Jókai Mór a 21. században

Nem érdektelen fejlemény, hogy a két-három évtizede elkezdődött, azóta töretlenül fejlődő Jókai-kutatás párhuzamosan halad az európai romantika újraértékelésének folyamatával. A Schlegel fivérek, Victor Hugo, Mary Shelley (Frankenstein!) iránt nem szűnő, nem csak olvasói érdeklődés egyik ösztönzője az irodalomfogalom fokozatos átalakulása, a populáris regiszterbe sorolt alkotások másféle értékelése, egyáltalában: a fenséges és az alantas stílus/előadásmód az eddigiektől eltérő megközelítése. Mint ahogy az oly sokszor megrótt, provinciálisként megbélyegzett anekdota, anekdotikus novella rehabilitációja sem váratott magára. E külsőnek nevezhető tényezők mellett egy belsőt sem hagyhatok említetlenül. Jókai utókorát értekezői félreértések és a költők/írók részéről nagyrabecsülés, elismerés kísérte. E költők/írók (mint például Kosztolányi vagy Márai) nem az újra felhasználható prózapoétikai ötletekért fedezték föl Jókait, hanem azért, amit Márai úgy fejezett ki, hogy „olyan, amilyen”. Nem egy, a Jókai-írással megfeleltethetetlen korstílus vagy stílusirány jellegzetességeit kérték számon, hanem romantikus elbeszélői technikáját méltatták, 19. századi szerzőként tekintették, nem a maguk modernitása előfutárának, hanem egy egyetemességgel érintkező korigény a lehetőségig legteljesebb beteljesítőjének. Nem mentségként említem, a Jókai-életművet végigkísérő tévedések/tévesztések egyik forrása, hogy kritikusai szó szerint vették az író regényeihez általában utólag illesztett elő- és utószavakat, és eltekintettek a regényekbe/elbeszélésekbe rejtett utalásoktól, célzásoktól, humorossá színezett megjegyzésektől, melyek az önmagát olvasó regényre/elbeszélésre ismertették volna rá a kutatót. Gyanús volt az író népszerűsége, látszólagos kétosztatúsága (jókra és rosszakra tagolván a Jókai-világot), nem egy főszereplő heroizálása, tökéletesre formálása. Visszatartotta a Jókai-életműre vetett alaposabb kutatói tekintetet, hogy száz plusz tíz plusz két kötettel és megszámlálhatatlan mennyiségű – jórészt feltáratlan – publicisztikai írással kellett (volna) találkoznia, így a mennyiség és a felületesség azonosításával mentették föl jó néhányan magukat a tüzetesebb elemzés feladata alól.

A magam több évtizedes Jókai-olvasása sok mindennek az ellenkezőjéről győzött meg, mint amit még a 20. századi Jókai-kutatás általában hangoztatott. Azt figyeltem meg, hogy írónk egyre több ízben szakított a beváltnak tetsző regényformákkal, például az egyenes vonalú cselekményvezetéssel, a kronológiához igazodó történetmondással, az elbeszélés felelősségét átadva a nem mindig megbízható, mert a maguk szempontjai szerint eljáró szereplőknek. Előretekintések és visszapillantások „zavarják”/színesítik az eseménytörténetet, sem a jelen, sem a múlt nem feltétlenül mutatja az állandóság jeleit, inkább az idő folyamán kiszámíthatatlanul változó perspektíva szerint értékelődnek.

Ha a világirodalmi rokonulásait tekintjük, ott sem kell feltétlenül ragaszkodnunk ahhoz, amiről eddig szó volt. A kőszívű ember fiaiban akár Dickens hasonló történeteit idézhetjük egy rejtélyes örökség sorsa ügyében, a nagyvárosi bűnözés, nemzetközi gazdasági manipuláció, a civilizációs átalakulás megannyi fejleménye (új típusú pénzgazdálkodás, bank, tőzsde) immár nem szimbólumokkal jelentkezik, nem hajlik mitikusba, mint még nem egyszer Balzacnál, hanem a bűnügy nem egy távolabbra mutató elemét vonja be, egy, a felszín alatt működő ellentársadalomról hoz hírt, mely majd 20. századi szüzsékkel lesz egybevethető. A kópéregény spanyol és francia kezdeményeihez látszik csatlakozni Jókai az Egy hírhedett kalandor a XVII. században című művével, ám a kópé önéletrajzba hajló elbeszélését két kihallgatója elbeszélése kritikusaiként reagálja le. A kritika hasonló, a kritikus értetlenségét szóvá tevő bemutatása a Három márványfejből köszön vissza, valamint a metadrámának nevezhető alkalmi színműből, A jószívű emberből. A kritikus itt kételkedik annak a színre lépő személynek a valódiságában, akinek megnyilvánulásait közvetlenül érzékeli. Ugyanarra az orosz anarchistaperre reagál A jövő század regénye, amely Dosztojevszkij Ördögök című regényének forrása volt. Jules Verne / Verne Gyula népszerűsége, kortársi sikere Jókait is megmozgatta, maga is próbát tett efféle tudományos-fantasztikus elbeszéléssel (Egész az északi pólusig), a műfajjal kísérletezgetvén egyben annak paródiájául szolgált.

