„Lombsárgító őszbűl virágos tavaszba”: Jókai Mór versei Nagy Bellához

Bár a 19. században közismert volt, hogy Jókai minden műnemben alkotott, drámaírói és költői tevékenysége fokozatosan háttérbe szorult az esztétikailag színvonalasabbnak ítélt prózairodalma mellett. A kutatói-­olvasói érdeklődés szempontjából különösen mellőzötté vált öregkori szerelmi költészete, amely két olyan terület metszéspontjában helyezkedik el, amellyel mindmáig nem vetett számot az irodalomtörténet-írás: egyrészt átfogó forrásfeltárás híján még nem készült el a Jókai-­verseket felölelő kritikai kiadássorozat, másrészt az író botrányosnak ítélt második házassága miatt az élete utolsó éveiben keletkezett művek alárendelődtek az elhallgatás és a felejtés narratíváinak.¹ Ezek a kedvezőtlen körülmények szerepet játszottak abban is, hogy a Nagy Bellához írt szerelmes versek közel százhúsz éven át kiadatlanok maradtak,² noha létezésük korábban sem volt teljesen ismeretlen.³

Jókai Mór és Nagy Bella 1895–1896 folyamán ismerkedett meg egymással, amikor a szegény származású fiatal lány pártfogást kért az írótól színészpályájának elkezdéséhez.⁴ Jókai, aki a szavalatai alapján tehetségesnek találta Nagy Bellát, nem csupán annak érdekében járt közben, hogy meghallgatásokat, fellépéseket eszközölhessen ki a számára, de tanácsokkal, javaslatokkal látta el az egyes szavalati darabok kiválasztását és előadásmódját illetően is. Amint egy Kiss Józsefhez írt nyílt levelében felidézte: „Valahányszor összejöttünk: ő, a fiatal tanuló művészleány, én, a szigorú műbíró, az egy szellemi próbatét volt. Mit tanult? Mit tud? Mire képes? Nehéz szerepeket, szavalmányokat adott elő megbirálásomra.”⁵ A közös munkából szerelem lett: Jókai 1899 augusztusában megkérte a színésznő kezét, majd családja tiltakozása dacára szeptember 16-án feleségül vette a mindössze húszéves Nagy Bellát. A házasságkötés azonban korábban sosem tapasztalt magánéleti krízishelyzetet idézett elő Jókai számára, életének utolsó éveit ugyanis nem várt inzultusok terhelték: otthonának nyugalmát családi intrikák sora, kémkedő cselédek és névtelen rágalmazó levelek bolygatták meg, valamint akaratán kívül számos olyan botrány középpontjába került, amelynek részleteit napi rendszerességgel ismertette a sajtó.

Mindennek ellenére a rendelkezésre álló források azt mutatják, hogy Jókai második házassága a rosszindulatú pletykákkal ellentétben harmonikusan működött. Érzékletes látleletet adnak e házasság mindennapjairól a Nagy Bellához írt versek, amelyek a pár életének különböző mozzanatait örökítik meg, és amelyek többféle olvasásmódot is lehetővé tesznek. Legnagyobb részüket Jókai – megszokott szövegkezelési eljárásaitól eltérve – kiadatlanul hagyta, csupán csekély töredéküket jelentetve meg egykorúan különböző sajtóorgánumokban. A tematikailag változatos költemények egyrészt a kedvest dicsőítik, másrészt lírai naplóként is szolgáltak Jókai számára, aki a kapcsolat szempontjából jelentős eseményeket verselte meg bennük. Ezen események közt egyaránt felbukkannak a nyilvános szereplések, amelyekről napi rendszerességgel tudósított a sajtó – mint például az 1900. évi párizsi világkiállításon elért siker (Párisban) vagy az 1902. évi kolozsvári Mátyás-szobor felavatási ünnepségen való részvétel (A kolozsvári nap) –, de kizárólag a családi közeg intimitásába tartozó mozzanatok is – például a közös esti éneklések (Tündérhangverseny) és táncok emlékei (Tánczolunk), vagy éppen a feleség portréjának a megfestése (Arczképed előtt).

