„Az én női felmenőim nem a szalonban teáztak” – Beszélgetés Szécsi Noémi íróval

Új könyved címe (Régen minden lánynak jutott férj) Herczeg Ferenc A Gyurkovics-lányok című munkájának színpadi változatából való. A lányok férjhez adásán fáradozó mama mondja, aki amolyan komikus sztereotip figura (pl. a magyar Mrs. Bennet). Ha az állítása nem is feltétlenül igaz, a házasságszerző fáradozások, annak tudatosítása, hogy igenis fontos, hogy a lányoknak jusson – lehetőleg jól szituált – férj, józanságra vall. Ebben a címben egyértelműen van, ha nem is mítoszrombolás, de egy kis fricska a „régen minden jobb volt” nosztalgiának. Volt-e ilyen szándék a címválasztás mögött?

Igen, főleg, hogy úgy néz ki, ez a nosztalgia állandó. Ha valamit megtanul az ember a történelem tanulmányozásából, az az, hogy minden korban létezik egy letűnt aranykorba vetett hit. Sokszor szembesülök ma már azzal is, hogy sokan azon sóhajtoznak, milyen jó lenne szép ruhában teázni a szalonban, miközben a férjük eltartja őket: „régen jobb volt a nőknek”. De ha a saját női felmenőimre gondolok, ők régen sem a szalonban teáztak, hanem dolgoztak a férjük oldalán. A nők többsége akkor is dolgozott, a közép- és felső osztályok asszonyaira is vonatkoztak igazodási kényszerek, a gondtalan, boldog életet élő szerencsések aránya talán minden korban állandó.

Az, hogy ma már nem olyan értelemben vagyunk árucikkek a házassági piacon – noha a párválasztás terepén ma is működnek a piaci elvek –, annak a szemléletváltozásnak köszönhető, hogy partnerünk kiléte, iskolázottságunk mibenléte és saját egzisztenciánk felett nagyobb szabadsággal hozhatunk döntéseket. Persze ez ma sem vonatkozik mindenkire, hiszen a szocializmus után, amikor mesterségesen is igyekeztek kisebbíteni a társadalmi különbségeket, most ismét abban élünk, hogy léteznek olyan szegénységben élő lányok, akik számára ugyanolyan elérhetetlenek a feminizmus vívmányai, mint 150 évvel ezelőtt, és a legtöbb ezekből a vívmányokból a felsőbb osztálybeli nőknek jut.

Richardson Clarissájában mondja egy amúgy ellenszenves szereplő: „a lány más asztalára nevelt csirke”. Ugyanez a helyzet a dualizmus kori Magyarországon? Hogyan határozza meg a dualizmus kori ember sorsát az, ha történetesen lánynak születik?

Röviden annyiban foglalhatjuk össze, hogy nem volt jogilag egyenrangú a férfival. Ebből az is fakadt, hogy bizonyos iskolatípusokba nem járhattak lányok: nem szerezhettek érettségi diplomát, nem lehettek iparosok vagy kereskedők, és persze papok vagy katonák sem. A lány máshogyan örökölt, mint a fiútestvére, a képviselőválasztáson nem szavazhatott és rá sem szavazhattak, nem vállalhatott hivatalt. Ebből következően az élete elsősorban a feleség- és anyaszerepre korlátozódott, erre képezték ki. Csak jó házassággal növelhette a családja státuszát, amúgy viszont kelengyét, hozományt kellett adni vele. A lányra költeni kellett, vigyázni a jó hírére, miközben a munkaereje, társadalmi mobilitása, keresőképessége nem vetekedett a fiúgyermekével. Ezért a szülők nem örültek annyira, ha – különösen többedjére is – lányuk született.

A könyv egyik legmegrázóbb fejezete a törvénytelen, lelencházakba kerülő gyerekek sorsával foglalkozik. Hogyan és miért (nem) gondoskodik az akkori társadalom a házasságon kívül születő gyerekekről? Mi kell(ett) ahhoz, hogy ez a mentalitás lassan megváltozzon?

