A dadogás szabadsága

„szavaidban mindig legyen / szorongás, így tudsz majd / szorongatni / másokat” – jelenti ki A rügy című versben Kustos Júlia, és komolyan is gondolja. A Hullámtörő versbeszélője különböző szerepekbe bújva járja körül a szorongás alakzatait. Magabiztosan szólal meg több hangon is, legyen az szerepvers, példabeszéd, képvers, emlékezés vagy fohász.

Kustos lírája gondolati líra. Megszólalásmódja fokozottan nyelvi – az írott és mondott szó közötti feszültség izgatja. A nyelvi konstrukció, akár egy hullámtörő, megtisztítja, elcsendesíti, domesztikálja a belül örvénylő élményanyagot, amit teljes valójában lehetetlen megfogalmazni, csupán a felszín által sejthető, mit rejt a mély.

Bartók Imre már a fülszövegben is említi a dadogást, ami nem más, mint megfelelő kifejezés kényszeres keresése a nyelven túli tapasztalatokra, miközben tisztában van a tulajdonképpeni kimondhatóság lehetetlenségének tényével is. Épp ezért rengeteg utalást, nyomot rejt el, hogy minél közelebb vezesse az olvasót. Nem oszlik ciklusokra, de 33 verset tartalmaz a kötet, ami – a biblikus referenciáival együtt – szintén sokat sejtető.

A kötet borítóján az ismeretlen mester által festett Wilton-diptichon egy részletét láthatjuk. Címez is verset a névtelen művésznek, mely kétségkívül ars poeticaként is olvasható. Hiába sétál ki az alkotó a műve mögül és tűnik el, mert az ecsetvonásokban, apró részletekben úgyis megtalálhatók személyiségének apró nyomai – és ettől kel igazán életre a műalkotás.

A /Bildung alcímmel ellátott versek sorozata egy szubverzív felnövéstapasztalatot mutat be. Első kötetek gyakori témája a kamaszkor lezárása és a felnőttség felelősségével való szembenézés. Itt azonban a személyesség mintha mindegyre rejtve maradna, inkább alakzat, mivel a polifón hangok között behatárolhatatlan marad.

Visszatérő témája a nőiség tapasztalata, társadalmi és fizikai szinten egyaránt. Ehhez sokszor olyan karakterek bőrébe bújik, mint Psyché vagy Ofélia, ezáltal is fokozva a magánmitologikus jelleget. Mert hiába a szociális normák és hiába segít az empátia, mert „A szégyent a bőrén mindenki / csak a lánykori nevén viselheti” (Név nélkül).

Erős indulás, néhány egészen kiemelkedő verssel. A Róza dala személyes kedvencem, egy öregasszony élettörténetét meséli el. Finom líraisága, fájdalma ellenére mégis élettől és szeretettől duzzad. Ha az elmúlt tíz év verseiből antológiát kéne szerkesztenem, ezt mindenképp beválogatnám.

‍