A digitális lúdtoll

Amikor Hertogenboschban az ezernégyszázas esztendők végét írták, és Hieronymus Bosch mester éppen Barbie-rózsaszínűre alapozta készülő festményének igen jó minőségű nyúlenyvvel lekezelt tölgyfatábláját, nem gondolta volna, hogy azon hamarosan még a majdani Nostradamusok balsejtelmein is túltesz, ahogy képregényeinek tényfeltáró példatárát ecseteli fel nemcsak a felületre, hanem egyszersmind az eljövendő idők falára is. Hiszen a festett képek egyik erénye éppen az, hogy akár képletesen is képesek belengetni, bevillantani, beazonosítani a mindenség titokzatosságában lappangó történések eszményített vagy rémképeit, ami úgy érhető el, hogy mi, humanoidok folyamatosan közelítünk az ismeretlen felé egy nesztelenül suhanó és kissé ellapultra sikeredett, de élősködésre azért igen alkalmas, megkopasztott, kibelezett golyóbison. Ami persze akkoriban, még a sajtómentes alulinformáltság századában legfeljebb csak egy lapostányérnak vagy égi malomkőnek beillő repülőeszköz formáját sugallhatta, viszont titokzatos maradt azóta is, mint örök szellemi ismeretlenek között lebegő legfontosabb materiális teremtmény: fenséges otthonunk, a Terra Incognita.

Viszont Bosch mesternek akkor még nem volt digitális lúdtolla, csak lúdtolla, ámbár a rendelkezésére álló korom és szerves állati kötőanyagok keverékéből készített tintájával még így is jól látható nyomvonalakat hagyott a finomra csiszolt deszkalap erezetén. A rajzolatok vonalvezetése itt-ott mindmáig érzékelhetően átcsillan, amit illuminátorokhoz illő aprólékossággal felhordott és áttetszővé hígított lazúr-színeivel türelmesen végigsimogatott; így keltve életre rémmesés gondolataiból fakadó történeteinek abszurd jelenetekkel berendezett terepasztalát. Aztán egy szép napon bekopogott az Idő, és attól fogva már sietni kellett, hiszen a harangok nyelvén szólva vészesen közeledett a világvesztéssel járó végítélet napja, órája, és Justitia igazságosztó pillanata az ominózus ezerötszázadik esztendő fordulóján, ami nemcsak az emberi szívek félelmekkel teli remegését hozta magával, de Nürnbergben a grafikus Dürer mélyenszántó vésőnyomait is hársfa dúcokba metszve az apokalipszis lovasainak dübörgésével. A moralista Bosch pedig – akinek rendhagyó szemléletű művészi zsenialitását többféle háttérmagyarázat hatalmasra duzzadt irodalommal aposztrofálja – voltaképpen csupán érzékelte és rögzítette valós környezetének benyomásait. A virágokba boruló dicsőséges reneszánsz hőskorának szellemet megvilágító ablakán túl az akasztások, a kerékbetörések, a karóba húzások, a felnégyelések és csonkítások vagy a parasztháborúk jajkiáltásokkal teli oratóriumainak kórushangjai és az inkvizíció máglyáinak sötét füstje egyként tekerődzött a magasba, míg alig néhány lófuttatásnyival távolabb, Rómában az isteni Raffaello diplomáciai sleppje közepén, lantmuzsika hangjainál, vörösbársony kelmék és női szépségek ölelésében tündökölve a szenteknél szentebb eszmék képi jelekkel megfogalmazott kalligráfiáját dalolta színbe, szívbe, szóba. Ezalatt a világvalóság óriástányérján vagy lapítóján a tér illuzórikusan elvonatkoztatott egyedi játéksíkjait egy apró termetű flamand mester világra hozta, s azóta Bosch génmanipulált teremtményei itt mocorognak köztünk az élő történelemben, abban a valóságban, ahol a pénzről és a brent-kőolaj hordóiról esik szó, nem pedig Diogenész hordójáról, mint egy olyan helyről, ahol valaha az emberi lélek elixírtől ékes ideái emelkedtek a légbe. Csak hát azóta nincs már Raffaello, és Juvenalis egykori erkölcssirató szavait idézve: „Fut Rómából kikacagva a szemérem”.