A költemények „lírai naplóként”⁶ való olvasása mellett a szövegek létértelmezési kísérletként is felfoghatóak, hiszen a földi paradicsom létrehozásának igénye révén egy olyan egzisztenciális dilemmát vetnek fel, amely az életmű kezdetétől egészen a végéig jelen van, elég csak annak leglátványosabb példájára, a szigetmotívum felbukkanásaira utalni.⁷ Az időskori versekben a földi éden létrejöttének feltétele azonban már nem egy távoli, világtól elszigetelt helyszín megtalálása vagy létrehozása, hanem egyénileg tapasztalható meg az isteni kegyelemből elnyert szerelem ereje révén. Árnyaltan mutatja be mindezt Az én paradicsomkertem című költemény, amelyben a lírai én által létrehozott kert elemeibe fokozatosan beleíródik a kedves:

„Van nekem egy kedves paradicsomkertem

Melynek minden fáját én magam neveltem.

Háládatos pagony: árnyékot ad nyárban,

Fénybogárka repked benne esthomályban.

Alig vártam az őszt benne évröl évre,

Hogy dús terméseit leszedhessem érve.

… A mióta Te az édenben otthon vagy,

Örök tavasz szállt rá: fa, virág újon hajt.

Mosolyodra felel újranyíló rózsa,

Érinthetlen nenyúljhozzám és mimóza,

Hűséged nefelejts, ezerjó szerelmed,

Magadnak azért kell százszorszéppé lenned,

Liliom terem ott, hová árnyad lebben,

Violákat látok nyílni két szemedben.

Arczod mosolygása, ajkad hasadása

Örök tavaszvirág újra kinyílása

– S nem csak a kertemet varázsoltad vissza

Lombsárgító őszbűl virágos tavaszba;

Én magam is érzem ífjitó varázsod,

Csodálva hogyan lett virágzásom másod;

Én mostan már hiszek a föltámadásban,

A hol szerelem van, istenimádás van.

A Te kaczagásod szeráfok danája,

Csengő dalod szférák égi orgonája,

A te hű jóságod, éltető türelmed

Ismerteti a bűn bocsátó kegyelmet.”⁸

Bár az egyes költemények azt mutatják, hogy a paradicsomi idilli állapot elérhető (Bellához, Bella névnapjára, Bellának huszonharmadik születésnapjára stb.), a szövegcsoport egészében mindez illuzórikussá válik, a gonoszság ugyanis képes a csendes családi fészekbe is beférkőzni. A vakandok című, allegóriára épülő költeményben például a gyönyörűen gondozott virágoskertet a föld alatt titkon érkező vakond dúlja szét, amelyet explicit módon az „alattomos turkáló / Anonim levél firkáló”-nak feleltet meg a szöveg,⁹ utalva azokra a névtelenül küldött rágalmazó levelekre, amelyek Nagy Bella családi hátterét próbálták meg kétes hitelűnek feltüntetni, és megkeserítették a házaspár hétköznapjait.¹⁰ Hasonló problémát vet fel a Jó barátnénk emlékére című költemény, amelyet Jókai egy kedves közös barát, Beksics Gusztávné Bogdanovics Krisztina emlékére írt 1903 áprilisában, és amelyben a boldog sziget (insulae beatorum) toposza a halállal járó folyamatos fenyegetettséggel kerül feszült ellentétbe:

„Olyan kevesen vannak kik szeretnek

Bennünket igaz tiszta szivvel:

Együtt mind elférnének hiven

Területén egy kis szigetnek.

Szigetben milyent álmom rajzolt

Volkán teremtett, zátony körzött

Köd eltakart, sík tenger őrzött,

Távol ég zárt el világzajtol.

A hol nem él, csak boldog ember,

Ki egymás örömén örül:

Szeretettel veszi körül:

Imádja Istenfélelemmel

Rajong az ideálért s munkát végez;

Bűntől nem kell óvni erényét

Szivében hordja a törvényét

S csak áldásért sohajt az éghez.

Csupán egyet feledt ki álmom

E képzelt édenéből: a halált.

Mi lesz, ha ez ide talál?

Azt nem lehetett kitalálnom.”¹¹

A költemény első strófái, melyekben az „álmok rajzolta” sziget leírása szerepel, minden bizonnyal autotextuális játék Jókai alig néhány hónappal korábban, 1902 decemberében megjelent Ahol a pénz nem isten című regényével. Amellett, hogy a Vashajó a hegytetőn címet viselő első fejezetben a Magellán hajó legénysége által megpillantott sziget leírása megegyezik a költeményben írtakkal,¹² Jókai a regényben hasonló dilemmát vetett fel: a szigetvilág lakói megpróbálják létrehozni a földi paradicsomot és kiiktatni belőle a gonoszt, azonban az arra vetődő főhős abnormálisnak érzékeli szemléletüket és képtelen beilleszkedni közéjük, hiszen azzal szembesül, hogy a gonosz létezése eredendő és szükségszerű eleme a világrendnek. Egyrészt tehát a versek hasonló egzisztenciális kérdésfelvetésekkel élnek, mint a prózai művek, másrészt utalásrendszerük révén szervesen illeszkednek a Jókai-szövegvilágba. Hasonló jellemző példa a tematikailag szintén az előbbiekhez kötődő De van ördög című vers, amely Jókai 1890-es Nincsen ördög című regényével bocsátkozik autotextuális játékba, vagy a Bella névnapjára című költemény, amely utalást tesz Jókai Bona című – időközben elveszett – regénytöredékére, amelyen közvetlenül a halála előtt dolgozott.¹³

