Képek mint füstkarikák

„Áthullottam már mindenféle rostán, bepácoltak, megfűszereztek,ízlelgettek már gerinctelenek,kerékkötők és pedigrés kutyák. …lehet, hogy én vagyok a tizenharmadik,a legszerencsétlenebb tévhit, házszám,amely mögött lépcsőház sincs, csak egy lezuhant, szobányi lift.”
(Ajánlom magam)

Keszthelyi György harmadik verskötete a Lódenes embermadár. Címe előző kötetei (két verseskötet: Bárány kalasnyikovval, 2010, Csendéletmezsgyén, 2013, és a Lélekzárka, prózakötet, 2014) fényében nem tűnik különösnek, bár kétségtelenül jelzi, hogy egy sajátos univerzum kapujában áll az olvasó. Amúgy a kötet egységes világlátást, világérzékelést mutat, a szerző határozott vonalakkal rajzolja meg a világot, az ő világát. Hogy milyen ez, nehéz leírni, a szerző megjegyzi: „Van, aki pesszimistának tart, tudj’ Isten, mi vagyok”. A borítót tervező Matei László képileg kiválóan ragadta meg Keszthelyi költői világának jellemzőit: elsősorban színeiben, a fekete-barna-okkerből kibomló, ezek ködébe ereszkedő, szinte halott táj, amelynek életre utaló részei a hátteret uraló lombkorona (de a fa törzse, gyökerei homályba vesznek) és az előtérben a hátrafelé, a háta mögé tekintő madár kontúrja. „Csak úgy tűnik, vagy tényleg átrikolt valamit/a kővázáról az a szürke taláros madár?” (Megválok ettől)
A címadó írásban a kötet verseire jellemző hangulat elemei mind jelen vannak: rozogaság, ócskapiac, aprópénz, használt világ, légüres semmi, a sohamár, a csend ura, a titok, a seb, a megsebzettség.
Különös kötet ez: szavak sorjáznak, mondatokká, verssé állnak össze; összefüggő sorok, mégis szétdaraboltságot sugallnak. Egy darabjaira hullt/hulló világ jelenik meg a kötet lapjain, az értelmes szavak és mondatok mintha nem egybe tartoznának, nem egymásra mutatnának. Külön állnak, különböző irányokba tartanak, széttolják, szétfeszítik az értelmes nyelvet, a megszokott logikát. Az egész szétgurul(t), „nincs miről írni” (Darvak vonalán). Képekbe áll össze a világ, a kötet verseit olvasva leginkább képek és hangulatok maradnak meg az olvasó emlékezetében. Ilyenek: „sárkányok ösztöne száll fel az égre,/asztalok allatt nyögnek az angyalok,/lehull a lepel, a rézgyűrű a tromf” (Utazás); „lábamon áll az asztalom./Balsejtelmek ülnek átellenben,/álmatlanságomat doktorrá avatom” (Bolond telek és nyarak); „békából sekrestyés leszel,/az erdő mélyén húzod a harangot” (Lebomlás); „szögeket növeszt a hús-vér anyag” (Búcsúbeszéd); „A birtokon, ahol nyáron hull a hó/nincs gyerekszoba – sírnak a rongybabák,/láncot tép, morog, kidobott csontot rág/egy veszett eb, de a vidám hintaló//szelíd verseket szaval egyre szebben.” (Elfogadott helyzet)
Nem egy kellemes, nem egy kényelmes világ a Keszthelyié: „kisajátított magánlátomás” (Szilánkokból tükör áll össze), „rebellis, eretnek imaház” (Gyónás), „zsenik és hülyék otthona” (Zöld fedél alatt az élet), ahol „Az ismeretlen: őrült vesztegel/a labirintus kellős közepén” (A vers ismeretlen); „Csak kérődzik a foghíjas jóság,/a rejtőzködő, az örök szertelen” (Megvonja vállát az élet). Nem csoda, ha „ez a szívverés is… talán épp olyan,/mint őrültek kulcsra zárt szeretkezése” (Lebomlás), és hogy ilyen asszociációk keletkeznek: „fekete öltönyök, fekete ösztönök” (Betévedek a rendszerbe)…
Ebben a rendszerben az sem világos, „hogy mikor szent és mikor krétapor” (Hogy mikor szent), hogy mi a szent és hol a helye, van-e (még) helye, hogy Isten jelen van-e (még) ebben a világban, és egyáltalán, mi a viszonya a teremtéssel, a teremtménnyel: „Szöveget szerkesztek Istennek. Bánom/is én – ismét koldusnak öltözött” (Álomlabirintus), „Az Úr ma vádol, holnap visszavon” (Lebomlás).