A 19. század elején még arról volt szó, hogy túl sok gyermek születik Európában, ennek nem lesz jó vége, de mindezt mintegy 30 százalékos gyermekhalandóság kísérte. Aztán a születésszámok lassan csökkenni kezdtek, ami valami szemléletváltozásra utal, a családtervezés megjelenésére. Nem volt többé magától értetődő, hogy a világra jött gyerekek egyharmada kiskorában elpusztul, és az sem, hogy a férjezett nők 1-2 évente teherbe essenek a termékeny koruk végéig. Ezek a folyamatok oda vezettek, hogy a periférián lévő, törvénytelen születésű, ezért kitett, lelencházba vagy bérdajkaságba került gyerekek sorsára is egyre több figyelem vetült, a mozgalmat elsősorban azok az orvosok vezették, akik közvetlen közelről figyelték pusztulásukat. A könyvben dr. Szalárdi Mór szerepel, mert ő hozta létre azt a gyermekvédő egyesületet, a Fehér Keresztet, amelyet később, 1898-ban az állam bízott meg a gyerekek ellátásának kidolgozásával, az állami gyermekvédelem megteremtésével. Az állami ellátásban részesülő gyerekek sorsa persze még ma is nagyon nehéz, de abban változott a társadalom, hogy a házasságon kívüli születést nem bélyegzi meg, és kifejezett gyermekkultuszban élünk – de ez, akárcsak a feminizmus, ugyancsak középosztálybeli privilégium, a család nélkül felnövekvő gyerekeknek ma is súlyos traumákban van részük. Közülük azok a legszerencsésebbek, akiket kiskorukban örökbe fogadnak – mivel a mai európai társadalom már nem a túlzott termékenységgel, hanem a fogantatás nehézségeivel, az alacsony születésszámokkal küzd.

De Gerando Antonina, aki felsőbb lányiskolát indított 1880-ban Kolozsváron, 1896-ban beadványt küld Wlassich Gyula vallás- és közoktatásügyi miniszterhez, amelyben ez áll: „Tagadhatatlan tény, hogy a nőnek éppúgy van szüksége liberális, önzetlen középoktatásra, minden civilizált államban, mint a férfinak. Azaz oly fejlesztésre, a mely nem szakpályára képesít, hanem elsősorban embert, értelmes, művelt lényt, polgárt – jó honleányt, derék családtagot, anyát – nevel. (...) a mi női középoktatásunk nem középoktatás a jelenlegi felsőbb leányiskolákban.” Mi volt a dualizmus kori oktatás fókusza: jó honleány és családanya legyen a diáklány, aki elvégzi, vagy jó szakember és kenyérkereső? Mivel magyarázható, hogy egészen fiatal korban a lányok az egyébként ekkor még férfiak által létrehozott és működtetett oktatási rendszerben is jobban teljesítettek?

Sokszor hangsúlyozták, hogy a férfi, a férje számára hajt hasznot a tanult nő, hiszen például ha ért a matematikához, okosabban osztja be a konyhapénzt, vagy ha a pedagógiáról fogalma van, jobban neveli a gyermeket. Ez azért volt fontos érvelés, mert az iskoláztatást ellenző férfiakat próbálták arról meggyőzni, hogy ez nem rontja meg a lányokat – sokan ugyanis úgy vélekedtek, hogy minden tudás csak rosszat tesz az ártatlan női léleknek, vagy aláássa a férfi családon belüli tekintélyét. Az már a pszichológia területére visz minket, hogy a lányok egyből jobban teljesítettek az iskolákban, mint a fiúk. Sokak szerint ugyanis a lányok eleve alkalmazkodóbbak, jobb verbális készségekkel rendelkeznek és hamarabb érnek, mint a fiúk, ezért teljesítenek jobban az oktatás kezdeti szakaszában. Ugyanakkor azt is, hogy a lányok azért is teljesítenek jól a mai keretrendszerben, mert ez mára már női pedagógusok által tanított, női tankönyvírók által létrehozott tananyag. Mindenesetre a nők oktatásának korai szakaszában, amikor még jobbára férfi pedagógusok tanították a férfiak által létrehozott tananyagot, a statisztikák szerint a legjobb tanulók és a bukottak között is nagyobb arányban voltak fiúk, de a kiegyensúlyozottan teljesítő jó tanulók jobbára lányok voltak.

