A tragikum meghatározása a létezés földrajzának határain belül (Determinarea tragicului în limitele geografiei ființei)

1. §. A létezés regiszterei a határ fogalmához viszonyítva határozódnak meg: az állati azt a határt képviseli, amely nem ismeri önmagát; az emberfeletti az a tudat, amely nem ismer határt; egyedül az ember képviseli egy időben a határoltságot és a határ tudatát.

2. §. A tragikussal¹ olyan térben helyeződünk el, amelyet a létezés véges és tudatos lényei népesítenek be. A tragikus szituáció csakis határolt és tudatos, a határral szembesített lényekkel kompatibilis.

3. §. Ha a tragikum a tudat és a határ közötti dialógus terébe íródik be, ez annyit jelent, hogy meghatározottsága nem valósulhat meg csakis a határ minőségének meghatározásával. A határ fenomenológiája úgy hozható létre, ha felállítjuk a határ lehetséges meghaladásának pontos hierarchikus fokozatait. A határ meghaladása legmagasabb nehézségi fokának határhelyzete a tulajdonképpen meghaladhatatlan határ.

4. §. Az egyedüli meghaladhatatlan határ: maga a végesség. A tragikumot egy tudatos és véges lénynek a saját végességével mint határral való találkozásánál kell keresni.

5. §. A határ tehát sajátos tartalmat nyújt a tragikumnak. A tragikum meghatározó vonása a tény, hogy minden esetben a határon zajlik le.

6. §. A tragikum sajátos tartalma arra a tényre utal, hogy a tragikum nem hétköznapi rossz, hanem a határral való tudatos szembeszegülés következménye. Ám mint ilyen, a rossz képes arra, hogy a szó legtágabb értelmében vett teremtő cselekedetre emlékeztető feszültséget hozza létre. E feszültségbe zártan tehát ott a nyitás a jó, a kitartásban megnyilvánuló jó felé. A kitartással egyszerűen hozol létre egy új állapotot.

7. §. A fennséges átformált fájdalom, amely a határral való találkozás feszültségétől önnön ellenpólusába vált át. A fenséges viszi el az embert saját létezésének pereméig, ahhoz a határhoz, ahol a létezés földrajzában az abszolút szabadság tájai körvonalazódnak.

8. §. A tragikus tehát nem jelenik meg az abszolút határ csábítása és elérésének megkísérlése nélkül. A tudat, amely a test (és a végesség) határai között, és a szabadság, amely a szükségszerűség keretei közt marad, kizárja a tragikus megjelenését. A tragikus nem létesülhet olyan helyzetekben, amikor a tudat lendületeit a létezés végességével mérik.

9. §. Azon egyéni lendületek, amelyek megtörnek a véges létforma határoltsága okán, nem lehetnek tragikusak – csakis azok, amelyek a humánum konszenzusát képesek egybesűríteni (tehát egyetemesen reprezentatívak). Ennek okán csak a kiemelkedők lehetnek tragikusak, mert csak ők jutnak el a tragikus sajátos határvonaláig, csak ők példamutatóak közös törekvéseink és bukásaink számára. Az őrület az a terv, amely a határ felé törekszik az extravagánsság jelentéktelen formája által.

10. §. Az a tényező, amely elviseli a saját, határokat kísértő cselekedeteinek a következményeit, tragikus páciensnek nevezhető. Csak olyan mértékben páciens, amilyen mértékben elviseli saját tetteinek következményeit. A tragikus páciens a tragikus szcenárium legfőbb eleme (hős), mert ő kezdeményezi a határral való kollíziót.

11. §. A tragikus ágens a tragikus páciens által provokált és megvívott határhelyzet megszemélyesítése. Ő az a tényező, amely elviszi a pácienst a tragikus határig, és a teljes meghaladás ágensévé formálja át.

12. §. A határolt és tragikus páciensi tudat közötti konfliktusból, amelyet a tragikus ágens személyesít meg, senki sem távozik legyőzve, és mindenki veszít. A győzelem és a vereség kettőssége akkor áll fenn, amikor a határ engesztelhetetlen és az öntudat sem leépíthető.

A megszemélyesített határ győzelme állandóságában áll. A szenvedő tudat győzelme a terv megvalósításával szembeni állhatatosságban rejlik.

13. §. A halál jelenti minden egyén jogát a tragikushoz, olyan mértékben, amennyiben minden esetben ismétli a véges tudat tervének találkozását a véges természet realitásaként felfogott határkísérlettel. A létezés földrajzának fogalmaival élve, a tragikus létezés úgy határozható meg, mint isteni étvágy a korporalitás (végesség) körülményei között.

14. §. Ha „a halál jelenti minden egyén jogát a tragikushoz” (13. §), akkor ez olyan jog, amelyet minden esetben egyénenként kell megszerezni, vagy oly módon, hogy ez társadalmi visszhanggal bír és relativizálja a történelem határvonalait, vagy pedig úgy, hogy kulturális visszhangja van, és az emberi természet határait tolja ki (a mű által).