A fentebbiek mellett a költemények egy csoportja túllép a naplószerű használat keretein, ugyanis számos vers olyan személyes ajándék lehetett, amellyel az író különböző ünnepi alkalmakkor köszöntötte a feleségét (Bellának huszonharmadik születésnapjára, Bella névünnepére – 1904. Január 4., Karácsony estéjén – Bellának, Bellámnak – Huszonnegyedik születésnapjára stb.). Ezen szövegek egy részét Jókai tudatosan átemelte a nyilvánosság közegébe, például minden évben a házasságkötésük alkalmából megjelentetett egy-egy költeményt, amellyel nem csupán Nagy Bella számára szerezhetett örömöt, de a közvéleményt is biztosította afelől, hogy a házassága a pletykákkal ellentétben harmonikusan működött. Bár ez a fennmaradt, közel hetven versnek mindössze csekély töredékét jelenti, egy jegyzetfüzetben szereplő kötetterv azt bizonyítja, hogy Jókai legalább egy ízben számolt egy szerelmes verseket tartalmazó kiadvány megjelentetésével is.¹⁴ Noha a kötetközlés elmaradásának oka ismeretlen, a valószínűleg 1901 folyamán papírra vetett tervezet néhány Jókai számára jelentőséggel bíró szerkesztési elvet mindenképpen látványossá tesz. Eszerint ugyanis Jókai keretes szerkezetet képzelt el: a Nagy Bellához írt szerelmes verseket két olyan allegorikus költemény fogta volna közre, amely nem közvetlenül a kedveshez íródott, hanem a szabadság–szerelem Petőfi Sándortól átvett eszményét írja tovább. A tervezeten szereplő Apotheosis című nyitóvers Petőfi halálának ötvenedik évfordulója alkalmából készült, Nagy Bella pedig a mű színrevitele révén köthető hozzá, ugyanis az emlékünnepen ő alakította a szabadság nemtőjét, aki a Petőfi-szoborral szemközt állva és a halott költőt dicsőítő költemény szavalása közben fokozatosan megszabadult rabláncaitól. A tervezeten szereplő záróvers, Az utolsó ablak című „keleti rege” ezzel szemben bár utolsó két sorában megszólítja a kedvest, szintén nem a házaspár életeseményeit tematizálja, hanem egy tragikus történetet jelenít meg, amelyben a szultán megpróbálja elérni, hogy az öccse megtagadja a valódi szerelem létezését, aki végül a kedvesével együtt inkább a halált választja. Úgy tűnik tehát, hogy a Petőfitől átemelt szabadság–szerelem vezérelve a kötet zárlatára átalakult volna a szabadság a szerelemben lehetőségévé, amely éppen az az eszmény, amelyet az idős Jókai a Nagy Bellával kötött házassága révén példázni kívánt és védelmezett.

A szövegcsoport azonban nem jelent meg kötetként Jókai életében, és létezéséről egy merőben más kontextusban, egy polémia keretein belül értesülhetett az olvasóközönség. Jókai 1904. május 5-én bekövetkezett halála után Fényes László Jókai Mór utolsó évei címmel vitairatot jelentetett meg,¹⁵ amelyben számos cseléd tanúvallomását közreadva amellett érvelt, hogy Nagy Bella mind fizikailag, mind mentálisan bántalmazta a férjét. Ennek cáfolataként Vészi József szintén megjelentetett egy pamfletet Hiénák Jókai sírján címmel, amelyben az özvegy védelmére kelt. Érvelése Jókainak mint „tanúnak” a megidézésére épült, amely során egy kötetnyi szerelmes vers létezéséről számolt be, és több részletet közölt belőlük „bizonyítékként” Nagy Bella szerető magatartására.¹⁶ Ezt követően Fényes egy újabb vitairatot jelentetett meg, amelyben azt állította, hogy a verseket a feleség „terrorizmus utján, vagy egy-egy jó szó árán iratta” Jókaival.¹⁷ Az érvelés ellentmondásosságára már Lugosi András úttörő tanulmánya rámutatott – „akivel szemben fizikai kényszert alkalmaznak, azt nem lehet lelkileg terrorizálni, hiszen a pszichológiai manipuláció csak a szeretet, a törődés és a felelősség illúziójának sikeres fenntartása mellett lehet hatékony” –,¹⁸ azonban a vitairatok egykorúan számos olvasóhoz eljutottak, és nagy szerepet játszottak annak a képnek a kialakulásában, amely hosszú időn át rögzült a köztudatban Nagy Bellát illetően.