Hugonnai Vilma önéletírásában Trefort Ágostnak tulajdonítja azt az állítást, miszerint: „A nők felforgatnák az államot, ha tudományos téren egyenjogúsíttatnának a férfiakkal.” Valahol igaza volt, mert az emancipáció tényleg átalakította a társadalmat. Legalábbis elindított egy folyamatot, amely némi visszacsatolásokkal, megtorpanásokkal, de még mindig tart. Melyek a mában legnagyobb hatással bíró változások, amelyek ekkor, a 19. század végén indulnak el?

A fogamzásgátlásra és családtervezésre irányuló igény a 19. században gyökerezik, és hozzájárult a nők mobilitásához, mert lehetővé tette számukra, hogy jobban megtervezzék az életüket, persze a századfordulón még nem volt hatékony fogamzásgátló eszköz, ezek a dolgok a 20. század második felében valósultak meg. De az is sokat jelentett, hogy az orvostudománynak köszönhetően a nők nem haltak bele többé a gyermekágyi lázba, és más tekintetben sem voltak teljesen kiszolgáltatva a testüknek. Fontos vívmány volt a bölcsődei és óvodai szolgáltatások kiszélesedése is.

A legjelentősebb persze az oktatás lehetőségeinek kiterjesztése és a munkaképesítés – ami természetesen a szakképzettséget igénylő munkakörök megnyitását jelentette a nők előtt, hiszen például cselédként rengeteg nő végzett előképzettséget nem igénylő házimunkát. A minden szinten egyre szélesebb körű iskoláztatási lehetőségek termelték ki azokat a nőket, akik Hugonnai Vilmához hasonlóan egy-egy hivatás vagy társadalmi szektor kapuját döngették. A 20. században a nők beáramlottak egyes munkaerőpiaci területekre, vagy igyekeztek kikényszeríteni a politikai jogokat – utóbbit Magyarországon 1918-ban nyerték el. Az utóbbi terep azért érdekes, mert miközben például ma már az orvostanhallgatók több mint fele lány, a politikában továbbra sem valósult meg ez az arány, legalábbis a mi régiónkban. Az államot ilyen szinten még nem sikerült felforgatni. A nőknek joguk van választani és megválasztatni, mégis nagyon kevés nő működik a politika területén.

A nőtörténet ebben a korszakban az adatok elérhetősége okán elsősorban a középosztály életére összpontosít. Van két olyan szegmens is, ahova nehezebb belátni: az egyik a zárdák, egyházi intézmények élete, a másik pedig a munkásnők élete. (A cselédekről, még ha nem is öndokumentumok alapján, hanem inkább a középosztállyal való lakóközösség miatt, mintha több adat lenne.) A lányok többsége ekkor zárdaiskolákban, egyházi intézményekben tanul. Milyenek voltak ezek? Mit tudunk arról, hogy milyen nevelői elvek érvényesültek, és hogyan, miért választották az ott tanító apácák maguk számára ezt a „karriert”?

