Széljegyzetek Markó Béla két verséhez

‍Már nem közös címmel adta közre a Kalligram Kiadó Markó Béla újabb verseskötetét, melyből kitetszik, hogy 1. továbbcsiszolódik szabadverseinek nyelvisége, az alul- és felülretorizálás csábításának ellenálló, a külső forma variabilitásán dolgozó költőiség, mely a köznapit, a látszólagosan önmagába visszafordulót, a távlatokba mégis a személyiség erejével csodálkozó individuum szavát meghallásra méltóvá teszi; 2. ugyanakkor, ezzel párhuzamosan olyan versnyelv érvényesítésével kívánja a költő lírájának új periódusát hitelessé tenni, mely egyszerre érzékelteti viszonyát az elődpoézisekhez (a sajátjához is, amely egyik – lehetséges – megszólalási módként tart igényt a folytatás és különbözés elfogadására, ezáltal kevésbé radikális váltásra törekszik, inkább az észrevehetővé fogalmazott módosulás költői cselekvéssorának legalább tudomásulvételére);  Ennek érdekében mintegy „történés”-sé formálja a bevezető verset követő hét ciklusba osztott kötetet. A cselekvést érthetjük poétikai akcióként: az emlékezetből fölmerülő epizódok, a jelen apró, de mellőzhetetlen mozzanatai egy elképzelhető, fokozatosan megvalósuló történet kibontását ígérik, mely történet ugyan nem teljes, első megközelítésben nem „alapvető”. Mégis a kötetet a ciklusok sorrendjében végigolvasva tudatosulhat: tartalmazza a múltból előderengő emléktöredékek, a jelenben fölmerülő jelentősebb és kevésbé jelentős események összekapcsolódását, amely egészében nem kíván hírt adni valamely élet egészéről, „csupán” (és ez valóban érzékelteti a kötet versének sugallatait, miszerint a jelentéktelennek tetsző történésdarabból is kiolvasható valamely módon a lényegi vonása annak, amiből az Élet összetevődik) annyi, amely a maga helyén, idői viszonyai között túlemeli a verset az esetlegességeken. Még akkor is, ha nem egyszer az esetlegességre rácsodálkozás indítja el a verssé válás folyamatát. Ezt biztosítja az egyszerűnek tűnő nyelvi forma, mely lemond(ott) a szonett kötelező (?) virtuozitásáról, minuciózus építkezéséről, és a haiku 5-7-5 szótagos sorokba tömörített bölcseleti-bölcselkedő szemlélődéséről. Ellenben továbbra is fenntartja a válogatás, a mérlegelés jogát, elutasítván az ítélkezését, a nagyhangúságét, nem tűrvén a fölösnek vélhető pátoszt.

Markó Béla eljutott oda, hogy mindenre figyel, ami verssé formálható. Kötetéből kitetszhet, hogy nem hagyja veszni a kezdetben talán csekély eredménnyel biztató lehetőségeket sem. Ellenben a jelenések, jelenségek, tárgyak, múltból hirtelen előtörő mozzanatok mind-mind folyamatos verstörténés részeseiként sorolódnak be a gondosan megmunkált versekbe. Mert miközben a köznapiság nyelvisége látszólag akadálytalanul alakíthat a (vers)ötleteken, maga a vers érezhetőleg „megmunkálás”, „csiszolás” eredménye. Szemügyre vehető ama törekvés, mely a szabadverset nem a sorok ellenőrzött–ellenőrizetlen áradataként, jobbindulatúan: tudatfolyamaként adja át közlésre, hanem szigorú szerkesztéssel. Hol megőrizve a strófák eleve strukturáló igényét, hol egymásutánjában, ám terjedelmi és egyéb változataiban szerkeszti kötetbe. Mely olyaténképpen verseskötet, hogy mindegyik vers külön-külön alkot világot, de ezek a világok nem egyszerűen összeadódnak vagy egymásra halmozódnak (ezt a gondosan választott címadások eleve lehetetlenné teszik), hanem a kötet sorrendjében végigolvasandók, ezáltal valami többlethez jutnak. Egymásutániságuk olyan „versregényt” alkot, amelynek első példája valószínűleg Baudelaire A romlás virágai kötete. Ő hozta „hipokrata olvasói” (kik egyben „testvérei”) tudomására, hogy kötetének eleje, közepe és vége van. Közelebb lépve Markó kötetéhez: joggal foglalkozik mainapság a kutatás azzal, hogy milyen megfontolások alapján szerkesztette meg Petőfi Sándor és Arany János köteteit (legutóbb Lövétei Lázár László közölt szaktanulmányt Arany kötetkompozíciós elképzeléseiről). Ezúttal eltekintek attól, hogy részletezzem, mi késztette Ady Endrét, hogy versesköteteinek ciklusaival, címadásaival, egy-egy vers címének kiemelésével miképpen hangsúlyozta (már a külső tényezőkkel), merrefelé kívánná vezetni az olvasói érdeklődést. Markó kötetében az első ciklus címe: Bejárat, mely egyben verscím, mint ahogy a külső és belső borítón olvasható Már nem közös az utolsó, Fűcsomók címet viselő ciklus hangsúlyos helyre tett versének címe, ugyanis ez a kötet utolsó előtti verse. Ezért külön figyelmet érdemel. A harmadik ciklus a Túlsó part címet kapta, ide nyolc vers sorolódott be. A cikluscím feltételezhető allegorikusságával szemben itt záróvers: az Elszámolás címmel akár Kosztolányi Számadás-szonettjeire is gondolhatnánk, jóllehet a beszéd Markónál célirányosabb, közvetlenebb, kevésbé „vallomásos”.

