A test feladatai: félni és menekülni

Mit jelent az otthon, és a biztonságérzet helyett hogyan válik az üresség, a hiány és a légszomj a hétköznapok velejárójává? Meddig ijesztő és mikortól vágyott a távolság? Melyek a test feladatai? Lemérhető-e a vállak súlya? Miért alakul át egy pillanat alatt a kíváncsi odafordulás irigy tekintetté? Bele lehet/bele kell tanulni a csendes apokalipszis ritmusába? És vajon mit ígér a szkarabeuszbogár? Ezekre a kérdésekre keresi a választ Kemenes Henriette Odú című debütkötete, mely 2020-ban jelent meg a Fiatal Írók Szövetségének gondozásában.
Negyvennégy vers, amely kapcsolatban van egymással, s amely a kapcsolatok kiüresedettségének megragadására vállalkozik. Legyen szó családról, szerelemről, hitről vagy nem-emberi Másikról, az együtt-lét falainak repedésein keresztül szüntelenül szivárog a magány és az egyedüllét. A Szárnypróbálgatás című vers „úgy vagy itt, hogy az már szinte hiány” (11.) sora átfogóan jellemzi a jelenlétek minőségét. Az én és a Másik közötti kapcsolat nem több, mint egy szertefoszló illúzió, és bármennyire is igyekszünk visszafordítani a kifordított/kifordult barlang ürességét, végül nem marad más, mint a felismerés, mely szerint „minden űr az a hiány, amit a semmi kiszorít” (37.).
Az én és a Másik közti kapcsolat nem annyira a lélek, mintsem a test szintjén jön létre. Az elidegenedés mértéke, a távolodás metamorfózisa ezért nem csupán a kommunikáció, de a fizikai kapcsolatok terén is nyomon követhető. A testiség kezdetben a határok felszámolásának, a másikban való feloldódásnak a lehetőségeként jelenik meg, ám rövid időn belül a szemek beltéri panorámája kiüresedik, a tenyerek tájai idegenné válnak, a vállak súlya pedig lemérhetetlenné válik. A test görcsbe rándul, végül pedig becsukódik. Nem marad hátra más, csak eltüntetésre váró nyomok.
Az írásgyakorlat tétje viszont nem csupán az önmeghatározás vagy a személyes kapcsolatok felmérése és minőségi ellenőrzése. A prózaversekben ugyanúgy fontossá válik a felelősségvállalás kérdése is. „Minden éhség súlya az enyém is” (34.), így fel-felbukkanak a társadalom peremére kiszorítottak, a hajléktalanok és a prostituáltak, a domesztikáció áldozatai, akiknek a szavait befogták, láncra verték, majd kegyetlenül elnémították. Tény, hogy ezek a hangadási kísérletek nem mindig tudnak túljutni a tematizáláson, s olvasóként olykor-olykor úgy tűnik, a külvilág problémáinak boncolgatása alá van rendelve egy belső világ megértésének, mégsem állíthatjuk, hogy a megszólaló rácsodálkozásai kivétel nélkül megrekednének az önmegismerés eszközeinek szintjén. A megszokott tagadásnál, elnémításnál és figyelmen kívül hagyásnál ugyanis többet érnek az érdeklődő és kíváncsi odafordulások éber gesztusai.
A Kemény János által írt fülszöveg hiperérzékenységet ígér, és nem túloz. Kemenes Henriette nem huny szemet, mert képtelen rá. Mert ő az, aki „szemhéjak nélkül született” (34.). Nem fordítja el a fejét, s ezáltal mi sem. „[P]róbálok észrevétlenül elsiklani a lényeg mellett./Nem enged” (25.) – vallja, s így nem szalaszt el egyetlen felismerést, találkozást vagy csalódást sem. Figyelemgyakorlatai rendkívül precízek, kimunkáltak, ami nem véletlen, hiszen a hétköznapok AHA-élményei edzik: „Míg a bal hüvelykujj lepattan a tönkről,/a jobb kéz szorítása a balta nyelén –/változatlan.” (19.) Tapasztalatai teszik őt üvegcsontú gyermekké, a kút rozsdalyukat bádogvödrének hangjává, követővé, aki önmaga árnyékaként indul el a követett én után, hogy felmérje „a távolságot/magam és magam között.” (30.)
