.svg)
Segítek, nem az, hogy nem. Hívnak, megyek. Kérdeznek, válaszolok. De ne nézzenek frájernek azért, Marika. Hogy én húzzam a rövidebbet mindig, Marika. Nagyon kell figyelni, s még akkor se lehet eléggé, Marika.
Az van, hogy át akarnak verni. Mindenhol. A munkában. A parkolóban. A hivatalban. A piacon aztán pláné. Nem is a piac, de egy példa. Jövünk visszafelé a Székelyföldről, megállunk hagymáért Kibéden, mert mindig meg szoktunk állni. Vannak azok a szépen fonott vöröshagymák, egy ideig azt hittem, hogy a Kauflandból veszik, de ejsze nem, nagyon finom, máshol nem olyan a hagyma. Szóval megállunk, köszönök kedvesen a hagymaárusnak, kérdezi, melyik fonat legyen. Mondom, mindegy, mindenik nagyon szép. Mosolygunk szeretetben. Erre ideadja az egyetlen fonatot, amelyikben két kicsírázott hagyma van! Ilyenkedves vagyok, ember, s ezt kapom, a csírázott hagymát. S ez van mindenhol.
Egy percre elengedi magát az ember, s kapja a csírázott hagymát.
Bár mondtam volna, hogy egye meg a csírázott hagymáját, azt. De nem mondtam, kifizettem, maradtam kedves.
Vannak ilyen napok. Hogy belefáradok a figyelésbe, s akkor egymás után jönnek az ilyenek.
Azelőtt Parajdon megálltunk kürtősért, nyűgöltek a gyermekek, beadtam a derekam, pedig a dióst szeretik, utána takaríthatom a kocsit. Kérdem az árust, meleg-e a kürtős, azt mondja, hogyne lenne. Nem tapogattam, hogy tapogassam meg? Ma már semmit nem lehet megtapogatni, a piacon, de még a ruhaboltban is ki van írva, hogy ne fogosgassuk az árut. Tudod, miért? Na, azért. Hát nem ideadta a régi sütést ez nekem Parajdon? Betette egy műanyag pungába, nyújtotta a fogantyújánál, lárévédéré. Már szinte Szovátán voltunk, amikor mondják a gyermekek, hogy hideg a kürtős és száraz. Felment bennem a pumpa, azt is elgondoltam, hogy visszafordulok. De ha a kürtőssel és a hagymával is visszamegyek, meddig utazunk, meddig? Utak sincsenek. Vannak? Nincsenek. Na.
Néha látom, hogy vernek át, s nem szólok. Mondom magamnak, haladjunk.
Szinte unom, nem is tudom. Néha tényleg frájer vagyok, szinte önszántamból.
Lehet, hogy ki van ülve ez a frájerség az arcomra, vagy mi. Ha gyalogosan megyek a városban, mindenki tőlem kérdezi meg, mi merre van. Van ötven ember körülöttem, s hozzám jönnek oda mégis, már félek rendesen. Nehezen váltok hirtelen angolra, olyanokat kérdeznek, hogy a hajam égnek áll. De mosolygok, és mondom, hogy előre és jobbra, vagy vissza ésj obbra. Ott aztán még érdeklődjenek. Mondhatnám azt is, hogy balra, de a bal valahogy nem jut eszembe olyankor angolul. Menjenek mind jobbra, van idejük, nem? Csak turistáskodnak úgyis, én pedig sietek.
S a munkában is. Mindenki arra törekedik, hogy egy kicsit jobb legyen neki, mint másoknak. Jobb helyen üljön, jobb legyen a széke, a jobbik feladatot kapja. Mennyit kell trükközni ezért pedig! El kell hitetni, hogy az a rosszabbik hely, a rosszabbik szék, a rosszabbik feladat.
El kell hitetni, hogy a kevés, az a sok.
