„Beleszerettünk a szellembe, ami a művészetet jelentette” - Beszélgetés Siklódy Ferenc grafikussal, képzőművésszel

Az utóbbi időben, friss díjazásodat leszámítva (Siklódy Ferenc Erdélyi Magyar Kortárs Kultúráért díjat kapott idén – szerk.), leginkább az 50. évfordulóját ünneplő Gyergyószárhegyi Művészteleppel kapcsolatban hallottalak megnyilvánulni, ami nem véletlen, ugyanis szárhegyi vagy, együtt nőttél fel a művészteleppel. Kezdjük hát innen, az indulásoddal, szárhegyiségeddel! Egy olyan közegbe születtél, amelyben a művészet sokat jelentett. Téged mikor, hogyan kezdett mindez érdekelni?

Számomra ez egyértelmű volt, mivel nagyon jó kézműves emberek vettek körül. Én erről akkor még nem tudtam, de szerettem rajzolni, muzsikálni. A családban a legelső az volt, hogy a hegedű szólaljon meg, mert az arról szólt, hogy még a lovakat is eladja nagyapám, hogyha a nótáját elhúzom. A muzsikával aztán nem nagyon haladtam, nem kötött le egyáltalán a gyakorlás, borzasztó volt.

Harmadikos lehettem, amikor történt egy fatális baleset. Egy barátommal találtunk egy lövedéket, elfűrészeltük, és ebből tragédia lett, ugyanis felrobbant. Majdnem halálunkon voltunk, engem gyomron talált. Egy évig tartott a lábadozás.

Éppen akkor indult el a szárhegyi tábor, édesapámat, mint kovácsot, Zöld Lajos elkéreztette a gyergyói vasipari vállalattól, így oda kerültünk, én látogatóba. Ott totyogtam, gyógyultam, jöttem-mentem a temető alatt, évről évre. Láttam azokat az embereket, hogy teljesen más életet élnek, és egészen más dolgok történnek ott. Láttam, hogy viselkednek, hogy faragják a követ, hogy festik a vásznat, ez irtó nagy izgalommal töltött el. Voltak kedves nénik, akikre emlékszem, Ciupe Mária néni az egyik, nagyon kedves volt mindig, etetett, mesélt. És akkor jöttek az extrém művészek. Például, akire nagy szeretettel emlékszem, Balla Jóska – szerintem ő volt a legtrehányabb. Ennek ellentéte volt Aurel Ciupe, akinek szépen ki voltak rakva az ecsetei, a vászna, árnyékolót készítettek neki Gaál Andrásék, hogy a mester jól érezze magát. Megvolt, melyik nap melyik időszakában fest. Jóska bácsi, ezzel ellentétben, a sárban, a napon is tudott festeni.

Én meg néztem, hogy ezek az emberek mit csinálnak. Barabás Pista bácsi volt az, aki egy idő után megkérdezte, hogy fiam, te ezt szereted? És mondtam, hogy hát nem tudom, de érdekes. Na és akkor apámmal szövetkeztek és kiadták a feladatot, hogy menjek hátra az istállóba, rajzoljak le egy állatot, ami nekünk van. Volt egy tarka malacunk, amit én úgy, ahogy tudtam, lerajzoltam, mire megjött a verdikt, hogy ügyes a gyermek. Így kerültem a vásárhelyi iskolába, pótfelvételivel. Onnantól simán ment minden. A muzsikát letettem, és jött a képzőművészet.

Bizonyos értelemben a Szárhegyi Művésztelep gyereke vagy. Ugyanakkor talán az utolsó generációból való vagy, akik még Marosvásárhelyre mentek művészetet tanulni.

