A zene – és a körülmények

XXVII. ÉVFOLYAM 2016. 18. (704.) SZÁM – SZEPTEMBER 25.

Az új zenei évad még a torokköszörülésnél sem tartott, amikor a kolozsvári zeneakadémia stúdiótermébe jótékonysági koncertet hirdetett egy alapítvány. A stúdió előterében elegáns pultoknál álló vadidegen fiatalemberek úgy fogadták a gyéren érkezőket, mintha az ezer éve egymást-nem-látott ismerősöket épp csak a férfiszemérem tartaná vissza a nyakbaborulástól. Majd tüntető precizitással kiállították a nyugtát – hiszen bár a koncert ingyenes volt, különféle mértékű adományokat (kinek-kinek „tehetsége” szerint – ahogy erdélyiül mondják) köszönettel és természetesen készpénzfizetési bizonylattal fogadtak el az alapítvány munkatársai a nemes cél érdekében.
Különös, édeskeser találmány a jótékonysági koncert. A mögötte álló intézmény többnyire olyként szeretne feltűnni, mint amelyet eltéphetetlen szálak kötnek a magas kultúrához, hiszen úgymond’ a magas kultúra aurájával kell hívogató fényjeleket küldeni ama jellemzően csúcsértelmiségiek és közép- vagy nagyvállalkozók felé, akik könnyen nyúlnak pénztárcájuk után – urbánus kultúrságuk önhittségének és jólfésültségének közepette. (Holott őket is leginkább az hozná orgazmikus teljességállapotba, ha nem kevesebb, mint André Rieu és Clayderman játszaná duóban, végeérhetetlenül a Titanic, e velőtrázóan süllyedésre ítélt filmmonstrum vezérzenéjét. Persze a kivételektől eltekintve.)
Mindez tudva volt, nyilván... Hogy mégis kíváncsi lettem e jótékonysági koncertre, azt a fellépő trió összetétele magyarázza. A jónevű Horia Mihail zongoraművész ugyanis jellemzően nagyban utazó fesztiválkoncertista (Romanian Piano Trio Alexandru Tomescuval és Răzvan Sumával; MusicON; Vándorzongora; koncertmenedzserként: Hegedűpárbaj – Stradivarius vs. Guarnieri stb.), Török Zsolt a világszinten számon tartott kamaraegyüttesek egyikének, a kolozsvári Arcadia vonósnégyesnek az alapító csellistája, Cristian Mandu pedig... ő még nagyon fiatal, Amerikában és Svájcban is tanult, tehetséges hegedűs. Ad hoc trió tehát, amelynek alkalma van ímhol megmutatni rugalmasságát és pillanatok alatti összecsiszolódás-képességét.
A jótékonysági koncertek kultúr­profiz­musához persze az is hozzátartozik, hogy sem plakátról, sem műsorlapról nem lehet előre megtudni, mi is játszódik konkrétan – csak a megidézett zeneszerzők neve soroltatik fel négyszínnyomású nonsalansszal. Maradt tehát ezúttal is, ami logikusan maradhatott: a koncertet kommentárok vagy merő felkonfok egészítették ki a játszandó művekről. Ebben kétségkívül Mandu brillírozott, aki kedves, okos kisfiúsággal ismertette a gyűjtés célját, illetve – találó párhuzammal – a minőségi oktatást megérdemlő szegény sorsú vagy szociálisan hátrányos helyzetű gyermekek ügyét s egy kidobásra ítélt, de a szakszerű felújítás után csodálatosan megszólaló hegedű esetét. Meg persze a művekről is beszélt, kellő érthetőséggel és terjedelemben.
Triókból és kettősökből állt a koncert. Massenet, Fauré, Kreisler és Piazzola jól ismert, „lekenyerező” opuszai mellett felcsendült Joseph Haydn Cigány triója is (G-dúr, Hob. XV:25), kétségtelenül szép, értelmező, egymásra figyelő, dialogikus előadásban. Az Esterházyk környezetében alkotó Haydnnál persze annyira „cigány” a harmadik tételben megidézett táncdallam, mint amennyire később Brahmsnak „magyarok” a Magyar táncai. Mandu, Mihail és Török interpretációjában e Haydn-trió záró tétele (rondója) fergeteges lett, kevéssé érződött a műcigányság sematizmusa, inkább a pontos és értő zenélés öröme kerekedett felül.
E Haydn-tétel mellett (amiből egyébként ráadás is lett) a koncert legemlékezetesebb momentumai közé tartozik Fritz Kreisler népszerű keringő-trilógiája, a Liebesfreud, a Liebesleid és a Schön Rosmarin, amelyeket Mandu (és persze az őt empatikus alkalmazkodással kísérő Mihail) briliánsan adott elő: a könnyed, nosztalgikus, játékos és szerelmes jegyek – minden közhelyesség vagy sportosság nélkül! – győzedelmeskedtek e valcerek „technikaisága” fölött, Mandu pedig olykor valósággal elszállt az örömtől. (Nem is olyan abszurd ötlet ez, hiszen a fiatal hegedűművész hivatásos „elszálló”: polgári életében A-320-as nagygépre jogosult pilóta-parancsnok).



Összes hónap szerzője
Legolvasottabb