A költemények botrányba való belekeveredése egyúttal közrejátszott abban is, hogy a kötetben való megjelenés hosszú időn át váratott magára. Bár Nagy Bella néhány évvel Jókai halála után előkészítette a szövegeket egy esetleges kiadásra, végül mégsem közölte őket. 1925-ben, Jókai születésének századik évfordulóján Tábori Kornél megtalálta a verseket, amelyekből mutatványként csupán kettőt közölt. Rövidke megjegyzése azt sejteti, hogy több mint húsz évvel Jókai halála után még mindig érzékeny témának számított második házasságának kérdésköre: „nem plántáljuk egytől-egyig ide azt, ami csak ujabb botrányt kavarna föl”.¹⁹ E hosszú és hányatott út után a bicentenáriumi ünnep részeként talán nem méltatlan „ajándék”, hogy a költemények végre először megjelenhettek együtt, egy kötetben nyomtatásban – úgy, ahogy azt alighanem Jókai elgondolta.

Jegyzetek

1        Vö. Lugosi András, A szerelem bolondja? Jogi-antropológiai tanulmány az öregségről és az örökségről, Budapesti Negyed, 58(2007), 4. sz., 361.

2        Jókai Mór versei Nagy Bellához, s. a. r. Fülöp Dorottya, Budapest, Reciti, 2025 (ReTextum 15). [A továbbiakban: Jókai 2025]

3        Lásd például: Nemeskéri Kiss József, Jókai írásai, Budapesti Hírlap, 1912. március 10., 45.; Tábori Kornél, Jókai-intimitások: Egy csomó uj adat és kiadatlan kézirat a centenárium alkalmából, A Pesti Hírlap nagy naptára, 1925; Láng József, Jókai Mórné Nagy Bella emlékirata, ItK, 79(1975), 3. sz., 355–377.

4        A történtekről több forrás is fennmaradt, lásd: Láng, i. m., 359–360.; Kornitzer Béla, Jókai Mórnénál, Magyar Hírlap, 1935. január 6., 31.; Tábori Kornél, Jókai regénye, Budapest, Tolnai Világlapja, 1925, 97.

5        N. n., Ki által jutott Jókai a feleségéhez?, Szabadság, 1899. december 23., 4.

6        A kísérlet több szempontból hasonlít Arany János Őszikék ciklusához, vö. Szilágyi Márton, „Az utolsó magyar”: Arany János és költészete, Budapest, Osiris, 2023 (Osiris Irodalomtörténet. Monográfiák), 428–432.

7        Szajbély Mihály, Jókai Mór, Pozsony, Kalligram, 2010 (Magyarok emlékezete), 261–277.

8        Jókai 2025, 84.

9        Uo., 113.

10     Erről lásd bővebben: Fülöp Dorottya, Névtelen levelek, „anonim levél firkálók”, Jelenkor, 68(2025), 2. sz., 182–188.

11     Jókai 2025, 64.

12     Jókai Mór, Ahol a pénz nem isten, s. a. r. Kókay György, Budapest, Akadémiai, 1971, 9–13.

13     Erről bővebben: Fülöp Dorottya, Mi történt Jókai Mór utolsó regényeivel? Tervek, töredékek, befejezett művek, Irodalomismeret, 35(2024), 3. sz., 54–68.

14     Jókai Mór, Följegyzések, II, s. a. r. Péter Zoltán – Péterffy László, Budapest, Akadémiai, 1967, 440–441.

15     Fényes László, Jókai Mór utolsó évei, Budapest, Lipinszky és Társa, 1904.

16     Vészi József, Hiénák Jókai sírján, Budapest, Révai és Salamon könyvnyomdája, 1904.

17     Fényes László, Jókai Mór utolsó évei körül: Válasz Vészi Józsefnek, Budapest, Lipinszky és Társa, 1904, 8.

18     Lugosi, i. m., 367.

19     Tábori, Jókai-intimitások, i. m., 171.

‍