S lám, még Bosch félelmei ellenére sem jött el az utolsó ítélet pillanata, hát persze, a valódi megtisztulás sem következett be, csak egy újabb haláltáncos apokalipszisvárakozás eljövetelének, az „Ars moriendi” délibábja villant hologramként az égi kivetítőre. Mert a gondolkodó Tommaso Campanella már az újabb száz esztendő közeledő epilógusára, az ezerhatszázas év fordulójára tekintett, és az elkerülhetetlen véget maga is prognosztizálta. Ámbár idealizmusa ellenére az ő jóslata ugyancsak semmis lett, mint ahogy eddig senkinek nem jött be, még korunk botrányéhes, vérszomjas, katasztrófahajhász huhogósajtósainak sem. De Campanella legalább tett annyit reményszinten, hogy megrajzolt egy eszményi kört, amit Napvárosnak nevezett el – ezt könyvében le is írta –, a kör közepén képzeletbeli szellemi építménnyel, ahol a tudós agyak legtalálékonyabb állományai IQ-függően megérdemelten trónolnak, élükön a legbölcsebbel, a Nappal, mert abban a városban csak a legmagasabb fokú értelem és az erkölcsi totalizmus juthat tetterőre, mert csak a tudásalapú tudós érvényesülésosztódással tenyésztett intelligenciája virágozhat a kiteljesedés magasba törekvő szerpentinjein.

Bosch pedig, labirintus-művészetének sejtelmessége fonalán, noha megítéltetett, de el is fogadtatott még Hollandia uralkodója és a spanyol király által is, akik nyíltan rajongtak ironizáló ösztönökkel rejtjelezett képeiért, a bújtatott profánumért és sacrumért, még ha annak szerzője szektatagnak, alkimistának, esetleg némileg hibbantnak vagy a Szabad Szellem Testvérei titkos társaság tagjának is volt tekinthető. Viszont immár örök érvényű lett, hogy a mester ezoterikus jelzéseivel alaposan megzavarta az idősíkokat, és ettől maradhatott aktuális minden korban, így napjainkra is a maga teremtette invenciózus formák konglomerátumával, miközben az újbarbár társadalmi létezés megtöretését vetíti elénk színei és látomásai hektikusan egybeforrasztott halmazállapotában.

A meg nem értés Bábel tornyait lángok emésztik el; ördögi tisztátalanság zajlik a függönyök mögött; a szennyel telített vizeken megtébolyult bolondok hajója táncol; hibrid szörnyetegek a fösvények torkán óriásdöngölővel tolják le a pénzt; a pokolba lépőket pedig lángokkal várják, s azonnal elégetik. Egy korabeli flamand közmondás szerint „A világ egy szénaboglya, mindenki annyi szálat vesz belőle, amennyit csak akar”. S a maguk jussáért a hatalmasra pakolt szénásszekér után ott tolakodnak a királyok, a papok, a pápák, a zsugorik, a kapzsik, a szűkmarkúak, a sánták és bénák, a lerészegültek. A hét főbűn című, 1475-ben festett kép szalagcímére pedig Bosch ezt a gondolatot rótta fel: „Tanácstalan nemzet ez, s okosság nélkül való! Bárcsak eszesek és értelmesek lennének, s fontolóra vennék végüket!”

A mester képi metaforái és szimbolikája mint hieroglif üzenetek megfejtésre váró képsorai állnak a fatáblák időtlenségében, ahol csak az önismeret olvashatóságával lehet megízlelni, megérteni és megemészteni a tartalomhordozókat, ami egyszerre általános is és egyedi is, mint maga a nihil mindensége egy beleszületett magányos lélek számára.

‍