Ránk bízott történetek – Interjú a 90 éves Tar Károllyal

Néhány évvel ezelőtt készült veled interjú a Helikon hasábjain, ahol szó esett írói pályád több jelentős vonatkozásáról, de szerencsére számos kérdés merülhet még fel. Az első, hogy írói pályád kezdetén, annak is a legelején mi volt az a műfaj, ami igazán közel állt hozzád? Hiszen azóta a különböző szépprózai műfajok mellett írtál verset, drámát, számos publicisztikai műfajban is íalkottál az évtizedek során…

Nem tudok jobbat a közhelynél: gondjaink végtelenek, életünk véges. Évekkel ezelőtt, amikor a sanyarú körülmények miatt kényszeredetten befejeztem két skandináviai folyóiratom szerkesztését, sietve pentalógiámban terveztem mérleget álltani írói munkásságomról. A nyolcadik x után ez természetes. Végül hat kötetben sem sikerül ezt véghez vinnem maradéktalanul. Azt hiszem, akit meglát a munka, vagy valami hasznos tett sugarába kerül, annak mindig akad tennivalója. Indulásomkor elbeszélést, karcolatot, riportot írtam. Ezzel kerültem az újságírásba. Tagja voltam annak az újságírói baráti körnek, amelynek hallgatólagos vezetője a „poéta doktusz” Cseke Gábor volt. Egyszer több héten át kitartóan közös regényírásba kezdtünk. Sorban, naponta egy-egy flekkel gyarapítottuk groteszknek, humorosnak akart szövegünk. Rátettem még egy lapáttal: egy alkalommal a Sinkó Zoli szövegeihez hasonlatos részletem mellé a saját kisregényem gépiratát csatoltam. Biztattak. A regényt és rövid műfajt éreztem magaménak. Az örkényi műfaj megismerése előtt az akkoriban még divatos újságírói műfajból, a hírfejből indulva egypercesekkel próbálkoztam.

Kerestem a helyemet az irodalomban, de sorsom némi kívülállásra kárhoztatott. Akartam-e egyáltalán valamit, avagy csak szórakozásból koptattam az írógépszalag festékét? Első regényem hazai nyilvánosság előtti mostoha fogadtatásának bánata belengte egész pályámat. Az anyaországban jegyezték érdemlegesen indulásom, Ruffy Péter, Illyés Gyula dicsérete ugyan eljutott hozzám, de hazai kortársaim biztató suttogásai nem ellensúlyozhatták a hivatalos elmarasztalást, majdnem évtizedig tartott mellőzésem. Mit akartam? Vagyis inkább mit akartunk, mert nem az ujjamból szoptam irányultságomat. Mi késztetett az írásra? Ki látott engem? Miért nem lehettem látható, és a Forrás első sorozatának legnagyobb példányszámban megjelent szerzőjeként miért lettem máig érően minden Forrás-nemzedék méltatásából kihagyott író? Mielőtt erre válaszolnék, jóleső érzéssel nyugtázom és keserűségem oldja a nemrég kapott elismerés, a Románai Írók Szövetsége kolozsvári fiókja nekem ítélte a Bálint Tibor-díjat. Bálint Tibor egykor kollégám volt a kolozsvári napilapnál, a változások előtt pedig a Napsugárnál. Köszönöm, jól vagyok című első regényem előszavában megfogalmazott elismerő soraiért akkor veréssel fenyegették azok, akik összevásárolták és elégették könyvemet. Az Irodalmi Könyvkiadó vezetőjét, a jó Kacsó Sándort hirtelen nyugdíjazták.

Időzzünk el tanulmányaidnál. A múlt század ötvenes vagy akár nyolcvanas éveiben sem volt ritka, hogy valaki műszaki, ipari iskolát, egyetemet járt, hogy e tanulmányok után mégiscsak a szépirodalom felé kanyarodjon, avagy a szépirodalom berkeiben folytatódjon életpályája. A fémipari szakközépiskola esetedben milyen hatást gyakorolt a további írói pályára?