Egyesek ha két gyufaszálat keresztbe tesznek, úgy hirdetik, úgy adják el odabent, mintha a világot váltanák meg épp. A másik a nagyját megcsinálja, s úgy tüntetik fel, mintha ők csinálták volna meg. Nagyon kell vigyázni, hogy ne te legyél a másik! Aki dolgozik rendesen, azt észre sem veszik, csak még több feladatot adnak neki. Minél többet végez az ember, annál több jut neki. S a fizetés ugyanannyi, hanem kevesebb. Akkor meg minek, kérdem én? Egy ideig csináltam rendesen, aztán amikor láttam, hogy mi megy, visszavettem a tempóból. Nem vagyok frájer, helló!
Arról nem is beszélve, ha munka előtt le kell parkolni a városban.
Milyen emberek vannak, úristen!
Látom, hogy valaki kiállni készül, félrehúzok ügyesen kicsit távolabb, hogy tudjon kiállni, bejelzek, hagyom, hogy induljon. Erre egy másik megkerül jobbról, behúz elém s hirtelen parkolna is be háttal, pedig látja, hogy ott vagyok, s várok, ember! Elkezdek dudálni, s már húzom is rá a kormányt. Engem az sem érdekel, ha összetöröm a kocsit, elegem van, hogy frájernek néz mindenki. S akkor még nekiáll feljebb, lámpázik, integet, ész megáll.
De busszal se jobb, nehogy azt hidd. Tudod, miért büntettek meg a múltkor? Mert akkor vettem sms-ben jegyet, amikor felléptem a buszra. Állítólag akkor kell, amikor várod a buszt. De nem írja sehol! Honnan lehet ezt tudni? Sehonnan. Csak úgy születni kellene ezzel a tudással. Na, de én aztán nem hagytam magam. Leordítottam az ellenőrök fejét, persze nem hatott rájuk. Panaszt tettem a buszvállalatnál, ott is kimagyarázták. Fizettem, de mindegy, legalább megmondtam a magamét.
Hol élünk, most mondd meg, hol élünk?
Ismerősöm meséli, hogy a múltkor a távolsági buszon felszálláskor mondta, hogy hová megy, odaadta a pénzt a sofőrnek és várakozott. Erre a sofőr: mit akar még? Hogyhogy mit, kérdi az ismerősöm, a jegyet! Még azt is, minek kell az magának? – így a sofőr, csúfondárosan, kelletlenül. Aztán az ismerős figyelte az úton: két embernek adott jegyet, miközben zsúfolt volt a busz! S akkor csodálkozunk, hogy szűnnek meg a buszjáratok. Se busz, se vonat, se utak, se vasút, semmi. De tényleg. Nem túlzás.
Legjobb otthon ülni, becsszó. Mert ahogy az ember kilép a házból, elkezdődik, hogy ki akarnak babrálni vele. Nem nagyon, de legalább egy kicsit.
Hogy mindenkinek legyen egy kicsit jobb, mint másnak.
Állandóan feszülnek az idegszálak, mert sose lehet tudni, mire számítson az ember. Amire számít, az épp nem történik meg újra, hanem mindig valami más. S amikor elkezd nem számítani arra, amire számítani szokott, na akkor az is újra megtörténik. Nem katasztrófa, csak mindenféle kicsiségek. Nem adnak számlát, s ha nem figyelsz, nem veszed észre, csak amikor el kellene számolni. Nem viszel minden iratot magaddal, csak azt, amit a honlapon ír, s aztán valamiért mégis kell valami még, mehetsz újra. Kiderül, hogy csak készpénzzel lehet fizetni, de nem tájékoztatnak előre. Időpontra várod a szerelőt, de négy óra múlva érkezik, ha egyáltalán. S mikor már ott van, tudod, hogy épp átvág, de nem szólsz, mert nem nagy dolog. Legyen boldog, azt mondod, mert aznapra épp belefáradtál a résen levésbe. Legyen meg a szerelés. Haladjunk.
Ejh, ilyen itt mifelénk, Marika. Hogy sosem lehet tudni. Frájerek vagyunk, ha nem ügyelünk, Marika. S ugye…ha ügyelünk, még akkor is.