Az Elszámolás: monológ, mintha egy valamikor valakitől elhangzott kérdésre csupán félreértéssel reagálhatott volna, reagálhatna. Ilyen módon aligha dönthető el, hogy egy múltban félreértett választ újít-e meg a megkérdezett, netán annak szükségét érzi, hogy a kielégületlenül maradtaknak gondolatban (?), írásban (?), a múltjára gondolva, mely különféle tevékenységi formákból legföljebb töredékesen rajzolódik ki, tehát a múltból üzenő érdeklődésre, ha nem is élete, hanem egy pályaszakasz végén, újból (?) meg kellene kísérelni a válaszadást. Noha ez is csupán kísérlet lehet, egy (re)konstrukcióé, afféle kirakós játék, amelynek néhány eleme hiányzik, így az esetlegesen létrehozható kép eleve fogyatékosra formálódik. Fölmerülhet, hogy alkalmas-e az idő, a hely, a megvalósuló (?) találkozás arra, hogy a monológot dialógussá fejlessze-fejlesszék? S ha – mint feltételezhető – minden közlés egy korábban feltett vagy feltehető, elhangzott vagy elhangozható kérdésre adott válasz, természetszerűleg folytatás, nem teljesen új kezdet, akkor a monológ is valakihez szóló beszéd. Önmagához-e? Vagy a nem látható, közvetlenül nem érzékelhető másikhoz? A szóló nem zavarban van, jóllehet csak keresi a célba találó szavakat, megszólít valakit, akit nem érzékelhetünk. A találkozás itt feltételezés, olyan, amit kérdezni, amit mondani fognak, amire kíváncsiak, aminek tétje van. De ismét bizonytalanság: kivel találkozhatna a szóló? Másokkal? Korábban eltávozott költőtársakkal, vagy (egykori) önmagával, mint Karinthy Frigyes beszámolójában a húszesztendős fiatalemberrel folytatott, monológgá alakuló párbeszédben? És egyáltalában: mivel kellene elszámolni? Szellemi tevékenységgel? Magatartással? Miféle munkával? A versben, melyet belső ritmusa, lüktetése, a néhol szabályt nem ismerően felbukkanó időmérték, egy látványos utalás az egykor volt költő Juhász Gyula egy emblematikus sorára, mely a kérdéssorozat rendezéséhez nem segít, ám annál sugallatosabb – tartalmi idézetként – az előbukó poeticitása, mindez kellő (?) visszafogottsággal előadva, hogy a versben előrehaladva ezt a visszafogottságot lassan-lassan az eddig visszafojtott izgatottság oldja, differenciálja, szervezze egységekbe a mondatértékű szavakkal. Ami különösen felhívja magára a figyelmet, hogy rövidebb mondatok követik egymást, megszaporodnak a csonka mondat élére kívánkozó kötőszavak. Mindegyik mondatnak önmagáért kell helytállnia. Ehhez persze szükséges a fegyelmezett előadás. És még valami: az egyes szavakból álló mondatok ne keltsék a fokozás, a halmozás igényét, látszatát. Számomra úgy tetszik, hogy itt, de a kötetben több helyütt, Markó mintha egy új alakzat kidolgozásán munkálkodna, szem előtt tartja ugyan a szabadvers „világirodalom-történeté”-t, ám annak (például) expresszionista változatával ellentétben nem szabad asszociációi látszólag ellenőrizetlen áradását „modernizálja”, hanem egy nem kevésbé „modern” értelemben vett beszélgetésbe kapcsolná be a maga verssé kívánkozó jelenlétét. Mert az nyilvánvalóvá tétetik, hogy a szóló alanya és tárgya verses meg- és felszólalásának, adott esetben találkozás- és válaszkeresésének. Még akkor is, ha keresését viszonylag csekély számú kérdőjel igyekszik plasztikusabbá tenni. A vers és általában a kötet versei többnyire köznapiságukkal, egy csöndes hozzászóló (igaz, nem egyszer magára erőltetett) nyugalmával hozzák nyilvánosságra gyötrő gondolataikat (miszerint a vívódás, a töprenkedés áthatja a verseket). Nyugalmat mutatva, de problematizálja is, hogy az állítás és a visszavonás egyként megfogalmazódik. Anélkül, hogy eligazítást kapnánk, mely szólam az erőteljesebb, melyiké a „nagyobb igazság”. Mivel itt nem igazságról olvasunk, hanem visszagondolásról, félreértésről, lassan alakuló félelemről, olyasféle összegzésről, mint hogy többet kellett volna kérdezni, kevesebbet válaszolni. Végül a záró sorban-mondatban megjelenik, meglehetős felemásan, a vágy is: „Már vágyunk a kudarcra”. A jelen kritikusa szinte automatikusan húzza elő az önirónia kliséjét (bár önirónia akad a versben, de – úgy vélem – nem itt), mely egyben megkérdőjelezné – mit is? – az előadottak komolyságát? vagy hitelességét? – egy könnyedebb fordulat elfogadtatása érdekében. A versben igenek és nemek, az eligazodás-eligazítás nem tart(hat) igényt az azonosulásra. Inkább arra, hogy egymást kizáró tényezők (?), entitások (?), magán- és közös történelem (?) apóriái között kellett volna/kellene föllelni kérdések és válaszok egyensúlyát, számolván „a lét elviselhetetlen könnyűségé”-vel, de avval is, hogy az „élet máshol van” (hogy Kundera-kötetcímeket idézzek). Egyszóval a ki- és beismerhetetlen, az ismerősen meghitt és a rejtélyekbe burkolózó kérdésekre kellene ráismerni, melyek nem többek és nem kevesebbek a Hamleténél: a lété és a nemlété. Így hát az Elszámolás még nem jutott el a számadás stádiumába. Egy hosszabb életutazásról készült beszámoló annak még csak nem is meghatározó fordulópontján. Pusztán abból az alkalomból, hogy fölvetődött: eljött-e az ideje az elszámolásnak? Rátalált-e a szóló, kinek nyújthatná be a maga elszámolását? Vagy a jelen verspillanata? A körültekintés, a szemrevételezés, a találkozás vagy a találkozástól való félelem verse, mely akként bizonytalanít el, hogy vagy/és elrejti a vágyat; mert az elszámolás mégsem kerülhető meg (de egyszer, valószínűleg a találkozáskor, a jövőben rá kerül a sor), a dilemmákkal, az ellentmondásokkal, a problematizált és problematizálatlanul hagyott kérdésekkel/válaszokkal egyszer majd szembe kell nézni. És aligha felejthető, amiről korábban már megemlékeztem. Az Elszámolás a Túlsó part ciklusban lelhető, annak záródarabja, ez pedig akarva-akaratlan késztetés, hogy részösszegzés igényét feltételezzük, valami olyasféle időleges összegződést, mely pillanatnyisága ellenére megállást sugall a versszerzőnek, olvasónak. Hiszen utána egy fehér lap következik a kötetben, és csak ezt követve láthatjuk meg az új ciklus címét, amely nem kevésbé beszédes: Világosság…