Az alapokat a kolozsvári Református Kollégium három alsós osztálya adta. Fiúosztályunk kiérdemelte a Kollégium Legrosszabb osztálya! feliratot, amely sokáig tantermünk ajtaján függött. Franciatanárunk két tanuló kivételével mindnyájunkat pótvizsgára küldött. Egész nyáron tanultam, Oláh Tibor fiatal tanárként káprázatos érzékkel tanított, megszerettem a francia nyelvet. Apám az idők szavára hallgatva műszaki iskola mellett döntött. Elvégeztem becsülettel, tetszett a műszaki rajz, kedveltem az integrál-, differenciálszámításokat, tizenhét évesen kaptam technikusi diplomát. Elvált szülők gyermekeként ide-oda hányódtam. Oroszul tanultam egész nyáron, mert moszkvai tanulmányokra jelöltek ki, de abban az esztendőben csak a vasgyár igazgatójának és az első titkár sofőrjének fiát tartották erre érdemesnek. Egyetemi felvételi engedélyt hiába kaptam, szüleim nem vállalták eltartásomat. (Ennek hihetetlen történetét leírtam emlékirataimban.) Három hónapig gyötört a belügy, nyugati egyetemi tanulmányokkal is kecsegtetett, de nem álltam kötélnek, végül miután matematikatanári látogatás nélküli egyetemre jelentkeztem, a Duna-csatornához toborzottak ingyen jegyével érkeztem Dobrudzsába a magam lábán járni. Ebben az időben tudatosult bennem: műszaki tanulmányaimat befejezve a humaniórák felé kell fordulnom, ha magamat és a világot szeretném megismerni. Diplomamunkámként terveztem gőzkazánt, kisebb fémszerketetű hidat, tervezőosztályi munkacsoportban megmunkáló gépet, eszkavátort, úszódaru műszaki leírásához készítettem rajzokat. De sorra olvastam a kolozsvári egyetem filozófia karának régen használt jegyzeteit és ajánlott olvasmányait is.

Az újságírásba hároméves katonáskodásom alatt írt novellám, karcolataim és riportjaim vittek. Katonaládámban kottapapírt és Ady-összest rejtegettem, irodai szolgálatom megengedte, hogy csokornyi verset írjak egy füzetbe. Az ötvenes évek végén technikusi diplomával sem alkalmaztak a kolozsvári gyárak magyar embert. Elvállaltam hát a felkínált szerkesztőségi munkát. Komolyan vettem erdélyiségemet és az újságírást. Újságíró akadémiára küldtek, és később hároméves mesterképzőt végeztem, aztán nyilvánvaló szükségletből magyar és román szakot Marosvásárhelyen, a Bolyain pedig belekezdtem a német–magyar nyelv és irodalom tanulmányozásába.

Az erdélyi, romániai szerkesztőségek közül több helyen is belső munkatársként tevékenykedtél, az Igazságnál, az Ifjúmunkásnál, főszerkesztője voltál a Napsugár, illetve a Haza Sólymai gyereklapoknak. Hogyan teltek akkoriban a szerkesztőségi hétköznapok?