Ebben a világban az egyén nem tud értelemmel telített életet élni, üres, céltalan, haszontalan, ha volt is sejtése a miértekről és arról, hogy mivégre, ez is szétgurult, szétbomlott, széttartó nyalábbá alakult… „Sziklák közt születni és ott kóborolni,/ahol az ember talpában az élet/…/Nem tudom, honnan gyűjtöttem a semmit/és miért kerestem annyi karácsonyt,/hogy mindent ott hagyjak egy fénytelen napon…” (Hogy mikor szent), „Ma üres árvaház vagyok./Jobb híján elszállásolom/kérdőjelként magam” (Elszállásolom magam), „…mint a bujdosó,/megszaggatott test,/ha elkártyázza vérét, küldetését” (Szülhetsz a siralomházban).
A kötet 108 verse nem rendeződik ciklusokba, nem tagolódik fejezetekbe, mintha csak egy szuszra mondaná ki a szerző mindazt, amit évekig, évtizedekig csak nézett, érzékelt, magába gyűjtött, magába fojtott. Mintegy kirobban belőle egy kész világ, az, ami benne felépült, amit benne az évek építettek. Robbanásszerűek az egyes versek is: a retinára, a lélekbe égett képek lávaszerűen kitörnek, kialakítják, kikövetelik saját(os) formavilágukat. Keszthelyi szitanyomást tanult, sokáig ezzel foglalkozott, ma fest is, s ez összhangban van a móddal, ahogyan ír, bár néhány képét látva azoknak színvilága melegebb, élettel telibb, azokhoz viszonyítva mintha a szavakkal festett világa sivárabb, lepusztultabb lenne. Ahogyan a kötet borítója előre jelzi: bár nem fekete–fehér, hanem okker-sötétbarna, mégis egy komor színvilág jellemző a versekre, élénk szín nemigen tűnik fel, hacsak a vérre nem gondolunk, ami azonban nem az élet, az életteliség jele, az is inkább az elmúlást jelzi, hiszen „a fegyelmezett vér-/folyam megáll egy parancsszóra” (Megválok ettől). A rózsa lehetne a szín, de Keszthelyi rózsái is az elmúlást jelzik: „az enyészet anyaméhe/rózsabokrokat szül” (Átmenetben), „Útközben leszakad egy vadrózsa a rácsról” (Fájdalomkisasszony telke). A színek, ha megjelennek, távoli, lassan szétfoszló emlékek: „Két léggömb emeli ki lágyan/a részeg házak rendetlenségéből,/távolodik, – a város színes kockavár,/a nő szeme égszínkék. Vajon hányan/rejtőznek benne? Hány tarka madár?” (Inkognitó) Másutt pedig „hó zuhog, mintha éppen/szerződést írtam volna alá/csak úgy látatlanban/a máglyára dobott nyugalommal./Valahol majd szépen elheverek/beleépülök a fehér vakolatba,/állandó terepszínemet/magával viszi ez az átmenet.” (Feléd döcög egy személyvonat) A fehér valójában nem szín, maradnak a „rozsdás vasszekrények,/húsz-harminc ágykeret, túlvilági rugók között” (Hogy merre látok), marad az okker, a barna: „erkölcsöm őre a szentelt formalin” (Közeledni látszom), „Az én földem sötétedéskor/óvatos virrasztás, vigília” (Feléd döcög egy személyvonat), a csendes, de megfordíthatatlan leépülést jelzi a versek színvilága.
Egy róla szóló írás említi, hogy „Keszthelyi teljes gőzerővel belefogott a jelenkori és a múltbéli költők műveinek tanulmányozásába”, mivel későn kezdett el írni, úgy érezte, a mesterségre való tervszerű készülést kihagyta, utólag pótolnia kell. Jelen kötet verseit olvasva mégsem érzem szükségét, hogy mestereit, kapcsolódási pontjait, esetleges irodalmi rokonait keressem. Saját világot teremt, és még ha olykor kicsit idegen, rideg, lepusztult is ez a világ, alkotóját nem pesszimistának nevezném. Kétségtelenül nem derűs, napsugaras képsorok futnak itt, szerzőnk nem felhőtlenül álmodó és reménykedő, bár nem is teljesen reménye vesztett. Inkább egy nagyon erős és karakteres körvonalakkal meghatározott, nagyon kemény faanyagból kifaragott, kicsit kesernyésre füstölt pipához hasonlítanám... Szinte látom a szerzőt: pöfékel a barnás félhomályban, szürke füstkarikái a levegőben a legkülönfélébb alakzatokba rendeződnek, ott születnek a sohamár képek: a szökött, a vak, a lódenkabátos embermadár.


Keszthelyi György: A lódenes embermadár. Kriterion, Kolozsvár, 2015.