„Mindig a jelen a legérdekesebb” – Interjú Bánki Éva íróval, költővel, irodalomtörténésszel

Az Irodalmi Jelen honlapján található névjegyednél az szerepel, hogy „Felváltva él Velencében és Budapesten”. Most is így van ez, vagy a tartalom éppen abban az időszakban kerülhetett fel a honlapra, amikor hosszabb időt töltöttél Velencében, és megírtad élményeid alapján a Telihold Velencében című művet?

Már nincs így. Akkoriban tényleg szó volt arról, hogy hosszabb időre kiköltözünk, aztán győztek a kelet-közép-európai kötődések, és visszatértem ide. Persze még mindig fel-fellobban bennem a vágy, hogy az örökkévalóságig ott éljek, ezt szerintem meg is tudják azok érteni, akik már jártak Velencében. Más városokkal kapcsolatban is elfog ez az érzés, de Velencében kifejezetten. Több oknál fogva nem akarnék mégsem ott élni. Mint író nem szívesen távolodnék el az anyanyelvi közegemtől, tíz-húsz év idegen nyelvi környezetben már alaposan roncsolja a nyelvérzéket. Velence egyébként tipikusan a művészözvegyek városa. Egy csodálatos haldokló város. Én a város fénykorával foglalkoztam leginkább, de a melankóliáját nem szerettem volna egész életemben magamévá tenni. Másfelől nem szerettem volna a Velencében tartósan berendezkedő, dekadens, sznob, félig művelt értelmiségiek számát gyarapítani; van bennem egyfajta távolságtartás a Velencében élő művészkolóniákkal szemben. Írtam is a könyvemben, hogy Velence kissé olyan, mint Machu ­Picchu Vonnegut börleszkjében, oda költöznek ki a nagyon gazdag emberek, az effajta kiköltözésnek egyébként a 18. század vége óta vannak hagyományai. Ráadásul Velence az a város, ahol nem látsz magad körül gyümölcsöskerteket, szántóföldeket, állatokat, csak sirályokat és a teraszokra kiültetett, művészien elrendezett kertecskéket. A természetnek ez a távolsága vagy inkább hiánya mentálisan romboló.

Az utazáshoz és más kultúrák mélyebb megismeréséhez már pályakezdő éveidben is kivételes kapcsolat fűzött. Diplomaszerzés után ösztöndíjasként hosszú időt töltöttél Lisszabonban és Santiago de Compostelában. Milyen ösztönzések vitték ebbe az irányba az érdeklődésed?

Én az Osztrák–Magyar Monarchia túlművelt, déli határhoz közeli városkájából, Nagykanizsáról származom. A mediterrán álomvilág menekülés volt gyerekkorom kopár szürkeségéből – a mindennapokat unalmas taposómalomnak éreztem, ma már persze másként gondolkodom erről. A késő szocializmusban számomra is egyfajta álomvilág volt a latin világ. Aztán az egyetemen ezeket a nyelveket tanultam, ezekkel a kultúrákkal foglalkoztam, és valahogy belekeveredtem a mediterrán, atlanti dolgokba, melyek nagyon megváltoztattak. Itt most nemcsak a művészetre és a történelemre gondolok. Akár a tengerrel, illetve az óceánnal való találkozás is lehet beavatásszerű élmény. Ezek is segítettek, hogy egy bizonyos távolságból nézzek a saját életemre és az életkoromra. De mindig a jelen a legérdekesebb, csak ehhez több évszázad távlatából kell rápillantani.

Az életviteledben is megjelennek az utazásaid során szerzett tapasztalatok? Hogy véled, a vitalitás, életigenlés alkati tényező, vagy elsajátítható életvezetési forma, amelynek gyökereit esetleg a déli népek habitusában találtad meg?