Az újságírás mellett kedvtelésből írogattam. Próbálkoztam mindenféle műfajban. Írtam néhány regényt, elbeszélést, novellát, karcolatot. Van néhány majdnem színpadot látott színjátékom, rádiót is megjárt jelenetem, verses könyvem féltucatnyi. Alkottam annyit, amennyit vállalt szolgálatomra fordított időmből kikanyaríthattam. A kolozsvári napilap iskolájában esztendőig főszerkesztői tiltás és cikkdíjmegvonás ellenére a filmnyelv alapjainak ismertetésével tarkított krónikákat írtam. A komolyzene szépségeit kutatva pedig egykori Görögtemplom utcai szomszédomnak, a kolozsvári zenei élet doyenjének, Lakatos Pista bácsinak rendszeres zenei krónikáit pelenkáztam nagy igyekezettel. Elvi vita után leléptem a szerkesztőségből a „termelésbe”. A Korunk akkori főszerkesztője pártaktivistaként csapatépítkezésbe kezdett és kiemelt. A megyei művelődési felügyelőként magánszorgalomból felmértem a községi könyvtárak magyar könyvállományát, s mert a lakosság összetételéhez viszonyítva siralmasnak találtam, a könyvtárosok címére a fővárosi könyvlerakatban porosodó magyar könyvek postázásával enyhítettem ezen. Amikor a megyei elnök a kelleténél többnek minősítette munkámat, a fővárosi ifjúsági lap, az Ifjúmunkás befogadott. Oda bármikor, akár portásként is, már korábban szívesen tartoztam volna a szókimondás nagyobb lehetőségéért. A nevelési rovat vezetőjeként magamra vállaltam az erdélyi magyarság történetéről indított Szerelmes történelem című sorozatot, amely jó ideig Varró János közreműködésével jelent meg, de a nehezen kivívott központi jóváhagyás ellenére a kolozsvári egyetem történészprofesszorai elodázták az olvasmányosnak tervezett rovat folytatását. Valószínűleg provokációnak vélték kezdeményezésemet. Váraink sorozatomban sikerült közel száz ismertetőt közölnöm a lapban. Riportsorozataim: Szülőföldtől távol, Tanítók nyomában, 1000 kilométer a Dunán. Ezer kilométer a Kárpátokban, Regények színhelyén, Keskenyvágányon, a székelyföldi falusi turizmust serkentő kérdéseit feszegető Kárpátok jövője, a Tisztelet a takarítóknak! stb. Beke György országjáró riportjaihoz egyféle „tercelés” volt. Két viselkedésjavító könyvem (Viselkedjünk, Illem-szótár) ma is hiánycikk.

Az év elején többször is beszélgettünk az Ifjúmunkás Zsebszínházról, melynek egyik alapítója voltál. Ennek az alternatív színházi műhelynek a történetéből milyen pillanatokat emelnél ki?

Az ifjúsági lap nevelési rovatának vezetőjeként az olvasókkal való kapcsolattartás is feladatom volt. Fogadóórákkal, fogadónapokkal, majd táncházas, folkzenés színpadi szórakoztató műsoros matinékkal jártuk Erdélyt. Szövegeinket ellenőriztetnünk kellett, de pantomim-előadásokkal és a Dusa Ödön-féle színház jeleneteivel, a lapban gyakorolt sorok mögötti/közötti beszédhez hasonlóan sikerült a fiatalok által elvárt szókimondó tartalmakat is közvetítenünk. Ehhez kellett a Zsebszínház alkotókörének lelkes részvétele. A Zsebszínház a kezdeti útkeresés után azt a sajátos színpadi művészetet képviselte, amit a csoport tagjai, a szereplők és a szervezők tömören mozgásközpontú színháznak neveztek. Az egész estét betöltő Drága föld című jelenetsorral olyan különleges színházi műfaj született, amely a diktatúra által minden erőszakkal kialakított hallgatás megtörésének iskolája volt. Sajnálom, hogy az általam összegyűjtött jelenetek leírásának szövege eddig még nem kerülhetett nyomdába. A Zsebszínház kapcsán nem feledhetjük Dusa Ödön versmondó tehetségét sem. A kecskeméti tanítóképző hallgatói előtt száz szál gyertya fényében előadott, a magyar irodalom legszebb szerelmes versei tolmácsolásának szemekben tündöklő hatása ma is emlékezetes számomra. A kolozsvári matinén, miután a hatalmas papírívekből összeállított „lepedőn” a komor arcú fekete-fehér munkásfiú rajzolt mellképe, a hirtelen bekövetkezett generál sötét után szinte megelevenedett és szívéből kiáltóan vörösen buzogott a vér. Meglepetés volt az is, amikor, miután bekonferáltam, hogy verset mond Ödön, hosszú percekig drámai erőt sugallva kitartóan némán nézett szembe a közönséggel. A megfagyott csend után kitörő vastapssal jutalmazta a telt ház a produkciót. Előadásában benne volt a Zsebszínház kvintesszenciája: megpróbáltuk kimondani, és úgy tetszik, kimondtuk a kimondhatatlant!

