Versek

Gy. Szabó Béla: Éjszaka az állomáson, 1931

Kabát

A Coat

Kabátommal zimankós sétára megyünk,

átnyújtom a cigit neki és indulunk,

senkitől sem kérdezzük: merre,

s ha fullad a világ, kezemben hordozom,

vállamra ugrik,

mint valami macska,

és amikor eluralja a vágy,

zsebével kezembe harap,

én meg mosolygok.

Kabátom kopott, az utca zajos,

mégis erősködik, sétálni kell,

ha tétlenkedem, lökdös, ráncigál,

így hordozom, csendesen haladunk,

nem szólunk senkihez.

Mint én, kabátom is szereti kint az utcán,

fogalmam sincs, honnan e vonzalom,

s hogy honnan a kabát,

azt sem tudom,

csak azt, hogy amikor haragszom a világra,

kabátom mélyén eltűnök,

a kabát egyedül sétál tovább,

nem szól egy szót sem.

Önarckép

Self-Portrait

Mélyen kötődöm dolgokhoz,

kell pár dolog, amit

szeret az ember, például egy haza,

amihez napi szertartás köti,

aztán elengedi,

hogy lelkét a hiányhoz eddze.

Tudom viszont: a dolgok

elhullnak, meg nem halnak,

néha szakállam vagy kutyám van,

és olyan utcákon megyek,

ahol a semmi tetején

vár rám a kávém,

anyám háza,

a színek öröme,

ásítozás valami könyv fölött,

így járok, amikor elhullatom

a dolgaim,

egy másmilyen

vagy ilyen reggelen,

s igyekszem változtatni a világon.

Hajnalban kocsmában ülök,

a puha fényben

kortyolok, rágyújtok,

a pincért kérdezem:

„Miért kötődöm dolgokhoz, ha

elveszítem őket – mint mondjuk, a hazát?”

Ő mosolyog, meggyújt egy újabb gyertyát,

és arra int, ha tehetem,

gondoljak az időre,

kilép a színről, asztalomon túl

egy évszázadot szel át,

én boldogan ülök, undok nappali fényben,

emelem újabb poharam

újabb csalóka reggelre, ami

megint csak elhull.

Halál

Death

Házam hatalmas, nagyobb, mint

bennem a szeretet,

egy darabig csak róttam a szobákat,

megbeszéltem a falakkal a dolgot.

Valahányszor egy falra néztem,

a többi megsértődött,

valahányszor egy szobában aludtam,

a többiből jajongás szűrődött ki.

Amikor eldöntöttem: elmegyek,

a ház pityergett,

ízléses koporsóvá változott,

felszólított, hogy lépjek be és nyugodjak békében.

Mészárlás

Massacre

A kezük suttog,

lábuk lázasan összefonódik,

csak a cipők nyögnek az asztallap alatt.

A férfi kenyérdarabot rág,

fölhajtja italát,

aztán a nő is,

szemükben nevetés

és rázkódik az asztal.

A pincér részeg,

a kocsmáros a fogát csikorgatja,

az asztalon fölugranak a kések,

a vendégekre mosolyognak,

a kezük tovább suttog,

lábuk tovább ölelkezik,

szemükben álom,

és szégyenébe belehalt az asztal.

A pincér támolyog,

a palack bor rémülten elfutott,

a kocsmáros őrlőfoga kihullt,

lábainak ki tudna parancsolni?

Egyedül csak a kések tudják, mi a helyzet.

Nemzeti himnusz

The National Anthem

Nekünk, késeknek,

pengénk sikolt,

nyelünk halott.

Tudjuk, hasítunk, gyilkolunk,

a mészáros felszínes kedvessége

nem vezet félre,

a levágott állatokon mosolygunk,

de ne gyűlöljetek,

mi, kések, szeretet-tagadók,

szív nélkül jöttünk a világra.

Éles pengénkbe a kovács

gyors, pontos, sima halált kalapált,

különben meghalunk.

Ne gyűlöljetek, amikor elvágjuk nyakatok,

mert fájdalmat nem ismerünk,

könnyezni nem tudunk,

csak gyilkolunk, hogy penge legyen

a magasban.

LÁSZLÓ NOÉMI fordításai

‍