Nagyon megváltoztatja akár az ember életformáját, szellemi tájékozódását, sőt egész lelkét az utazás. De lehetséges-e teljesen megváltozni? Noha portugál szakot végeztem, a portugáltól kicsit a portugálok dep­ressziója és melankóliája miatt mindvégig idegenkedtem, azt szoktam mondani, hogy nekem a portugál nyelv egy csodálatos mostohaanyám, és én inkább az olasz nyelvben találtam meg a lelki hazámat. Biztos, hogy az ember kicsit önmagát akarja felismerni ezekben a kulturális utazásokban, tájékozódásokban. Az ember ráébred, hogy csak az lehet a tanulás és az utazás célja, hogy valakivé váljon, illetve hogy önmagává váljon. Gyerekkorom óta nagyon sokat olvastam, mondhatni először beleolvastam magam a világba, és aztán saját szememmel is megnéztem ezeket a dolgokat. De ma az a fajta intenzív olvasás, ami gyerekkorunkra jellemző volt, mintha szűnőben lenne, ehhez képest lett a világ olyan, amilyen.

Munkádban is sokoldalú vagy. Amellett, hogy író és irodalomtörténész vagy, középkori világirodalmat, kreatív írást, valamint műfordítás-történetet tanítasz két budapesti bölcsészkaron, a Károli Gáspár Református Egyetem Világirodalmi Tanszékén és az ELTE BTK Portugál Tanszékén. Az Esőváros kapcsán azt mondtad, a művet „félig-meddig transzban, az akkori munkahelyemen, egy könyvkiadóban írtam éjszakánként”. Le tudnád választani ezeket a tevékenységeket, hogy kifejezetten az alkotással foglalkozz, vagy életednek szükségszerű eleme az oktatói munka?

A mai gondolkodásommal én ezt az egész tudományos dolgot nem csinálnám, nem mennék doktori iskolába, nem dolgoznék egyetemen. Pedig ez a tudományosdi a ’90-es években milyen jó életstratégiának, mennyire bölcs döntésnek tűnt! Az biztos, hogy az egyetemi állásom adott annyi szabad időt és biztonságot, hogy bele tudtam kezdeni az Esőváros megírásába, amivel rögtön hálátlan is lettem saját kutatási területemhez. Többen mondták, milyen furcsa, hogy egy trubadúrkutató akar parasztregényt írni, hiszen a mű témája távol áll mindattól, amivel foglalkoztam. Ugyanakkor, ötvenöt évesen talán elmondhatom, hogy a hallgatók mentális képessége is változik, egyre nehezebb és egyre értelmetlenebb tanítani. A hagyomány, amiben mi nevelkedtünk, egyre inkább olvashatatlanná válik, és nem azért, mert betiltják vagy nincs rá elegendő pénz, hanem mert a humán tudományoknak nem sok esélyük van manapság. Megszűnt az a reflektált viszony, mely még a mi nemzedékünk múlthoz való viszonyára volt jellemző.

Szándékosan nem mondtam az előző kérdésemben oktatói-kutatói munkát, hiszen az irodalmi műveket, miként utaltál is rá, óhatatlanul a kutatói életpálya felől olvassuk, és talán nem is indokolatlanul: első prózai művedben, az Esővárosban összetetten foglalkozol a határvidék kérdésével, a Telihold Velencében című műved szintén óriási tudás mozgatja. Mindkét mű közönségsiker lett. Az Esőváros Szépirodalmi Figyelő-díjat, 2021-ben kritika/esszé kategóriában pedig Szépíró-díjat nyert. Miként találtad meg ezt az árnyalt átvezetést a tudományos és szépírói írásmód között? Taníthatók ezek a technikák?