A nehézség a források szélsőségességében rejlik. Azok a nők, akik zárdaiskolába jártak, majd később tollat vettek a kezükbe, művészi vagy politikai okokból nem szívesen azonosultak a vallási konzervativizmussal: Kaffka Margit és Bohuniczky Szefi a Nyugatban publikáló írók voltak, Andrássy Katinka pedig az 1918-as polgári baloldali kormány miniszterelnökének, Károlyi Mihálynak a felesége, becenevén a „vörös grófnő”. Távolságtartóan, sőt kritikusan nyilatkoznak a zárdai nevelésről, ami abban az időben már kissé ódivatú dolognak is számított. Néha persze kilóg a lóláb: Bohuniczky Szefi tagadja, hogy lelkes diák lett volna, noha az eperjesi zárdaiskola értesítőiben Bohuniczky Józsaként még nagyon is igyekszik „jó kislány” lenni. Másrészt az apácák felől nagyon erős a belső fegyelem, és csak szentéletrajzi terminusokban fogalmaznak mindenről és mindenkiről. Nehéz a falak mögé látni, hogy kit mi motivált az örökfogadalomra, és hogyan érezte magát itt. Lehettek olyan nők, akik egy nagy válság után hoztak egy impulzív döntést, és később okuk volt megbánni, meg olyanok is, akik lubickoltak a zárt univerzumon belül, és ezáltal magukat a tanulásnak, lelki életnek vagy vezetői karriernek szentelhették, amire a zárdán kívüli patriarchális társadalomban nem lett volna lehetőségük. Persze a rendfőnöknők is a püspökök alárendeltjei voltak, de számos példa van rá, hogy egy-egy női vezető, mint például a pesti angolkisasszonyokat irányító Schreiber Janka vagy a kalocsai Franz Mária Terézia irányítása alatt mennyire felvirágzott a rend iskolai hálózata.

Milyen volt a dohánygyári munkásnők, a „magyar Carmenek” élete, és főleg honnan tudhat meg erről részleteket egy mai kutató?

A kutatás, amellett, hogy metodikus munka, azért néha szerencsét is igényel. Mert én azt a szerencsének tudom be, hogy pont egy olyan munkakönyvet találtam véletlenül – és számomra is elérhető összegért – a budaörsi bolhapiacon, amely egy jól kutatható gyárban 1871 és 1908 között dolgozó munkásnőé volt. Az állami gyárakról több dokumentáció van, köztük a dohánygyárak azért emelkednek ki számomra, mert itt többségben nők dolgoztak. A szivarkészítő munkásnők pedig talán a legjobban kereső munkásnők közé tartoztak, mivel teljesítménybér szerint fizették őket. Tarnovszky Ilona pont abban a ferencvárosi dohánygyárban dolgozott, amelynek életéről az egyik igazgató gyermekként a gyárban élő fia írt a memoárjában. Az persze biztosra vehető, hogy egy munkásnő máshogyan láthatta ugyanazt, mint a gyárigazgató fiacskája. Már ha csak abba belegondolunk, hogy például a higiéniás viszonyokat vagy a távozáskor végzett motozást mennyire máshogyan élhették meg azok, akiknek ezeket a megalázó gyakorlatokat el kellett viselniük.

A Gyurkovics-lányokból és sok más korabeli irodalmi műből úgy tűnik, hogy a lányok és főleg a szüleik alig várták az esküvőt. Móricz Zsigmond és Holics Janka, illetve Móra Ferenc és Walleshausen Ilona levelezéséből az derül ki, hogy a házasságkötés sokszor nem is volt egyszerű folyamat. Mik voltak a fő akadályai, milyen szabályokat kellett mindenképpen betartani?

Nagyon sokat számítottak a vallási akadályok, nem csupán zsidó–keresztény viszonylatban, ami a polgári házasság bevezetéséig, 1895-ig lehetetlen frigy volt, ha a zsidó fél át nem tért. Sokan annyira más értékrendet tulajdonítottak a másik keresztény egyház követőjének is, hogy lehetetlennek tartották a felekezetek közti vegyes házasságot, ami sokszor tényleg nehézséget is jelentett, hiszen a társas élet sokszor esett egybe – különösen kisebb településeken – a gyülekezeti élettel. Természetesen ezzel egyenlő szinten volt fontos a társadalmi kompatibilitás, tehát hogy többé-kevésbé egy osztályba tartozzanak a felek, a nagy társadalmi ugrás mindig megbosszulta magát: ha például egy férfi nagyon rangján alul házasodott, kikerült a saját közege társaságából, kerülték a régi ismerősei. A katonatisztek házasodását az özvegy és az árvák életbiztosítékának szánt kaució nehezítette, tehát ők csak gazdag lányt vehettek el, vagy le kellett vetniük az uniformist és polgári foglalkozásba kezdeni. És persze a leendő házasfelek csak akkor hozhattak önálló döntést a párválasztást illetően szüleik vagy gyámjuk beleegyezése nélkül, ha betöltötték a 24. évüket, ez volt ugyanis a nagykorúság határa.