A regények külső formája meglepő változatosságot mutat az idősödő Jókainál. Feltűnést keltett, hogy egy történetnek két, egymástól teljesen különböző (ráadásul más világrészbe helyezett) befejezése van, mindkettő hitelesnek tetszik, csakhogy az elbeszélő hallgat, nem foglal állást e kérdésben (Az élet komédiásai). Más alkalommal egy történet négy változatát adja (Öreg ember nem vén ember), nem novellafüzért, hanem az elbeszélő által elmondott történeteket, ha tetszik, négy esettanulmányt, amely a regény bevezetőjében hosszabban magyarázza a címet, mint amely idegen nyelvre nem fordítható le. A cím nyelvi igazsága egyszerre igazolódik és vonódik kétségbe. Az Ahol a pénz nem isten eljátszik a talált kéziratból fakadó történet lehetőségével. A „világ”-on kívülre visz, egyszerre kínál meg egy utópiával és antiutópiával, szembesítvén egymással a századforduló világának hatalmi-politikai aspirációit a világból való kivonulás látványosan tagadó magatartásával, nem foglalván állást, hogy a kizökkent világban mely magatartás bizonyulhat célravezetőnek. A lélekidomárban (a címben jelzett főnév az író nyelvújítása, utóbb Márai kérte kölcsön, hogy Sigmund Freudra illessze, mígnem egy nyelvész szigorúan megrótta Jókait „magyartalanság”-áért) egyszerre találunk bűnügyi történetet (az alföldi betyárvilág felszámolásának históriáját), majd egy nemzetközi összeesküvés fölgöngyölítésének epizódjait bontja ki, melyek egy örökség körül zajlanak, ugyanakkor társadalom- és szerelmi történet, amely francia és magyar arisztokrata köröket von be a cselekménybe. A kortárs Európa úgy lesz színtér, hogy a porosz–francia háborút követő francia események, mindenekelőtt a „kommün” megjelenítése kapcsolódik a társadalomtörténeti vonulatba. Ennek megfelelően kiterjedt térben történnek az események: Bécsben egy bankár otthonában, egy alföldi csárdában, a koronázási bálban, Erdélyben nemesi birtokokon, Budapesten, Párizsban, a francia vidéken, benépesítve az e tereken ágáló figurákkal. A regény, jelezvén a történeteknek (a bűnügynek is) nemzetköziségét, a nyelvek rendszerét mint a történetek kifejeződését állítja előtérbe; részben magyar–francia társasági nyelven beszélteti a szereplőket, a nyelvi félrefordításoknak is helyet adva, az alföldi betyárfejezetben viszont a betyárballadák tónusában szól az elbeszélő, betyárdalokat iktatván be a szövegbe, köztük Jókai „nótáját” meg Arany János egy versének éppen ideillő strófáját.
A rosszindulatú élcek, megszólások kihegyezett beszédmódja ugyanúgy jellemez szereplőket, mint a francia hivatali bürokrácia visszaadására törekvő előadásmód. A szólamokat rétegzi, hogy az elbeszélésbe levelek iktatódnak, a bűnügy és a társadalomtörténet megértéséhez szükséges terjedelmes végrendelet szakítja meg az elbeszélést, mely végrendelet egyben önéletrajz és napló (ekképpen emlegetik is), ugyanakkor a történésben számottevő szereplők hihetetlenül pontos rajza, mely nélkül a szereplők cselekvésének motivációja aligha volna fölfejthető. Itt csak jelezni tudom: Jókai, akit mesemondásáról, sodró cselekményű történeteiről ismerhettünk meg nem egy regényében, itt elköveti, ami felületes olvasáskor talán hibának volna vélhető, az alaposabb értelmezés azonban az írónak a regényformával, a mesemondással való (sikeres) kísérletének minősíthet. A mű egyik, lírai szépségekben gazdag fejezete a lélekidomár és beteg felesége itáliai vonatútját beszéli el. A szomszédos kupéban négy ­– az eseményekkel felületesen ismerős – magyar úr utazik, akik az elbeszélő közölte történetet a maguk ironizáló, rosszindulatú, feltételezéseken és félinformációkon alapuló „tudásuk” szerint beszélik el, az amúgy is betegséggel küszködő, Itáliában a gyógyulást kereső feleség, Godiva számára keserű órát szerezve. A lélekidomár Lándory ismeri az alakokat, visszatérve a kupéba, feleségének szinte reprodukálja a négy úr fecsegését. Ugyanazt a történetet háromféleképpen olvashatjuk, háromféle tónusban, háromféle megfogalmazásban. Mégsem tűnik fölösleges ismétlésnek. Éppen ellenkezőleg: elsőre azt igazolja, hányféleképpen beszélhető el egy történet, azaz egy történetnek milyen olvasatai lehetnek. Másodszorra a társaság lepleződik le, az a mód, ahogy kiforgatnak egy történetet a maguk sekélyesebb ízlése szerint, harmadjára ez utóbbinak utánzásával, a maga „értékére” szállításával billen helyre az egyensúly, így nincs immár akadálya a történet folytatásának.

