No items found.

A lélek nyomában

XXXIII. ÉVFOLYAM 2022. 21. (851.) SZÁM – NOVEMBER 10.

Létezik-e a lélek? És ha igen, hogyan? Hol? A tüdőnk mögött? Alatt? Kézzelfogható? Repül? Halhatatlan?

Michelangelo Merisi da Caravaggio, 17. századbeli olasz festő. Olasz zseni. Olasz vágyakkal, álmokkal, álmok hiányával. Olasz árva gyermekkori traumákkal. Olasz meg nem értett olasz lázadással. Olasz korszak­­alkotó olasz hedonizmussal. Olasz tűz árnyékos fényekkel. Olasz rendező olasz ecsetvonással. Olasz halott halhatatlansággal.

Caravaggio, egy előadás a festő életéről, munkásságáról, elveiről, botrányos és megosztó magatartásáról, melyhez kellő érzékenységgel és tisztelettel nyúl a szövegíró, Visky András, közelebb emelve egy elérhetetlen, a képzőművészetben kultikus személyiséget.

A temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház nagytermébe zsugorított bohém világ, mely ebben az esetben nemcsak az életformára vonatkozik, hanem magára az alkotásra is. Visky Andrej rendezését figyelve, nekünk, nézőknek a hús-vér emberen túl sikerül érintkeznünk a jelenséggel, az áradattal, mely az akkori időket és annak képzőművészeti stílusát megreformálta.

A darab nem életrajzi, de valahol mégis az. A fiktív történetalakítás még inkább hitelessé teszi maga a művész megragadott lényegét, így Caravaggiót úgy visszük haza, amilyenként a színpadon megformálták.

Az előadás nem kronologikusan halad, hanem egyetlenegy jelentős – talán a legjelentősebb – pillanat köré építi a festő addigi életét, Caravaggiót mint introspektív narrátort használva. A pillanat, mely háromszor is lejátszódik, majd harmadjára folytatódik, a következményt is hozva magával, a gyilkosságot, melyet a festő akaratlanul követ el önvédelemből. Hogy mi a kontextus?

Caravaggio vázlatok és előtanulmányok nélkül festett, élő modelljei pedig általában örömlányok és -fiúk voltak. A darab a gyilkosságnak azt a változatát követi, mely szerint a prostituáltak futtatója, Ranucci Tomassoni inzultálta a festő egyik szeretőjét, és ez viszályt szított kettejük között.

A tett évekig tartó menekülésre kényszerítette a festőt. Halálának oka vitatott, így ez is rekonstruálásra kényszeríti az írót.

A rekonstruálás a képzőművészet irányából történik meg, ami felruházza az előadást egy festmény tulajdonságaival. Caravaggio műalkotásainak megszületését teremti meg, hozza elénk, kitalálja nekünk, ezzel emberibbé teszi a festőt, kiemelve őrültségét és zsenialitását is egyben. Tökéletes arányban és időben keveredik a realitás a fikcióval, olyan jeleneteket alkotva, melyek feszegetik a hihetetlenség, abszurditás és groteszkség határait. Ilyen például a Mária halála című festmény jelenete is, melyet úgy visznek színre, hogy pont Máriát az egyik örömlányról mintázza.

Tehát a színház maga az ecset, festék és vászon? Caravaggio jellegzetes esztétikáját Visky Andrej végig alkalmazza: a fény és árnyék erős egymás mellé helyezését; hiszen többször jelenik meg tűz a sötét színpadon az egész terem egyetlen fényforrásaként. Ám, haladva az előadással, azon gondolkoztam, ez fordítva is érvényes. A festő víziója teljesen megegyezik egy színpad lételemeivel: festményein az alakok ref­lektorfényszerű megvilágításban kelnek életre intenzív érzelmeket fejezve ki arcukkal és pozíciójukkal. Caravaggio a vászon színháza, aki a tárgyias lelket keresi és akarja megalkotni. A festményen megtörténő mozzanatokat próbálja állandó jelen időbe helyezni.