Barta István írja rólad az akkor fennállásának tizedik évfordulóját ünneplő svédországi Magyar Liget kapcsán, hogy Svédországba érkezvén nem pihentél babérjaidon, hanem lapalapításhoz láttál, ezzel évtizedekre való elfoglaltságokat szereztél magadnak, szerkesztőként, fordítóként, művelődésszervezőként. Ha jelentős és sokirányú ténykedéseire visszatekintesz, mi az a pillanat, elért eredmény, ami szívedhez a leginkább közel álló?

Unokáim nevelésére érkeztem Svédországba. Az éppen akkor alakult, anyaországilag támogatott Anyanyelvi Alapítvány kurátoraként egy kolozsvári gyűjtő a magyar nyelv szépségeit felmutató idézetekből összeállított könyvecskéjének kiadása és a Svédországi magyarító szószedet összeállítása volt akkor a gondom, amit családi lapomban és a Hunsor internetes felületén közöltem, és Molnos Angéla Magyarító könyvecskéjének mellékleteként is megjelent. Tervezett könyveim írásánál akkor is előbb volt a Lundi Lap, a Magyar Liget, a skandináviai magyar családok lapja, az Ághegy skandináviai magyar irodalmi folyóirat, az Ághegy Rádió, a bevándorlók svéd nyelvű lapjának, a lapokat támogató baráti körnek az alapítása, szervezése, szerkesztése, tördelése, terjesztése, levelezése, honlapjainak gondozása, valamint az általam írásra buzdítottak könyvei szövegeinek, borítójának szerkesztése, tördelése és kiadása. Az Ághegy Könyvek sorozat mindenes kiadója voltam. Mindezt némi nyomtatásra költött jóindulatú, miniszterektől kunyerált anyagi minimális támogatással. Ittlétem célja volt az első, három félmagyar unokámat gondoztam iskoláskorukig, és végre hasznát vettem tanári képesítésemnek is, hogy anyanyelvüket majdnem középiskolás fokon használják. Közben szabadidőmben összehoztam félszáznál több saját könyvet. Egy kezemen megszámolhatom, melyikért kaptam némi szerzői díjat vagy néhány tiszteletpéldányt. Nem dicsekedni való, de azért elégedettséggel nyugtázom, hogy közmunkám talán jelenthet valamit a magyar irodalom palettáján is. Sikerült az Ághegy folyóirat 50 számát (elkeserítően kis példányban) tíz vaskos kötetben, a skandináviai magyar alkotók antológiájaként nyomtatásban is kihoznom; és az is valami, hogy letölthető a Magyar Elektronikus Könyvtárból is. Nyári hazalátogatásaim hazafias munkájának gyümölcse a tasnádi RMDSZ lapjának, a Tükörnek az alapítása és néhány évig tartó szerkesztése/irányítása. Az újságírásban megjártam a gyakornokságtól a főszerkesztésig és lapalapításokig tartó lépcsőt. Ennek elismeréseként kaptam a Magyar Újságíró Szövetségtől az Aranytoll díjat. Fiatal újságíró koromban egyik-másik kollégám nehezen induló cikkírását segítő kezdő mondatomért egy-egy sört érdemeltem. A Magyar Írószövetség Prózai Szakosztálya díjával pedig azt is bizonyíthatom, hogy némelykor talán sikerült „Egy épkézláb mondat”-ot is leírnom.

Tavaly jelent meg Mindig minden mese című köteted a Koinónia Kiadónál, idén látott napvilágot Tangó című köteted, amely az Ághegy Könyvek sorozat 49., egyben utolsó kiadványa. Lezárul egy könyvsorozat, de úgy sejtem, továbbra is készülnek újabb műveid…

A naplóírás, az önéletrajz, a magunk elbeszélése, meséink kicsiben történelemkutatáshoz hasonlatosak, amelyre a mai embernek a jelen és a jövő firtatása végett szüksége van. Az irodalom bevallott vagy elhallgatott célja ugyanaz, mint nagyapáink zsigerekből táplálkozó, kifogyhatatlan mesélőkedvének indítéka, amikor a maguk megélte élettapasztalataikat kívánták ösztönösen reánk hagyni. Reánk bízták történeteik tanulságait, s egyben a maguk jövőjét képzelték/alapozták az utódokban, az ember transzcendens küldetésének tudat alatti hitében.