Az írás a gondolkodás egyik formája. Nem kell ezeket beleszuszakolni egy irodalmi szövegbe, hanem maga a nyelvi megfogalmazás hozza létre a gondolatokat. Nem látom, hogy bármiféle feszültség vagy ellentét lenne a gondolkodás vagy a szépírás között. Ám az arra való rácsodálkozás képessége, hogy egy másik világ is mennyire fantasztikus lehet, és hogy teljesen más szabályai lehetnek, immár eltűnőben van. A mai popkultúra, a bulvár azt erősíti, hogy minden korban mindig ugyanúgy éltek és gondolkodtak. Elmondanék erről egy anekdotát. Én civilben világirodalom-tanár vagyok, de Hildegard von Bingenről, a középkor egyik legtehetségesebb asszonyáról és misztikusáról csak pár érdekességet szoktam mondani a hallgatóknak. Mivel Hildegard zeneszerző is volt, azt szoktam feladni házi feladatul, hogy hallgassanak meg tőle pár dalt a YouTube-on, és írják meg, hogy melyik ének tetszett a legjobban. Nem ritkán ilyen válaszok érkeznek: „Őrült nő, de legalább gyönyörű szép hangja van”. Tényleg Hildegard von Bingen énekel a You Tube-csatornán? Ma egy számtalan fantasyt fogyasztó tinédzsernek is elképzelhetetlen egy olyan kor, amikor nem létezett hangrögzítés. Elveszett a rácsodálkozás, hogy a középkor tényleg egy egészen más világ. Kicsit olyan érzésünk van, mintha az idő eltűnt volna.

Az utóbbi években jelent meg éppen az idővel kapcsolatos regénytrilógia a Jelenkor Kiadónál: a Fordított idő. A mély tenger névtelenjei 2015-ben, az Elsodort idő. Fordított idő II. 2017-ben, az Összetört idő. Fordított idő III. pedig 2019-ben. Saját életedben hogyan érzékeled az időt, hogyan foglalkozol vele?

Az idő minden elbeszélésnek és történetnek az alapja. Én ebben a Fordított időben annak a történetét szerettem volna elmesélni, hogy miként érvényesül egy nő az összeomlás szélén álló Európában, amikor a Római Birodalom megbukott, de a Frank Birodalom még nem igazán szedte össze magát. Milyen esélye van egy ilyen világban az emlékezetnek és a gondolkodásnak? Ami azt illeti, nem sok. A közelmúltban népszerű volt Herribert Illig bulvártörténész teóriája, aki szerint a kora középkorból azért nincs mire emlékezni, mert ez a kor meg sem történt, utólag illesztettek bele a történelembe háromszáz évet. Ez persze ostobaság, de mennyire ötletes ostobaság! – az én regényciklusomban ezért a krónikást Illighaennek hívják. Az idő mint átverés vagy összeesküvés. Ámbár hogy mennyi mindent elfelejtünk, az talán nemcsak az ostobaságunkkal, a gyengeségünkkel, az önteltségünkkel vagy mások ravaszságával függ össze, egyszerűen léteznek ilyen korok a történelemben. Az ilyen korokban sem csak ostobák éltek, ők is egyfajta teljes világot rendeztek be maguk körül: volt az életüknek értelme, voltak az emlékezetüknek tartóoszlopai, csak valahogy szegényesebb volt, mint az antikvitásé vagy a későbbi koroké, de az is egy teljes világ volt. Minden tóban a teljes hold ragyog, mondja Fernando Pessoa.

A kizökkent időről mindannyiunk egyik legújabb tapasztalata éppen a pandémia volt. A Magyar Dekameron című műben (2007) éppen ezzel foglalkozol, a járvány sújtotta Firenze van középpontban. A világjárvány megjelenésekor sokat tudtál tehát a járványokról. Mennyiben volt más számodra a pandémia megtapasztalása úgy, hogy előtte foglalkoztál ezekkel a kérdésekkel?

