A háborúnak sosincs vége

Mészáros Márta, a keleti blokk egyik első feminista filmrendezőnője most is női sorsok megjelenítésén keresztül próbált fogást találni a történelmi valóságon. Tény ugyanis, hogy a második világháborúban és azt követően a szovjet Vörös Hadsereg katonái nők tízezreit erőszakolták meg Európa-szerte. Ám ezt a tényt sem a szégyenérzet, sem pedig a megszálló nagyhatalmi érdek nem kívánta különösebben a nyilvánosság előtt megbolygatni.
A témával eddig Magyarországon Skrabski Fruzsina hangzatos című dokumentumfilmje foglalkozott: az Elhallgatott gyalázat. Ő volt az, aki másodmagával a Biszku Bélával készült riportfilmet is jegyzi. Az az egy igaz, hogy Skrabskit nem érheti vád a témaválasztások fontosságát illetően; ám szakmaiatlan magatartása és slendrián filmtechnikai eszközkezelése műveinek hitelességét kérdőjelezik meg. (Bizonyítéka ennek, hogy Skrabski és társai a Biszku-film, a Bűn és büntetlenség során sem arra törekedtek, hogy interjúalanyuktól, a talán utolsó, kommunista elveket valló akkori felsővezetőtől eddig ismeretlen információkat szerezzenek. Nem, módszerük az alany csapdába csalása és lejáratása volt. Biszku valódi meghallgatása soha vissza nem térő alkalom volt, aminek ügyefogyott elmulasztásán már csak sajnálkozhatunk.) Mészáros Márta történetszövése már csak ezért is emeli az Aurora Borealist a hiánypótló, tabutémát boncolgató alkotások közé.
A Moszkvában végzett Mészáros életművén végigtekintve egyértelműen lekövethető, hogy a női problémák megrajzolásán kívül, vagy akár azzal együtt, a szovjet befolyás alá hajtott Magyarország története érdekli. Híres Napló-sorozata önéletrajzi ihletésű játékfilmek során át próbálja egy felnövekvőben lévő lány, majd asszony szemével láttatni a megszálló hatalom regnálása alatt változó nemzetállapotokat. A Temetetlen halott a magyar ’56-os forradalom sajátos olvasatát mutatja be a Nagy Imre-ügyön keresztül, hasonlóképpen, mint a Kéthly Anna életét feldolgozó Utolsó jelentés Annáról című filmje is.
Az Aurora Borealis Mészáros leg­közön­ség­barátabb filmjei közé tartozik. Meglehet, azért is, mert mára a hatalmi abúzus fogalma igen kiterjedt érdeklődésre tett szert a médiában és a közbeszédben. Továbbá talán azért, mert Magyarország mintha újra közelebb sodródna az ismét nagyhatalmi törekvéseket dédelgető Oroszországhoz. De az is lehet, hogy a nyolcvanhat éves rendezőnő egy valós statisztikai adatokra alapozott olyan fikciót készített, melynek témája csak ennyi év eltelte után tudott kitörni a hallgatás börtönéből, hogy tömeges érdeklődést váltson ki.