„Éveken keresztül csak akkor írtam, amikor a gyermekek aludtak és férjem uram nem volt otthon.” Ezt Fuchs Malvin, az egyik első magyar újságírónő, a Neues Pester Journal újságírója jegyezte fel. Mit szóltak a férjek, nem ritkán maguk is alkotó emberek, nejük háztartáson, családgondozáson kívüli életéhez? Tudjuk, hogy Móra például határozottan nem értékelte szakácskönyvíró felesége ilyen jellegű munkásságát.

Az elvárás az volt, hogy a nő hagyjon fel a házon kívüli tevékenységével legkésőbb az első gyermek megszületése után. Még az ilyen tekintetben liberálisabb szemléletű Jókai Mór is úgy látta, hogy az a lelki feszültség, amit a felesége a színészi alakításai és színházi karrierje révén megél, növeli az otthonuk stressz-szintjét, és bizonyos értelemben zavarja az ő elmélyülését. A férfiak alapvetően úgy tekintettek a kereső feleségükre, mint aki az ő alkalmatlanságuk bizonyítéka: nem keresnek annyit, hogy a nők valódi feladataiknak szentelhessék magukat, a nő pedig a háztartástól és a gyermekneveléstől veszi el az időt. Móricz Zsigmond vagy Móra Ferenc is úgy gondolta a 20. század elején, hogy pedagógusdiplomával rendelkező ifjú nejük ne álljon munkába, maradjon otthon, vezesse a háztartást, majd ők eltartják. Persze bizonyos esetekben, különösen ha a házaspár ugyanazon a területen dolgozott, erősíthették egymás helyzetét, például színészházaspárok esetében vagy ha mindketten sajtómunkások voltak. A Magyar Lányok szerkesztője, Tutsek Anna férje, Tábori Róbert is újságíró volt, vagy a regényíró és újságíró Szabóné Nogáll Janka férje, Szabó Endre is, ők például vállt vállnak vetve dolgoztak, mivel a feleség keresményére egyértelműen nagy szükség volt.

Tudjuk, hogy a válás nem volt nagyon gyakori opció, bizonyos jövedelem felett azonban a rosszul sikerült házasságok felbontására kínálkozott néhány lehetőség. Például az ún. „erdélyi házasság”. Ez a fordított Gretna Green?^* Milyen lehetőségei adódtak egy nőnek, ha elvált vagy megözvegyült?

A polgári válás bevezetéséig (1895) a házasfelek az egyházi bíróságokra voltak utalva, és a katolikusok számára ez az útvonal szinte ellehetetlenítette a válást. A Monarchiában „magyar”, „kolozsvári” vagy „erdélyi” házasságként emlegették azt a házasságot, amelyet az eredetileg katolikus felek az Erdélyben kieszközölt válás után kötöttek. Gyorsan református hitre tértek, és az erdélyi protestáns bíróságokat, főleg a Kolozsváron székelő református és unitárius törvényszéket választották a bontóperhez. Persze sokan görbén néztek az ilyen „erdélyi házasságokra”, de ez például sok bécsit vonzott a 19. század második felében Erdélybe. A Gretna Green hasonlat találó, mert így, ha második házasságukban is, de egymáséi lehettek a titkos szerelmesek.