Ez nagyon nehéz kérdés. A Magyar Dekameronban azt írtam meg, hogy a magyarok nem igazán fogékonyak a járványra, mert az ő betegségük a búskomorság és a keserűség – ezt adogatják át egymásnak, mint valami vírusos fertőzést. Tíz évvel ezelőtt még totálisan elképzelhetetlennek tűnt, hogy a világot így ki lehet kapcsolni – és ha jól meggondolom, én máig nem tértem efölött napirendre. Hogy egyszer csak jön egy utasítás, és ezután mindenkinek vissza kell vonulni a magánéletébe. Döbbenetes, nem? Ám érdekes, mikor valami hasonló történt Európában, a 14. században, akkor egy teljesen új érzékenység is megjelent (a reneszánsz kezdetét is ehhez kötik). Nagy kérdés, hogy most tanúi vagyunk-e ilyesminek.

Te hogy érzed? Lesz valami új korszak?

A nagy pestisjárvány rengeteg mindent megváltoztatott a társadalomban, és erre képesek voltak a korabeli emberek élesen és azonnal reflektálni. Érdekes, hogy nagyon sok pappal egyetemben a pápa is túlélte a járványt – ami középkori ésszel szinte felfoghatatlan, mondhatni botrány. Felbomlottak a régi kötelékek, miközben újak születtek. Boccaccio Dekameronja bemutat tíz hóhányó, hedonista fiatalt, akik otthagynak mindent (családot, otthont, barátokat), és csak a saját túlélésükkel törődnek. Meg kell jegyezni, ezt szépen és stílusosan teszik. A könyörtelen individualizmus nem feltétlenül válságként jelenik meg a középkor végén, hanem mint újjászületés, reneszánsz, egy új kor hajnala. Most teljesen természetesnek tekintjük, hogy a tőlünk elvett idővel mi már semmit sem tudunk kezdeni, és képtelenek vagyunk egy új világot felépíteni.

Neked sikerült ebben az időszakban új világot építeni?

Rengeteg verset írtam, a járványt én is egy hatalmas önmagamba merülésként éltem meg. Fájdalmasan tapasztaltam: valami véget ért, igen, de semmi új nem kezdődik el.

Miért kezdtél ezzel a kérdéssel foglalkozni 2007-ben?

Mindazzal együtt, hogy annyit utazgattam a latin világban, azért egy kelet-közép-európai lány vagyok, rengeteg tragikus történettel és felmenővel. Eltöprengtem azon, hogy például miért olyan szükségtelenül keserűek a magyar szerelmi történetek. Hogy miért olyan kevés a mi irodalmunkban a szerelmes vers. Hogy mi ez az önsorsrontó, pusztító keserűség a mi szerelmi életünkben, és vajon honnan ered? Boccaccio bevezetője megengedi azt a feltételezést is, hogy a pestis szájhagyomány útján terjed. Az emberek beszélnek róla, és ezáltal elkapják a betegséget – persze ez nála csak futó célzás. Ám hogy a hisztéria és a félelem mennyire rombolja az immunrendszert, azt pontosan tudjuk. És hogy abban is van bölcsesség, hogy a Dekameron fiataljai komikus történetekkel szórakoznak – a nevetés és az öröm gyógyít, ezt egyébként a középkori orvosok is tudták. A mai világban túl kevés a boldogság, pedig minden percünk a kielégülésről és az örömszerzésről szól. És ezt a sok keserűséget Kelet-Közép-Európában szinte elviselhetetlenné fokozzák a történelmi és családi traumák. Ez természetesen az én gyerekkori ismerőseimre, a rokonaimra és persze saját magamra is igaz: ennek a keserűségnek az eredetét akartam a Dekameronban megtalálni. Régi nagy szerelmi történeteket elmesélni és közben kisiklatni.

Említetted a rokoni kapcsolatokat. Nemcsak az Esőváros című műved, hanem a rokoni szálaid is Felvidékhez kötnek. Nem éltél ugyan soha ott, ám megírtad a család történetét.