A másik, engem kiváltképpen megragadó vers, mint írtam, a kötet címével azonos Már nem közös, minden belemagyarázás nélkül kiemelt jelentőséggel bír: a három szó mindegyike hangsúlyossá tétetett: az idői tényezőt tartalmazó már, a tagadás módosítószava a nem, végül a főnévi és melléknévi funkcióban egyaránt előforduló közös. Összeolvasva valami voltnak tagadása, mely nem tudja-akarja megszüntetni a voltat, ám annak visszavonhatatlan múltba hullását, talán felejtését, esetleg csak feledését kívánja megjeleníteni. A találgatásra lehetőséget ad a cím, sőt kikívánkozik a kérdés: mi nem közös? Miért nem közös? Személyes emlék? Vagy a közösből képzett közösségé? Miféle közösségé? Persze az is: eszerint nem a közössé válás az indulás kitüntetett pontja, hanem a cím józan kijelentése egyben a kezdet, ahonnan a visszatekintés lehetségesnek mutatkozik.

A vers paradoxonnal indít, az idézet (utalás) azonban nyílt beszédként hat: „Úgy kezdődött, hogy ez a harc lesz / a végső”. A kezdet és a végső (harc), amelybe persze a kezdet is belefoglaltatik. Nem rejtve nevezi meg a vendégszöveget, mely az utóbb említett „közös küzdelemre” készülés indulója, lelkesítője, himnusza. Markó Béla nemzedéke ráismer az idézet forrására, az Internacionáléra, melynek nemcsak pártértekezletek befejező aktusaként kellett fölhangzania, hanem nemzeti ünnepek alkalmából is, tartassék az Magyarországon, Romániában vagy bárhol másutt a  „béketábor”-nak eufemizált országokban. S ha akkor kevesen gondolták is, e „közös” énekben szintén ott rejlett a paradoxon: Eugène Pottier (1816–1887) az I. Internacionálé egyik ülésére írta a szöveget, melyet Pierre Degeyter (1858–1932) 1888-ban zenésített meg, így lett a munkásmozgalom, konkrétan a nemzetközi szociáldemokrácia himnusza. Magyar változata Bresztovszky Ernőtől származik, a 20. század elejéről. Hiába igyekezett Gereblyés László egy modernül, hívebben szóló, jobban hangzó átültetéssel fölcserélni, a Bresztovszky-szöveg meggyökeresedett. Igaz, a kommunista mozgalomban aztán a párt céljaira kisajátították, eltulajdonították a népszerű, munkáshimnuszként elfogadott indulót, mellyel az történt, ami várható volt, a sok használattól megkopott, elveszítette ünnepi jelentőségét, része lett iskolai, üzemi, országos, nemzetközi ünnepek, emlékezések unalomba fúló rituáléjának. Jóllehet a 19. századi szöveg és zene még azt a reménységet fejezte ki, amit az elnyomottak, kizsákmányoltak tápláltak az emberi-polgári jogokért folytatott harcuk során, s a 20. század üldözöttjei, jogaikból kisemmizettjei, Ady szavaival „magyarok és nem-magyarok” hitték, hogy be fog következni, mert be kell következni. A harcra buzdítás az együttlét, az együtt énekelés közös élménye közös jelenben csak a kezdetben tölthette el jó érzéssel az éneklőket, hamar kitetszett, hogy az ismétlések a megszokottságot hívják elő, a szöveg (s a zene) kiüresedett, elvesztette tartalmát, vagy amit tartalomnak hittek, mert egyre csak „Föl, föl! Mindig csak föl! Szünet nélkül. / Hiszen a győzelem napjai jönnek” (itt