15. §. Bármely elért határ relativizálása, a történelmi hősnek a tragikus-egzisztenciális szcenáriumba való integrálása által történik. A peratológia keretein belül e mondat: „a tragikus hősök egy korszak határánál születnek” – annyit akar jelezni, hogy a történelmi tragikus hős egy olyan határt céloz meg, amely tudatához képest abszolút és az emberiséghez viszonyítva relatív. A történelmi hős lét-tragikuma nem más, mint az emberiség tragikumának (a történelemnek) a megvalósulásáért fizetett ár. A történelem hőse tehát azt abszolútnak tételezve szegül szembe a határral, amely az ő cselekvése által válik eggyé a relatív határok sokasága között.

16. §. A történelem az emberiség egészére vonatkoztatva jeleníti meg a tragikusra való jogot, amennyiben minden egyes generáció törekszik egy határ elérésére, ami csupán részegysége a végtelen számú ideiglenes határok sorozatának. A történelem tehát a meg nem határozottság tragikuma.

17. §. A történelem a maga során a tudat és a határ közötti dialógus, amennyiben az emberiség (a történelem alanya), ha úgy határozzuk meg, mint az összes egyéni tudat sokaságát, maga is tudatnak tekinthető.

18. §. A tudat és a határ közötti viszony nem szimmetrikus az egyén és az emberiség esetében, mert:

a) Az egyéni tudat nincs az emberiség tudatával egy szinten. A tragikus szempontjából: az egyéni tudat és az emberiségé közötti különbség a halál alanya és a történelem alanya közötti különbséget jelenti. Az első esetben egy olyan alany tragikumáról beszélünk, aki túl akar lépni végessége határain (a meghatározásén); a második esetben a tragikus olyan alanyhoz köthető, amely önmagát meghatározni kívánja, tehát túl akar lépni a határozatlanságon.

b) A határ, amelyhez az egyéni tudat viszonyul, nem egyenlő azzal a határral, amelyhez az emberiség viszonyul. Ha az egyéni tudat annyiban tragikus, amennyiben szándéka szerint nem ismer határt a végesség keretei között, az emberiség annyiban tragikus, amennyiben végtelen számú ideiglenes határ átlépésével akar átjutni egy határon.

19. §. Az egyetlen azonos elem a két tragikus struktúrában a megtett út negativitása: aki nem kíván elérni egy határhoz: eléri, aki el kíván érni egy határhoz: nem éri el.

A halál tragikus volta nem a megvalósulása, de az átformálására irányuló vágy; a történelem tragikus jellege nem a határ elkerülése, hanem a vágy annak létrehozására.

20. §. A teremtő aktus és a történelmi tett a tudat két lehetséges modalitása a határral történő dialógusra a tragikus szcenárium keretén belül. A teremtő hős az egzisztenciális határral a mű által helyezi szembe saját tudatát; a történelmi hős pedig a cselekvés által.

21. §. A mű a tudat és a határ közötti magányos dialógus tiszta terméke. Az egzisztenciális határ csábítását jeleníti meg egy egzisztenciális jellegű tragikus szcenárium keretében. A tett egy olyan dialógus eredménye, amely a tudat és a határ között zajlik a világ színpadán. Az egzisztenciális határ átváltozását jeleníti meg egy történelmi jellegű tragikus szcenárium keretében.

22. §. A pesszimizmus a tudatos és véges létezés állapota, amely az azonnali találkozást váltja fel a leküzdhetetlen határral, vagy a különféle kijelölt és elért határok folyamatos relativizálását egy negatív cselekedetben. A pesszimizmus azt jelzi, hogy a tudat képtelen felismerni a rossz dialektikáját a tragikus szféráján belül.

23. §. A peratológia keretein belül a tragikus megszüntetésének két fő módozata van: a) az abszolút határoltság relativizálása, amely a létezés tragikus voltának megszüntetését célozza egy földöntúli paradicsom posztulálása által; a relatív határoltság abszolutizálása, amely a történelem tragikus voltának megszüntetését célozza a történelem „befagyasztása” és egy földi paradicsom posztulálása által.

24. §. Bármely, a tragikus megszüntetésére irányuló törekvés a tudatos és véges létező saját ontológiai státusával szembeni szolidaritásának a hiányát eredményezi, vagyis a saját emberi élet megélésének és az emberiség történelmének a tagadását.

25. §. A tragikus tehát ekként is meghatározható: ha meghaladod határaidat:, „megbűnhődsz”; ha nem haladod meg: nem vagy ember.

KARÁCSONYI ZSOLT fordítása

Jegyzet

1 Liiceanu szóhasználata a tragikum és a tragikus között helyezi el a szövegben megjelenő tragikus fogalmát. A tragikusról beszél, de annak nem a magyar nyelvben megjelenő hétköznapi értelmében, lásd: tragikus baleset. A magyar elméleti szóhasználat okán a címben a tragikum kifejezést használom, a szövegben, ha ezt a szövegösszefüggés lehetővé teszi, a tragikust. Jelen szövegrész Gabriel Liiceanu: Tragicul. O fenomenologie a limitei și a depășirii (A tragikus. A határ és a meghaladás fenomenológiája) című kötetében jelent meg (Editura Univers, Bucureşti, 1976, 37–41. o). A ford.

Gabriel Liiceanu 1942-ben született Râmnicu Vâlceán. Filozófus, író, több mint harminc kötet szerzője. Fordítóként többek között Platón és Heidegger műveit ültette át román nyelvre. Munkásságát rangos romániai és nemzetközi díjakkal ismerték el.

‍