.svg)
A 2023-ban Nobel-díjjal kitüntetett Jon Fosse kisregénye, a Reggel és este valójában regénynek tekinthető, minthogy egy emberi élet teljessége körvonalazódik a két egyenlőtlen részre tagolt műben, a főhős születését elbeszélő rövid és annak utolsó napját bemutató terjedelmes egység olvastán. S lévén, hogy a szerző egyetemes kérdéseket állít műve középpontjába, így témaválasztása és kérdésfelvetése okán számot tarthat bárhol az olvasó érdeklődésére.
Ezen túlmenően pedig van egy olyan mozzanata is a regénynek, amelyben az író hősének, a tengerre szálló norvég halásznak egy életre szóló élményét idézi fel, azt a látványt, ami élete során számára nap mint nap előtűnt, amint a bárkájában ülve távolodott a partoktól. Utolsó alkalommal is a hős „látja az út mentén magasodó házakat és otthonokat, és könny szökik a szemébe attól, amit lát, a cserjéstől, mindentől, hisz mind régi jó ismerősök, itt van otthon a világban, ez az övé, minden, a dombok, a csónakházak, az apálykor vízből kibukkanó kövek, és Johannes úgy érzi, hogy többé nem fogja látni, de magában hordja, benne marad, mint egy hang, igen, mint egy belső hang, és a szeméhez emeli a kezét és megdörzsöli a szemét, és látja, hogy minden ragyog, ragyog az ég, a házfalak, ragyognak a kövek (…).”
A véletlen műve ugyan, de mondhatni ugyanilyen „kameraállásból” készített „felvételt” saját bölcsőhelyéről Tamási Áron egyik kortársa, az író és hírlapíró Földi István (1903, Kézdivásárhely – 1967, Dombóvár), akit az irodalomtörténet mindenekelőtt a régi Kézdivásárhelyt szociografikus igénnyel bemutató, Századelő az udvartereken című munkájáért (Kolozsvár, 2004) tart számon. Antal Árpád rendhagyó írói szociográfiának nevezte, amelyben „a gyermekkori kisváros azóta alámerült színes, gazdag emberi világa, a maga nyers és simogató, megható és groteszk, gyermekien naiv és férfiasan komoly, méltóságteljes és nevettető valóságában” jelent meg.
Az emlegetett „felvételt” Földi István Székelynek születtem címmel kiadott memoárjában – amely ugyancsak jóval az író halála után jelent meg dr. Szőcs Géza magánkiadásában (Kézdivásárhely, 2014) – mondhatni ugyanolyan „kameraállásból” készítette el, mint a világhírű norvég író, bemutatva az otthonának tekintett tájat, egy székelyföldi kistérséget. A második világháború idején Földi mint tartalékos tiszt egy hadgyakorlat alatt a szülővárosához közeli erdő borította egyik hegyoldalról tekintett szét az általa jól ismert tájon, és ő is egy megrendítő élmény hatása alá került, akárcsak ama norvég halászember…
Elég volt Földinek az erdős hegyoldal, illetve egy rés a lombsátorból, hiszen – írta – „ezen a résen mint valami mesebeli panoráma, elémbe tárult az egész Felsőháromszéki-medence: a Nemere, a Nagy Sándor-, a Mogyorós-tető, az Ozsdolai-, Gelencei-havasok előterében szendergő, csodálatosan finom ködfátylából kibontakozó mező, a Feketeügy völgye, születésem bölcsője, a föld legszebb, legédesebb darabja. Pillanatokig csak ezt a csodát láttam, és egy életre beivódott a szemembe, szívembe, lelkembe ez a kép.”
Így érez hát otthona iránt az ember, éljen akármely pontján is a nagyvilágnak. Ki-ki egy meghatározott helyet érez sajátjának, s annak a látványa kitörülhetetlen, ennélfogva pedig ez bármikor képes a legmélyebb érzéseket kelteni benne. Mondjuk, könny szökik a szemébe attól, amit újból és újból lát…