Igen, akkor még úgy volt, hogy Szilágy, Maros, Hargita, Kovászna megyéknek nem volt teljes líceumi oktatása, hanem csak nyolc osztály, és onnan kerültünk össze. Én még abban a generációban végeztem, amelynek a tagjai kétnyelvű osztályokba jártak. A magyaroknak is fele muzsikus, fele zenész. Tizenketten voltunk magyarok az osztályban, tizenkettő román, abból hat képzőművész, hat zenész. Úgyhogy komoly versenyek voltak, és rettenetesen sokat kellett dolgozni azért, hogy ott legyél az élvonalban.

Kik voltak a tanáraid?

Amikor kezdtem, a tanárom Barabás Éva volt, Gyarmathy János, Kiss Levente szobrász, Bordi Géza, a nagy tanár, a művészeti iskola egyik oszlopos tagja. Mi már az öreg nagyokat, Nagy Paliékat nem értük.

Milyen volt akkoriban a művészeti oktatás? Hogy emlékszel vissza?

Bentlakó diák voltam, és akkor mindennek volt egy rendje. Szigor volt, a nagyobbak mindig odatettek modellnek. Nagyon sok krokizás volt, egy darabig modell voltál, egy órát, két órát be kellett állni, szerre vettek. Egy idő után jöttek a kisebbek, akkor te is rajzolhattál, és benne voltál a szakmában. Akkoriban láttam meg, amit aztán nagyon megszerettem, a rézkarc-technikát: valaki dolgozott egy fekete lapra, egy fémre, ez nagyon kíváncsivá tett, és az illető akkor elmondta a „nagy titkot”. Otthon én is elmondtam, mik vannak, apám szerzett nekem mindent, és én is nekifogtam – belelendültem, megszerettem.

Kilencediktől grafikai irányba indultam el. Nagyon komolyan dolgoztunk. Volt egyfajta jó verseny, az országos megmérettetések, az akkori olimpiászok. De igazából nagyon konzervatív iskola volt ez, aminek a hatásait később Kolozsváron próbáltam levetkőzni.

Folytassuk Kolozsvárral…

A vásárhelyi évek voltak a megalapozó évek. Mi már középiskolás korunkban járogattunk rajzolni Kolozsvárra, ahol teljesen befogadtak. Kolozsvár kozmopolita nagyváros volt. Tudták, ha Vásárhelyről jöttél, az garanciát jelent. De a vásárhelyi tanáraink ezt nem nézték jó szemmel.

Hogy kerültél be az egyetemre?

Nagyon más idők voltak akkoriban, előre eldöntötték, hogy kiket vesznek fel. Én ötödik alkalommal kerültem be. Közben elvittek a seregbe, másfél évig katonáskodtam, majd Gyergyóban, az öntödében dolgoztam. Bocsárdi Lacival voltunk együtt, Márton Laci bácsi volt az igazgató, aki egyszer behívott, és azt mondta, hogy mind a ketten válasszunk ki egy napot a héten, amikor arra készülünk, amit szeretünk. Laci bácsi nagyon támogatott mindenféle kultúrát. Rengeteget rajzoltam ebben az időben, és sokat jártam Kolozsvárra. Mindig úgy választottam ki ezt a szabadnapot, hogy hétvégére, péntekre vagy szombatra essen, így volt időm dolgozni vagy elmenni Kolozsvárra. Úgyhogy mikor Kolozsvárra kerültünk, már nagyon sok kapcsolatunk volt például Kallós Zoli bácsival, a magyar értelmiségiekkel. Táncházba jártam, soha nem táncoltam ugyan, mert nem tudok táncolni, de ott voltam, mint a művésztelepen. Nagyon hamar kialakult a kolozsvári létem, ismertük a társaságot.

‘89-ben vettek fel az egyetemre. Milyen volt az egyetemi hangulat?

Az egyetemen ez volt a nagy káosz időszaka, ekkor cserélték le az egész tanári garnitúrát. Furcsa volt egy nagyvárosba kerülni, a sok izgés-mozgás, a kalandok. A létszámot megemelték, Kolozsvárt elárasztották a diákok. Eleinte szállásunk sem volt, aztán egyszer behívatott Kallós Zoli bácsi, adott egy kulcsot, és a Bukarest utcába költöztünk, egy egyszobás házba. Akkor nyugodtunk meg: volt ahova hazamenni.