A nagyszüleimet a második világháború után telepítették ki Dunaszerdahely mellől. Gyermekkoromban többször visszamentünk rokonlátogatásokra. Nekem Szerdahely eléggé kopottas kisvárosnak tűnt, noha a nagyszüleim emlékezetében világvárosként élt, talán mert a két világháború közti, imádva gyűlölt Csehszlovákia olyan távlatos, olyan mesés alternatívát kínált a polgárosodni vágyó parasztságnak. A nagyszüleim számára a hőn óhajtott polgárosodás jelképe volt a város. Ez az ellentét aztán fejlesztette az én gyermeki fantáziámat. Kezdtem azon töprengeni, milyen lenne az életünk, ha ott maradunk – de Dunaszerdahelyt már nemcsak a saját szememmel figyeltem, hanem nagyapám szemével is. Ám én nem egy régió történetét szerettem volna megírni. Az Esőváros próbál szembenézni azzal, hogy miért nem sikerült a század modernizációs elképzeléseit megvalósítani. Mindez eléggé zordan és lehangolóan hangzik, miközben az én nagyszüleim vidám és energikus emberek voltak, és az Esőváros is tulajdonképp egy vidám regény. Épp a regény írása közben szembesültem ezzel a furcsasággal: az emberi kedély és a történelem közt nagyon bonyolult, többszörösen áttételes viszony van. Hogy hogyan, miféle… ezt egy regény tudja inkább feltárni, nem a történettudomány.

Milyen történetekkel foglalkozol most, illetve készülsz-e valamilyen időbeli vagy térbeli utazásra?

Most lefoglal az Esőváros második, átdolgozott kiadásának a megjelenése a Jelenkor Kiadónál. Nagyon szeretek utazni, de nem tudom elképzelni, hogy elutazzak például Új-Guineába, vagyis egy olyan világba, ahol nincsenek kulturális kapcsolódási pontjaim. Én évtizedek óta Odesszába vágyom, mert egyszerűen lenyűgöz a genovaiak és a velenceiek által is gyarmatosított Fekete-tenger a maga szláv, zsidó, görög emlékeivel. S most itt a háború – sajnálhatom, hogy nem indultam el korábban. De ami azt illeti, Odessza számomra régóta elveszett város. 1988-ban az ELTE bölcsészkarára jártam, ahol jelentkeztem egy egyhónapos odesszai ösztöndíjra. Meg is kaptam, de aztán lemondtam róla, mert annyira szerelmes voltam – már nem is tudom, kicsodába. Majd jövőre elmegyek, mondogattam magamnak. Ám ezután – csodák csodája! – a Szovjetunió megdőlt, az ösztöndíjak pedig megszűntek. Odesszával immár harmincöt éve tartozom magamnak. Most egyébként egy régi témámon, Dávid király történetén, Dávid és Saul párharcán dolgozom. Izrael állam megalapítását szeretném láttatni Saul lánya, Dávid felesége, Mikál szemével; egy kicsit azt is vizsgálva, költészet és politika hogyan kapcsolódhat egybe. Mindezt egy elnyomott nő nézőpontjából. Persze az ember mindig magáról beszél, és én ebben a műben a mi közös kelet-közép-európai történetünkhöz, a közelmúltunkhoz, a rendszerváltáshoz szeretnék visszatérni.

Bánki Éva 1966-ban született Nagykanizsán. Budapesten érettségizett, majd 1991-ben az ELTE magyar–portugál szakán végzett. Középkori világirodalmat (lovagregényeket és trubadúrokat), galego költészetet, kreatív írást, műfordítás-történetet tanít a Károli Gáspár Református Egyetem bölcsészkarán. A KRE Kreatív Írás Specializációjának egyik alapítója és vezetője. Két trubadúrantológia főszerkesztője, a kemény krimikről közölt tanulmánykötetet. Első könyve, az Esőváros című regény 2004-ben jelent meg (2. kiadása a Jelenkornál látott napvilágot). Legutóbbi kötete, a Telihold Velencében (Jelenkor, 2020) 2021-ben elnyerte a Szépírók-díjat.

‍