fordul át az idézet utalásba, az egykori jelszavak tónusait megidézve, nem hangoztatva mást, mint győzelmet a munka és minden más egyéb „frontján”). „Aztán mégsem” (ez már a múltba tekintő hangja), „Nem az a harc volt a végső. Sok-sok végső harcunk / abbamaradt”, azután vonódik meg a mérleg, szembesül az, aki egykor, nem sokáig, mégis, hitt egy profán megváltásban, tapasztalnia kellett eszmék aprópénzre váltását, lelkesítő perspektíva szürke, manipulált jelenné fajulását, az egykor lelkesítő ének közömbösödését. Az Elszámolás a ki tudja, mikor érkező jövőig napolta el ama bizonyos találkozást. Itt a kiábrándulással szegényített életért emel szót a visszatekintés. Hiszen mi maradt a szövegből és a zenéből: „ma már legfeljebb csak annyi, hogy ez az arc lesz a végső”. A szójáték maradt, a keserves csattanóba tömörítés. A helyreigazítás panasztól sem mentes szava? „Nem paródia” – int a beszélő, s a továbbiakban jönnek a kötet versei egy részére jellemző, így egy verses beszédmód fölismerési jeleként funkcionáló szónyi mondatok, melyek összegzések, pontosabban azok részeként adagolt szegmensei. Összefüggnek egymással, de nem következnek egymásból. Alaphelyzetet jelölnek, de önmagukban kevesek, csak a másik szóra vonatkoztatva egészülhetnek ki, anélkül, hogy kiteljesednének. Mert a kiteljesedést csak összeolvasva közelíthetik meg, ha úgy tetszik, a létezés vázlatának fölmutatását. Mert miközben önmagukban állva, ponttal elválasztva, új mondatot imitálva részigazságokat közölnek, többi részigazságban fűződő viszonyukban sem jutnak sokkal előbbre. Hiszen mind az ok, mind a cél elkülönül, akár a „fent” vagy a „lent”. S ebben az akár felsorolásnak is minősülő szemléletben részleges zárással elcsattan: „Egyedül.” Ami távolról szinonimája annak, hogy: „Már nem közös.” Magányosan tehát a válasz felemás lehet: „Már nem közös, nem lobogó, nem zeng.” Azok a brosúrákban, a megrendelt újságcikkekben, a kötelező szemináriumokon jöttek el. Eközben telt el az élet. „Tükörbe nézek hosszan. Hiába. / Ez sem igaz még. Nap mint nap / folytatódik minden.” Az arc sem „végső” – még, a lelkesedés fogytával sem szakadnak meg a napok, legföljebb a győzelem napjai tűntek a messzeségbe. A hiányos mondatokat fölváltotta a józan, tárgyilagos, az egyszerűnek ható, „közérthető” beszéd. Nem próza, az áthallások is a versszerűségre utalnak, a „nem zeng” egyben a jó hangzást tagadja, nemcsak az ünnep zenéjét. Tág világba csodálkozhatott bele a kezdet kezdetén a szóló, nemcsak az Internacionálé szövege-zenéje jelentette a végső harcot, a 19. század romantikusai (Petőfi) nem kevésbé sürgették ama döntő ütközetet (a jók és a rosszak között), mely megtisztítja a világot bűneitől, és elhozza az igazságos társadalmi berendezkedést. A 20. század hittel hívőjének csalódnia kellett, történelme, élete nem reményei, nem próféták és népszónokok ütemes tapssal fogadott ígéretei szerint alakult. Kinek-kinek a privatizálás esélye maradt, másoknak olyan tevékenységi forma, melyben a cselekvések emléke (talán) megőrződik.