Az volt a legkegyetlenebb, hogy az egyetemi vezetőség nem igazán akarta a magyar szakot. Megígérték, hogy lesz magyar szak, de nem biztosították hozzá a magyar tanárokat. Mi voltunk az első generáció, akadémiát jártunk, ami hat év volt, utána még plusz egy évet ráhúztam. Na de mi teljesen mást akartunk. Krakkóba jártunk, a Biennáléra. Kerestük az utat, fiatalok voltunk, volt egy célunk. Szerettük a mesterséget, és azt csináltuk, amit jónak tartottunk. Voltak nagy, különleges kihívások. Például Lőrincz Gyulával, akivel osztálytársak voltunk még a vásárhelyi iskolában, és ő mindig nagy formabontó és forradalmár volt, megcsináltuk az első kiállításunkat a padláson, az egyetem tetőterében, a porban.

Az egyetemen jó volt: rájöttünk, hogy a műterem ingyen van, volt prés, ott voltak a barátok, az emberek, jöttek a visszajelzések. Próbáltuk nemzetközi helyekre küldeni a munkáinkat, érkeztek visszajelzések is, és beleszerettünk a grafikába, a rajzolásba, a szellembe, ami igazából a művészetet jelentette, annak újfajta látását, megélését és gyakorlását. Ez nagy kincs volt.

Közben voltam Budapesten egy részképzésen, ahol belejöttem a rézmetszésbe. A Polis Kiadó megbízott, hogy illusztráljam Szilágyi Domokos Magyarok című művét. Keresték az utánpótlást, valószínűleg így találtak rám. Ez volt az első nagy kihívásom, ami sok új lehetőséget nyitott. Akkor kezdődött számomra a könyvek világával való kapcsolat, az illusztrálás, amit azóta is folyamatosan csinálok.

És kiktől tanultál?

Leginkább egymástól tanultunk. Nagyon jó kísérletező emberek voltak ott, és nagy, erőteljes élet, egy jó grafikai, plasztikai közeg kezdett szépen kialakulni.

Hogy kerültél haza?

Meghalt édesapám, hazajöttem segíteni. Közben felhívott Váli Jóska, hogy a szárhegyi táborhoz keres művészeti vezetőt, kipróbálnám-e egy szezonra. Én elhittem, hogy jó lesz, de a tábor körül pont elég nagy zűrzavar volt, emiatt elmentem egy évre Németországba restaurálni. Mikor onnan hazaérkeztem, gondoltam, fogom magam, megyek vissza Kolozsvárra. Csak hát akkor jött a szerelem, a gyerek. Egyből megváltozott minden.

’98-ban járunk.

Pontosan. Akkor már kezdtem tanítani Csíkban. Először Udvarhelyre indultam, mert ott voltak Lakatos Gabóék, Török Feri, Öllerer András és mások, akikkel együtt voltunk Kolozsváron. De nem fogadtak szívesen. Elmagyarázták nagyon szépen, hogy ők elosztották egymás közt a terepet, úgyhogy mehetek, amerre látok. Rosszulesett, szedtem magam, eljöttem.

De aztán jó volt megérkezni ide, Csíkba. Érkezett Nagy Ödi, akit még nem ismertem, és azt mondta, hogy menjek, mert van egy hely, csak vizsgáznom kell. Elmentem, megrajzoltam, megtettem, amiket kellett, felvettek. Huszonhatodik éve itt vagyok, és egyre jobban kezdem élvezni. Szeretek kölykök között lenni.

Szeretném, ha az általad művelt műfajokra, technikákra is kitérnénk. A hagyományos grafikai eljárások mestere vagy, de festesz is, kísérletezel, nyitott vagy a legújabb digitális technikákra. Hogy működnek nálad a váltások? A történelmi érdeklődésed nyilvánvaló, szeretsz dokumentarista módon a témáid után menni, de időnként teljesen ösztönösen gesztusokra hagyatkozol.