Ez a fajta történetet tükröző történet még egy ízben, a regény vége felé ismét felbukkan, másként. Előbb az intrikus társalkodónő Hermione ad utasítást a szobalány Lidynek a teendőkre vonatkozólag, Lidy elmondja Péternek, Lándory inasának, akinek egyébként titokban a felesége. Ezt követi a történet, mely nem úgy sül el, ahogy tervezték, bár a „forgatókönyv” nem vesztette érvényét, aztán a történet egy részét teljesen kiforgatva a grófnő közli az áldozatul szánt leányával, Medeával. Lándory második felesége, Medea az anyjától kapott információt képes beszéd formájában tudatja a férjével, Lándoryval, aki elárulja, hogy Hermionétól e történetről milyen levelet kapott, melyet a tűzbe hajított. Egymásra halmozódnak a szereplők történetelbeszélései, lényegileg ugyanazok, mégis nézőpontjuk alapján hangsúlyukban mások. Nem összegződnek. Egyetlen történetről van szó, melyben aztán a megvalósulás során nem az károsul, akit károsultnak szántak, nem az jár pórul, akit áldozatként szemeltek ki. A részletesen kidolgozott „összeesküvés” a nevetségesbe fúl egy, a nevetségesbe sorolható viselkedés miatt. Hiába van minden jól elrendezve, jóllehet a szereplői szándékok és indítékok ugyancsak eltérőek. A történet más irányba kanyarodik, elmarad a drámai kifejlet, a komikus árnyalatok jól láthatóvá válnak. Hozzá kell tennem, hogy ehhez nélkülözhetetlenek a romantikus „kellékek”, a titkos ajtók, a rejtett csigalépcsők, az elmozdítható kályha, ahonnan egy folyosóra lehet kijutni, egy kísértetkastély „lényegé”-hez tartozó belső tér, melynek használata az „összeesküvés” eredményességét volna hivatva biztosítani. A fejezet nem csekély tanulsága, hogy a bármily jól kidolgozott terv megbukhat előre nem látható, lényegtelennek tűnő mozzanatok miatt, a legalaposabb számításokat egy véletlen semmivé teheti. Az elbeszélő nem tehet mást (hiába vázolta föl ama bizonyos romantikus hátteret, a kastélybelső titkos járatait, melyek más regényekben oly jó szolgálatot tehettek), mint elbeszéli, leírja, tárgyszerűen közli, persze, nem titkolva a humorba érő részleteket, amivé ez az aprólékosan megtervezett történetsor lett. Az ismétlés látszólag a folyamatos történetmondással ellentétes. De itt nem az ismert újramondásába ütközünk, hanem az ismert állandó módosulásába, azt kísérhetjük figyelemmel, hogyan nem valósul meg, amit olyan gondosan, több szereplő bevonásával (illetőleg kizárásával) terveztek. A felsülés az eredeti történet torzulásával lesz teljessé, a lelepleződés lesz történetté, mely háttérbe szorítja, amit eredetileg elgondoltak (igaz, a történet két „aktánsa” másképp gondolta el a történetet, végül mindketten csalódtak, az egyik félreértvén valamit, a másik nem értve a félreértést). Azt sem felejthetjük el, hogy ez és még néhány részlet azt sugallhatja: kinek-kinek története a saját személyére van szabva, történeteiért felelős, ha nem is képes uralma alatt tartania. Hiszen a másiknak is van személyes története, melyhez éppen úgy ragaszkodik: az értés–félreértés között az elbeszélő sem tud minden esetben rendet tartani. Ilyen és ehhez hasonló felismerések alakítják Jókai kései regényeit. Még akkor is, ha azokból sem hiányzik a makulátlan, sokféle (kiváló) tehetséggel rendelkező főszereplő, aki azért ezekben a művekben sokkal sérülékenyebb személyiség, mint volt valaha például Baradlay Richárd.