Életem nagy részét a közszolgálat töltötte ki. Az írástudásból, amit kikanyaríthattam magamnak az irodalom művelésének asztalára, kedvtelésre használtam, hogy némi elégedettséget hozzon szerkesztői elfoglaltságom mellé. Szárnypróbálgatókat segítettem, s követtem legkedveltebb kolozsvári tanárom tanácsát: „Ha nem iparkodunk, hogy az időt hasznosan eltöltsük barmok gyanánt, dicsőség nélkül fogunk az életből kimúlni!” A dicsőség pedig csak álom, a fényre kívánkozó ember örök életre készültsége akarásának az okán. Úgy érzem, eljött az ideje annak, hogy most már ne csak a hiányról, fogyatkozásainkról, múltunk féltéséről, az igazság kimondhatatlanságáról, szorongásainkról, rettegéseinkről, meneküléseinkről szóljon az irodalom. Világunk nem jó és nem rossz – annyi bizonyos, hogy kiszámíthatatlan.

Engedj meg végezetül egy gondolatot keserveimről is. Néha úgy éreztem, elpusztított mérnök fiam áll mellettem és vigyáz reám. Fáj még, hogy a változást követő örömmámoros napok után szétözönlöttek életünk különféle fejhető területein a magukat mentő sunyi akarnokok, a kaméleon természetűek, akik a mindenkori hatalomhoz simulva, örökké a saját pecsenyéjüket sütögetik. Meghirdetett lelkiismereti önvizsgálatunk elől menekülve, ujjuk mögé bújva lapultak és lapulnak ellenfeleim, amíg a feledés homálya végleg be nem takarja őket. Egy emberöltőnyi idő alatt sem voltunk képesek szembenézni magunkkal. A fiam nélkül értelmetlen a védekezés ellenük. A világ megy a maga kiszámíthatatlan útján. A nép pedig az örökletes nyájszellemtől elbambulva társadalmi divatoknak él. Odasereglik ösztönösen, ahol, úgy véli, védettségre talál. Évtizedek telnek el, amíg újra feleszmél, elszürkült életén érzi a kiszolgáltatottság terhét, bőrén a tereléséhez használt propaganda ostorának csapásait, a szemrebbenés nélkül ismételt hazugságaikat, a sokféle kizsákmányolás akarnokainak hideg vizet prédikálását, a hatalomba kövesedettek pöffeszkedését és mértéktelen harácsolásait. Majd új bátor prófétákat szül a nyáj, lázadásának elöljáróit, azokhoz az újabb változtatásokhoz, amelyek reményteljesen kivirágzanak a lélekben is fiatalok tetteiben. Amikor sikerül az öregségemmel járó közönyt leráznom magamról, fiam életre kel bennem. Furcsa fordítottság éltet, apaként a fiam dolgát végzem minden lázadásommal és szolgálatommal. Emlékirataimat is neki köszönhetem. Van még panaszolnivalóm, például családom észrevétlen elrománosodása, de erről most csak annyit, hogy verseimből átültetek mostanában román nyelvre néhányat, hátha követik példámat, és megtanulnak anyanyelvüket is használni többnyelvű műveltségük gyarapítására.

És persze, hogy öregséggel járó nyavalyáim ellenére is megtalál a vélt vagy valós szolgálat kényszere. Most jelent meg a Báthory Téka Minoritates sorozatában a Zeneművészek északon című könyvem. Feldolgozásra vár a skandináviai magyar írókról és képzőművészekről gyűjtött anyagom. Az újabb hármaskönyvem címe Magyar alkotók Skandináviában lenne. Mostanában akad időm gimnáziumban felfedezett tehetségem próbálgatására, műkedvelő szoborkáim sorozatát gyarapítom fából, kőből, csontból és agyagból próbált kisplasztikáimmal.

Felhőtlen kedvvel, türelemmel és a mondatok végére kívánkozó pont bizonyosságával várom a behívót.

‍