Többször elgondolkozom ezen. Ilyen a habitusom, nagyon szeretek kutatni, matatni. Szerintem ez okozta a balesetünket is, hogy mindig bogarásztunk, keresgéltünk valamit. Amikor Kolozsvárra kerültem, nagy káosz volt éppen, forradalom, és rájöttem, hogy van az egyetemen egy kiváló könyvtár, abban láttam jó minőségű rézkarcokat, rézmetszeteket. Rembrandt-, Dürer-másolatokat kezdtem el készíteni. A rektor megdöbbent, hogy egy ekkora termetű fickó miért nem a nagyobb, szobrászathoz közel álló, monumentális dolgokkal foglalkozik. De én ilyen vagyok, szeretem ezeket a minuciózus dolgokat, van hozzájuk türelmem. Így kapcsolódom a rézkarchoz, ehhez a világhoz.

Volt időszak, amikor a rajz volt a műfajom, nagy méretű rajzokban éltem ki magam. Ez akkor jó volt, mert három éven keresztül volt egy műtermem Kolozsváron, amit egyedül én nyitottam, zártam, és ahol úgynevezett projekteken dolgoztam. Nagy, négyméteres rajzokat, óriási portrékat készítettem.

A mai napig nagyon szeretem a rézkarcot, a kis, sziszifuszi munkát. Eljárok művésztelepekre, és néha jólesik kiönteni mindent, ami a lelkemből jön, nem számít, hogy milyen médiumban, csak létrehozni valamit. Van, amikor alaposan kigondolom, és van, amikor teljesen ösztönösen jön az alkotás, csak a végén nézem meg, lehet-e kezdeni vele valamit. A festésre is szükségem van, a sok monokróm rajzolás és rézkarcolás után néha kedvem támad a színekhez. Most készítem az erdélyi képzőművészeti arcképcsarnokot, nagyon hosszú ideje kutatom, rajzolom, hihetetlenül élvezem. Nagyon sok energiát ölök bele, de amikor megtalálok valakit, a fáradtság elmúlik, és újult lendülettel csinálom tovább. Már nagyjából 450 művészportré készült el, várom, hogy lezárhassam, mert már kezdtem nagyon belefáradni, s ezt a végtelenségig nem tudom csinálni. De ha létrejön ez a kiállítás a csíki múzeumban, bemutatom az arcképcsarnokot és elkészül az album, akkor biztosan váltani fogok, s lehet, hogy teljesen más médiumban dolgozom majd.

Kacérkodom új dolgokkal is, lehet, hogy videóval fogok dolgozni, most ebben gondolkodom. Mivel a diákoknak tanítom – digitális képfeldolgozási órákat tartok –, az a médium kezdett izgalmassá válni számomra. Nekem is meg kellett tanulnom, ezek a fiatalok pedig nagyon okosak, tanulok tőlük. A vágást például kizárólag tőlük tanulom. Ez a világ, a számítógép, az okostelefonok világa és az ezen keresztül való művészeti játék egyre jobban kezdett izgatni.

Beszélgetésünk apropója, hogy nemrég az Erdélyi Magyar Kortárs Kultúráért díjjal tüntettek ki. Hogyan fogadod a díjakat?

Ha az embert megszólítják, és azt mondják, hogy amit csinál, rendben van, az mindenkinek jólesik. Ez a díj kicsit meglepett. Sok helyről kaptam ezzel kapcsolatban visszajelzést, olyan helyekről, ahonnan nem is számítottam rá. Ez azt jelenti, hogy a munkát, amit nap mint nap maximális szellemi erőbefektetéssel végzek, jól csinálom.

Túros Eszter
1982, Csíkszereda. Szülővárosában él.

‍