A házasság megszakadása persze nem volt mindig ilyen romantikus. Volt, amikor korántsem követte újraházasodás, vagy a férj halálával ért véget. Hacsak a nő nem rendelkezett valami magánvagyonnal vagy nem örökölt a férjétől, ez nagyon keserves állapot lehetett. A katonatisztek feleségének a kaució révén járt özvegyi nyugdíj, és a század vége felé még akadt néhány olyan hivatal vagy nyugdíjpénztár, amely folyósított némi pénzt az elhunyt feleségének. A megélhetés egyik lehetősége volt az özvegyek számára a trafikjog, amelyet kérelmezni kellett, protekció szükségeltetett hozzá. Ezen felül nagyon kevés munkalehetőség kínálkozott: főleg varrás, hímzés, horgolás. Nagyon kevesen porolhatták le régi diplomájukat, rendszerint a családjuk, férfirokonaik jóindulatára voltak utalva, olyan kevés munkalehetőség állt rendelkezésére a középosztálybeli nőknek.

Milyen formái lehettek ebben az időszakban a női lázadásnak? Beszélhetünk-e egyáltalán erről a jelenségről?

A szülői akarat és a család keretei elleni lázadás sokféle formát ölthetett, persze legfőképpen a párválasztás területén látványos, egyik formája a szökés, tehát amikor a lány nem kéri vagy nem kapja meg a szülei beleegyezését a házasságához, ezért megszökik a választottjával, és így kötnek házasságot. A 19. századi nők számára sokszor az invalidizmus, tehát a betegségbe menekülés is a lázadás egyik formája volt, mikor a rossz házasságukból azzal menekültek ki, hogy az idejük nagy részében kúrálták magukat egy fürdőhelyen, és sosem voltak otthon. Erre példa Feszty Árpád festő egyik nővére, aki szakított az első vőlegényével, dacból máshoz ment hozzá, de a boldogtalan házasságból fürdőkúrákkal vonta ki magát – majd öngyilkos lett.

A prostitúció sokszor a normaszegő nő kényszerpályája, aki mondjuk azzal lázad a szexuális erkölcs ellen, hogy megszegi, aztán tisztességes női státuszát elveszítve „elbukik” és prostituálódni kényszerül. A nők számára kötelező körök ellen azok lázadtak sikeresen, akik rendelkeztek valamiféle anyagi tőkével. Ilyen volt Czóbel Minka, aki férjhez menés helyett egy barátnőjével, Büttner Helén festőművésszel élt együtt, vagy a Konek nővérek, Ida és Emma, akik évjáradékot örököltek az apjuktól, ezért Ida festészettel foglalkozott, Emma pedig a háztartását vezette.

A legrosszabbul azok a nők jártak, akiknek a lázadását azzal büntették, hogy elmegyógyintézetbe vitették őket: például ha megszegték a szexualitásra vonatkozó szabályokat, megpróbáltak elszökni egy más társadalmi osztályba tartozó férfival, szülés utáni depresszióban betegedtek meg, vagy más módon nem feleltek meg anya- vagy feleségszerepüknek.

Technikai kérdés következik: hogy kell megírni egy ilyen művelődéstörténeti könyvet? A magától értődő munkafolyamatokon túlmenően, könyvedben rengeteg olyan adatra, dokumentumra hivatkozol, amelyek nem vagy csak nehézkesen lelhetőek fel levéltárakban, archivált hagyatékokban. Az ego­dokumentumok (iratok, fényképek, családi levelek) egy része szinte „véletlenszerűen” őrződött meg. Honnan kerülnek elő ezek? Hogy találja meg bennük a kutató az általuk hordozott információn túlmutató, általános értéket? Mi a helye az ilyen típusú dokumentumoknak a kortörténetírásban?