A versek önállóak, teljesek, s ezzel egyidőben képesek egy nagyobb egészbe illeszkedve kiegészíteni egymást. Többletet hordoznak magukban, közösen konstruálnak meg egy óvatosan megközelíthető világot. Egy ködös, néha csendes, máskor pedig zajos világot, amely észrevétlenül játékba csalogat bennünket, hogy aztán próbára tegye tájékozódási képességünk és érzékenységünk. Kezdetben talán nehézséget jelenthet a versek egyedi hang- és képvilágába való beilleszkedés, ugyanúgy, ahogy a versekben megszólaló én számára is kihívást jelent saját, nyikorgó jelenlétének összehangolása a táj szimfóniájával (Mégis, 36.). A diszharmónia, a plakátok suttogása, a szédült verebek hangzavara, a víz kongása és zúdulása, a lélegeztetőgépek zúgása és áruházak kattogása, az általuk megteremtett és folyamatosan fennálló készenléti állapot azonban hamar átírja olvasói attitűdünk. Pillanatok alatt beszippant a tér, amely nem enged mély levegőhöz jutni, s amely meghatározza a hétköznapok hajtóvadászatának nyirkos, rideg hangulatát, az indulás és megérkezés közti egyenes vonalú egyenletes mozgások kiszámíthatatlan történéseit. Az ismeretlen, külső fenyegetés megbontja az évszakok egymásutániságát, s átírja a négyüteműt a nappalok és éjjelek kétütemű szólamává. Így válik az éjszaka s vele együtt a kötet is a menekülés évszakává, ahol „nincsenek távolságok, csak örök légszomj./Valami bántani akar,/valami megérzi a véred szagát,/valami szemrebbenés nélkül pusztít el,/valami félholtra tépve kölykei elé veti/ a még rázkódó tested, hogy húsodból /majd azok lakmározzanak./Valami átvágja a bokád a magas fűben,/s te, mint a festők állványai,/hangtalan megadással csuklasz össze,/mert tudod, zsákmánynak születtél.” (55.)
Kemenes Henriette a primordiális szakralitást jelölte meg a kötet vezérmotívumaként. Bár a versek ténylegesen alárendelődnek egy visszavágyódó, merengő magatartásnak, látszólag sajnos be is szorulnak a tehetetlenség csapdájába. Persze kétségkívül nélkülözhetetlen az elkövetett hibák megértése és a problémák forrásának feltárása, ugyanakkor az állandó menekülés kivédi a gyógyulás és továbblépés lehetőségét. Kemenes Henriette versbeszélője nem arra kíváncsi, hogy mit tudunk kezdeni a sejtek osztódásával, és nem arra keresi a választ, hogyan alakulhatott volna másképpen a sors, hanem az ösztönös meneküléssel, a túlélés lehetőségeinek a feltérképezésével, megbocsátás lehetőségeinek megkérdőjelezésével van elfoglalva. Pedig tudat alatt már továbblépett a legnehezebb folyamaton, a tudatosítás folyamatán, és eljutott egy otthonkereső, biztonságérzetet vadászó kollektivitásáig. Közössé tette azt a megállás nélküli rohanást, amelyben emberi és nem-emberi a veszélyeztetettség elől menekülve fáradhatatlanul a menedék után kutat.
A kötet borítóját Ozsváth Zsuzsa tervezte Szabó Zsolt András fényképének felhasználásával. A kép azt a meghitt, nyugodt, veszélyektől mentes életteret ábrázolja, ahol egyetlen élő sem ismeri az elmúlás fenyegetését, s amelyet olvasóként a versbeszélővel együtt fáradhatatlanul hajszolunk. S bár vannak, akik számára oltalmat jelent a család, a hit, a szerelem, egy hárfahátú agár, egy ismeretlen város vagy egy unalmasnak tűnő munka, mások számára mindezek csupán ideiglenes megoldások. Van, hogy a boldogság vadállata egy karnyújtásnyira van, mégsem érjük el, mert az reszkető lábaival hirtelen továbbugrik (Sterilbe tört fehér, 14.), s mozdulatával a mi lábunk alól is kirántja a már amúgy is ingatag talajt. Ilyenkor felállunk, ismét nyomokat keresünk, hogy újra becserkészhessük és megszelídíthessük azt a bizonyos vadat. A közelség és kapcsolat felépítése azonban sohasem veszélytelen – vadászból pillanatok alatt üldözött vaddá válhatunk.
Feltevődik a kérdés: meddig lehet túlélni odú nélkül? Hogyan lehet továbblépni, és hátra hagyni az üres ígéretek okozta csalódottságot? És vajon mi szükséges ahhoz, hogy megbocsássunk annak, aki elveszi tőlünk az otthon közelségét és a közelség otthonát?

Kemenes Henriette: Odú. Fiatal Írók Szövetsége, Budapest, 2020.