Milyen titkokat őrizhet a 20. századi ember? Mennyiben viselkedést befolyásoló tényező a háborús állapot? Miért érzi bűnösnek magát az áldozat, és az elkövető miért nem? Hányan választják az önkéntes felejtést mint pszichológiai mentsvárat? Segít-e egy ilyen történet a kései feldolgozásban? És még folytathatnám a sort, a téma aktualitását kivesézendő.
Mészáros folytatja a sort mind a női szemszögből való vizsgálódást, mind a múltfeldolgozást tekintve. A két idősíkon futó történet a jelen tragédiájából vált vissza a traumatikus elfojtás gyökeréig. Az idős Mária (Törőcsik Mari) vidéki magányában él visszavonultan, mígnem egy levél leleplezi az idős asszony titkait, aki emiatt kómába esik. Így kerül képbe a rokonság: Mária Bécsben élő lánya, Olga (Tóth Ildikó), aki jól menő ügyvédként dolgozik, annak fia, Róbert, kit felváltva nevel Olaszországban élő férjével (Antonio de la Torre). Igazi 21. századi európai család. Míg a másik idősík a háború utáni félmúltba vezet el bennünket. Itt a fiatal Máriát láthatjuk Törőcsik Franciska megformálásában – névrokona csak a nemzet színészének –, aki szerelmével, a népellenségnek kikiáltott fiatal arisztokratával, Kálmánnal (Wunderlich József) egy tiltott határsértést követően tervez új életet a semleges Ausztriában. A szökés azonban Kálmán halálával és Mária szovjet katonák általi megbecstelenítésével fordul új irányba. Így Mária nem tudja majd, hogy születendő gyermeke tulajdonképpen mely apától is származik, és a megpróbáltatások miatt az összeomlás szélére kerül. Ezen a narratív ponton siet segítségére Edith (Eva-Maria Prosek), aki a sors iróniájának köszönhetően pedig titkos szerelmétől, a Bécsben állomásozó szovjet katonaorvostól, Antontól (Leslaw Zurek) vár gyereket. De itt a történelem közbeszól, és még inkább összekavarja az életeket.
Olga számára világossá válik, hogy Mária titkain keresztül többek identitása kérdőjeleződik meg, szinte senki nem az, akinek eddig gondolták. A fényképekhez tartozó történetek hamisak és összekuszálódtak. A család története a történelmi hazugságok csapdájába esett. Holott Mária figyelmeztetett már a kutakodás elején: nem szabad engedni, hogy a háború beleszóljon az élők sorsába. De ha már a történtek után, és majd hatvan évvel később így sikeredett, akkor le kell vonnunk a konzekvenciát. Az elhallgatás után felszínre került titkok értelmében újra lehet írni a történeteket, és újra lehet írni magát a történelmet is. A kérdés valójában az, hogy hányszor még, és hogy megéri-e?
A film, mint Mészáros filmjei általában, elsősorban családi és baráti produkció. A forgatókönyvírásban a rendezőnek szinte állandó munkatársa, Pataki Éva volt segítségére, illetve a fia, Jancsó Zoltán is. A díszletek és kellékek tekintetében külön érdekes a vegytiszta szállodai miliő ütköztetése Mária megannyi emléket rejtő falusi házának kaotizmusával. A szénrajzok, a baba-installációk mind olyan hangulati elemek, amik jót tesznek a film sejtelmességének.
A filmből legalább a mellékszerepek erejéig nem maradhattak ki az előző évtizedek Mészáros-filmjeinek főszereplői sem. Így Monori Lili és Czinkóczi Zsuzsa is felbukkant egy pár snitt erejéig, akárcsak a festőt alakító Cserhalmi György. Az orvost alakító Ladányi Jákob jelenléte pedig szintén erős, de megfelelő mód kiaknázatlan, hiszen figurájának kibontása már egy más irányt adna a történéseknek. De nem mellékes filmtörténeti momentum az sem, hogy Törőcsik Mari, szereplőjéhez hasonlóan, szintén átesett már egyszer a klinikai halál állapotán. Bár hozzátenném, hogy e nélkül az élmény nélkül is minden további nélkül kisujjból kirázná az elesett beteg, majd az önmarcangoló módon a titkot magába temető lábadozó karakterét. Mint ahogy Tóth Ildikó játéka is hozta a tőle várt minőséget. Szereplőjének viszonya az anyjához, fiához, volt férjéhez mind szépen változik a családtörténeti kutakodás során.
Egybevetve: Mészáros Márta tabutémákat feszegető filmje nem durván ront rá a nézőre. A rendező a felismerést a film végéig ébren tartott empátiával átitatott közegben igyekszik kibontani, a mostani közállapotokra is remekül reflektálva. Bebizonyítja egyben azt is, hogy a 20. század során milyen népességbeli keveredések történtek, akár akaratlagosan, akár kényszerűségből. De vajon változtat-e rajtunk a közben megváltozott múlt? Tudunk-e továbbra is szeretni egy anyát, akiről kiderül, hogy még csak nem is rokon? Vagy tudunk-e látatlanban szeretni egy olyan rokont, akivel azelőtt még sohasem találkoztunk? Változik-e a szemléletünk a történelem borzalmainak feltárásai folytán, vagy jobb, ha visszatemetjük az egykori kínokat? Hiába, sokszínű ez a világ, üzeni lezáró képsoraival Mészáros Márta, ahogyan az északi fények színpompás prizmabeli játszadozásra emeli kameráját.


Aurora Borealis – Északi fény, magyar film, 104 perc, 2017. Rendező: Mészáros Márta. Forgatókönyvíró: Mészáros Márta, Pataki Éva, Jancsó Zoltán. Operatőr: Piotr Sobocinski Jr. Vágó: Szántó Annamária. Szereplők: Törőcsik Mari, Tóth Ildikó, Törőcsik Franciska, Ladányi Jákob, Eva-Maria Prosek, Leslaw Zurek, Ewa Telega, Cserhalmi György, Antonio de la Torre, Hary Prinz, Fekete Ernő, Monori Lili, Wunderlich József.