Legtöbbször leveleket olvasok a levéltárakban, és ezek sokszor – ahogyan azt a könyvben is hangsúlyoztam – híres férfiakhoz kötődő hagyatékokból származnak, mert a hagyaték megőrzésére ez a motiváció: hogy kiderülhet belőle valami a „nagy emberre” nézve. Egybefüggő hagyatékok a legritkább esetben kerülnek elő a bolhapiacról. Néha én magam is részt veszek abban az autodaféban, amikor szétszóródnak, és elveszítik a kontextusukat az egyes elemek. Például tavaly egy esetben a bolhapiacon az árus a lapjaira hasította egy család fényképalbumát és egyesével kínálta őket, én kiválasztottam azt az oldalt, ahol az anya képe volt századelős tanítónőként, és lánya mint a szegedi egyetem diákja az 1930-as években. De a többi fotót, ami árnyalta volna még a történetet, ott kellett hagynom, mert nem szántam rá annyi pénzt, hogy mindet megvegyem. Ebből a női társadalmi mobilitási történetből ez a két fotó maradt fenn nálam. Persze ahogy egyre elmélyültebben ismerem a korszakot, egyre inkább meg tudom állapítani, hogy mi az, amit látok, és az mennyire informatív vagy ritka. Például a huszadik tanítóképzői bizonyítványra már nincs szükségem, miután levontam belőle a következtetéseket a tantárgyakat illetően, és a fotók is akkor a legértékesebbek, amikor van rajtuk korabeli rájegyzés, mint a kötetben szereplő egyik csoportképen, mert a dátumból és a helyszínből meg tudtam állapítani az újságok segítségével, hogy ezek a munkások és munkásnők éppen sztrájkoltak, és amit feltartanak a kezükben, az egy Népszava – pontosan a sztrájk gesztusaként.

A kulturális jelentőségen és a teljességen túl az is fontos faktor, hogy megőrzésre méltónak gondolja a család a dokumentumot. Az iskolai végzettség, családi státusz igazolása, adásvételi szerződés, végrendelet stb. fontos igazoló iratok, ezért természetszerűleg nagy számban fennmaradtak, mert funkciójuk volt.

Van-e olyan magánirattípus, ami még nem járt a kezedben, de nagyon szívesen találnál olyasmit?

A források írják például, hogy a cselédkönyvbe milyen értékelést illett/nem illett beírni, de én ilyet még nem találtam, ahol „érdekesebb” értékelés volt azon túl, hogy „egészségesen elbocsáttatott”. A prostituáltak ellenőrzésére szolgáló, személyes adatokkal kitöltött bárcát sem láttam még, ez nyilván nem olyasmi, amit áhítattal őrizgetne a család az üknagymamától. De nem fogtam a kezembe mosókönyvet sem, amelybe felírták a mosónőnek átadott holmikat, hogy ellenőrizni tudják, hogy hiánytalanul kapják vissza. De egyszer mindennek eljön az ideje, ebben a műfajban az a varázslatos, hogy kiszámíthatatlan, mit találok.

Könyvedben sok, ma ritkán olvasott, alig ismert szerzőt idézel, pl. Lux Terkát, Tábori Kornélt, Erdős Renée-t és másokat. Milyen szépirodalmi könyve(ket) ajánlanál ebből a korszakból az olvasónak?

Más az irodalmi fókusz, és más az életmód-történeti. Például nem gondolom, hogy Herczeg Ferenc nagy író lenne, viszont van érzéke a divathoz és a korszellemhez, ezért sokkal több Herczeg Ferenc-regényt olvastam kutatási céllal, mint irodalmi megfontolásból. Erdős Renée szerintem robusztus írói tehetség volt, de ahhoz, hogy független szerzővé válhasson, egy idő után a lektűr műfajában alkotott, ennek köszönhette anyagi bázisát. Azonban az önéletrajzi kötetei közül például az ortodox zsidó környezetben töltött gyermekkoráról szóló Az új sarj nagyon izgalmas. Kedvelem Lux Terkát, a századfordulós városi lét nagy krónikását, mert ő például sokszor ábrázol alsóbb osztálybeli nőket: bábát, cselédet, szegény kis színésznőt, megesett lányt, a városi lét feltörekvő alakjait. Wohl Stefánia Aranyfüst című regénye is jó olvasmány, és persze ajánlok minden korai Kaffka Margitot, a Levelek a zárdábólt és A gondolkodók című elbeszéléskötetet – ő a legnagyobb kedvencem.

‍

Jegyzet

*                Gretna Green: falu Skócia déli részén, a menekülő szerelmesek esküvőiről híres.

‍