A Már nem közös zárlatától sem kapjuk meg a vigaszt, a feloldozást. „Talán a tűz majd. / Madarak csőre. Gyökerek. Férgek.” Az eddig kristálytisztán áttetsző verssorok közé most allegóriák (szimbólumok) ékelődnek. Tűz? Hosszú szócikk szimbólumszótárakban: forradalom, megtisztulás, pokol, pusztulás… A madarak csőre utalhat a természetre, a csipogással magát jelentő énekre… Gyökerek, férgek, a kezdet és a vég? Utolsó szóként szinte odavetve: férgek; furcsa eufemizmus a halál megnevezése helyett? De gondolhatjuk azt is, hogy ebben a lecsupaszított beszédben legalább a megnevezés, az allúzió, a célzás, a helyettesítés megmaradt a beszélő birtokában. Az az esélye, hogy közhírré tegye, tudassa, verssé formálja csalódottságát, kiábrándultságát, küszködését a pontos beszédért, mely ezúttal sem tűr mást, csak az egyes vagy többes számú főnevet. Önmagukban. Ponttal védve más jelentés behatolásától. Pedig „csak” arról volt-van szó, hogy „már nem közös”. Valami elveszett, valamit elvesztett, valahol valami utat vesztett (Adyval szólvást újra), nem őmaga egyedül, de sokan, a történelem, az egyén, a „közös” kizökkent az időben. S ezt valakinek valahogyan el kell mondani. Ha másképpen nem sikerül, akkor szónyi mondatokkal.

Ennek révén sikerül Markó Bélának a téveszthetetlenül „Markó-vers” megformálása, mind a hangvételt, mind a megszerkesztettséget és természetesen a verstárgyat illetőleg. A szabadvers felkínálta lehetőségek között válogatva, rátalált arra, amely által a hagyomány ötvözhető a maga kísérleteivel. Egy egykori zürichi kolléga, Herbert Gamper a modern kor irodalomlehetőségeit írja le kissé leegyszerűsített fogalmazásban: az irodalom egy élő személyiség és tapasztalatai kölcsönhatásából születik, ideértve mindazt, ami írásban fennmaradt. A kötetről, kiváltképpen e két versről szólva hozzáfűzhetem: a közügy a szubjektum belső ügyévé válik, mivel nincs olyan belső ügy, mely ne emelkedne közüggyé. Közérzetté, mondhatnám, mely a köz és az individuum érzetéé, egymás kölcsönhatásában.

‍

Markó Béla: Már nem közös. Kalligram, Budapest, 2023.