A továbbiakban csak jelzésszerűen emlékeztetek Jókainak minden időben elismert írói erényére, humorára. Ezzel összefüggésben a kutatás új utakat kezdeményezett. A provinciálisnak vélt, egy jórészt nemesi kisközösség szinte „családi” műfajának gondolt anekdota, külföldi kutatásban a régebbi idők óta mint prózai kisforma, nem csak rehabilitálódott, mentalitástörténeti aspektusból fölértékelődött, hanem az anekdotikus szerkesztésre épített elbeszélés, a Jókai-regényekben betétként szolgáló anekdoták (A régi jó táblabírók egyik figurája konfliktusokat képes kiegyenlíteni jóízű anekdotázásával) immár nem megrovólag említtetnek, Jókai, Mikszáth, Krúdy kedvelt kisprózája méltóbb helyre került (nem függetlenül többek között Esterházy Péter ilyen irányú kezdeményezéseitől). Jókai a maga szerkesztette lapokban (Vasárnapi Újság, Üstökös) külön rovatot biztosított a lapba szorgosan beküldött és az általa hallott-gyűjtött – mint ő nevezte – adomáknak. Ezekből kötetet állított össze, értelmezését, gyűjtésének tanulságait akadémiai székfoglalójában összegezte. Jókai anekdotikus novellái, regényeinek anekdotafelhasználásai egy életforma pontosabb rajzát segítik elő, egy kistörténetre alapozzák azt a novellányi, regényrészletnyi prózát, amelynek megszerkesztettsége és előadása megidézheti akár a műfajtörténetet is. Ám az anekdotikus látás, anekdotába illő figurák beszéde csak egyik változata a Jókai szorgalmazta-gyakorolta humoros előadásnak. A nyelvi humornak differenciáltabb eszközével is bőségesen él írónk, a szókratészi iróniától a félreértések és meglepetések, a félreismerések és félrehallások „poétiká”-jáig. A nyelvi humor nemcsak a helyzetkomikumok létrejöttét segíti, hanem a jellemkomikumok szerves velejárója. Tallérossy Zebulon és Mindenváró Ádám az Üstökös című élclapból költözött A kőszívű ember fiai hasábjaira. Az élclap rovatainak egyike a Műfordítások címet kapta. Német–magyar, francia–magyar, görög/latin–magyar szövegeket kapunk egymás alá írva, a szó szerinti fordítás helyett többnyire a hangzás megfeleltetése vezet a félreértéshez (egyetlen példa: In generalibus latet error: A generálisokban van a hiba, a generalist Generálisnak fordítja). Nagy valószínűséggel e „műfordítások” Jókai nyelvi fantáziáját dicsérik, regényeiben – ahol csak teheti – sűrűn él a humorkeltésnek ezzel a nyelvi eszközével. Lándory (a lélekidomár, a tökéletes Jókai-hős) tudja, mit jelent neve franciára fordítva, ez a regény egyik fejezetének címe: Monsieur de L’âne doré (Aranyszamár úr). A humor a feszültség oldódásával az egymással szembesített jelenségek relativizálásán túl a szélesebb szövegösszefüggést új szemszögből kísérli megvilágítani. Egy példa A lélekidomár elejéről, amelyben színesen, ám tárgyszerűen rajzolja meg az esemény fenségesbe váltó jellegét, ám a felszíni csillogás, a történelmi fordulat (a kiegyezés, koronázás) mögé is világít: „A magyar udvari estélyeken az is az egzotikus élvezetek közé tartozik: egymásnak mentekötőjét, kalapforgóját megbámulni. Némelyik tízezreket ér forintokban: némelyiknek története is van, amely Zsigmond királynál kezdődik, némelyiknek meg olyan története van, ami a zálogházban végződik.” A felcsigázott érdeklődés (egy ruhadísz és a hozzá a fűződő történelem) a jelen kevéssé dicső realitásába fut, a mondatszerkesztéssel jelzett ismétlődés valójában kiáltó ellentétet tesz nyilvánvalóvá. Ekképpen kétségessé válik az előbb följegyzett megállapításhoz (feltételezéshez) fűződő képzet, a kijózanítás hétköznapja megszünteti a várakozás okozta hangulatot. Emellett a koronázási bál epizódjait is érinti ez a közbevetés, mely nem engedi, hogy az egyhangú „fenségesség” hassa át a fejezet egészét.

E néhány bepillantás Jókai prózaműhelyébe bizonyára tanúsítja, hogy írónk élt a romantika prózapoétikai eszközeivel, másutt írtam, mint használta Victor Hugo groteszkjét egy összetettebb emberkép leírásakor, az anekdota kedélyességébe nem egyszer jó adag erőteljesebb iróniát csempészett, a végletekig hatolt drámai jelenetek megszerkesztésekor, felhasználta akár a komikus képek elrettentő eszköztárából mindazt, ami egy komiko-tragédia kifejléséhez járulhat hozzá. Jókai „modernebb” szerző annál, amit róla kortásai feltételeztek, méltó versenytársa bármely európai irodalom romantikus periódusa alkotóinak.

‍