Ha már jelen, akkor ne menjünk el amellett sem, hogy a díszlet a művész lakását/műhelyét ábrázolja, tehát belekerülünk az intim környezetébe. Persze ez a tér néhol átalakul kocsmává vagy épp templommá, ami utal a kor ellentétes világainak féktelen összefonódására. A dráma szövege néhány pillanat erejéig hangsúlyozni is kívánja: Caravaggio örömlányairól megtudjuk, hogy az egyház nagy kedvencei voltak, és ezt pont Del Monte bíboros szájából hangzik el a színpadon.

A század minden összetevője megjelenítődik: pestisjárvány, társadalmi problémák, szemléletek, irányzatok, hatalmi viszonyok, leplezetlen zabolátlanság és züllés kasztoktól, funkcióktól függetlenül. A játék pedig ezt stabilan az irányítása alatt tartja. Caravaggio (Balázs Attila) végig ijesztően valóságos, a hangulatingadozás váltakozása hol ide, hol oda vágja a nézőt, a szereplővel együtt rántódunk be a kétségbeesettség és elszántság végleteibe. Egyszerre értjük és vonjuk kérdőre a festőt, folyton hömpölyögve narrációja során.

A bíboros (Bandi András Zsolt) jelenléte is ízlésesen nyítja meg az egyház cenzúrázatlan világának kapuit, Caravaggio támogatását pedig olyan ,,bőralámászóan” teszi, hogy szimpátiát kényszerít ki a nézőkből.

A színészek szerepváltása, mint például Jancsó Elődnek Giovanni Baglione (Caravaggio vetélytársa) és Ranucci Tomassoni közötti váltakozása volt a legszembetűnőbb, mert az eltérő karakterű személyiségek egyszer sem veszítettek erős jellemükből.

Az örömlányokat (Vajda Boróka, Borbély B. Emília, Vadász Bernadett) is tudtam sajnálni, egy pillanatig sem vetettem meg őket. Vajda Boróka például teljesen elhitette velem, hogy Lenája modellt állva Máriaként, nemcsak ruháit, hanem lelki gátlásait is levetkőzte, meghalva a vásznon, szűzzé vált, lelki és erkölcsi szűzzé.

Minden klappol, de mégis néha kizökkentem, és eszembe jutott, hogy színházban ülök. A nézők jelenére, olykor úgy éreztem, emlékeztetve vagyok. A modern jelmezek, tárgyak használata lágy szimbiózisban él az előadással, ám például a neon keresztet vagy a héliummal töltött luftballonokat már nem érzem az aktualizálás szükséges eszközeinek. A végén megszólaló hangfelvétel pedig feltetette velem azt a kérdést, hogy ,,Hát a festő itt áll előttünk, miért ne tudná elmondani most? Ahogy eddig is.” Az előadás hirtelen szembefordult a saját konvenciójával.

A szimbolikus befejezés, amely kerek egészet alkot a történetből, és visszaidézi a művész életcélját, mégis eloszlatja értetlenségemet. Caravaggio halála után az angyalok, akik egyben hordozzák az addig játszott szereplőik jellemét is, a festő feje fölött tartanak valamit, majd óvatosan viszik ki a műhely ablakán. De vajon mit? A lelkét. A színpadi fények eloltása után már csak a művész arca látszik a mellette égő gyertyák fényében, utalva a test és lélek viszonyára: az ember fizikailag zárt és sötét, így csak a lélek fényével tud létezni…

Jelentem: létezik lélek. Ha úgy tetszik, a tüdőnk mögött, akár alatt. Kézzel foghatatlan. Halhatatlan. Repül.

 

Temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház. Visky András: Caravaggio. Rendező: Visky Andrej. Szereplők: Balázs Attila, Erdős Bálint, Jancsó Előd, Kocsárdi Levente, Bandi András Zsolt, Vajda Boróka, Borbély B. Emília, Vadász Bernadett. Díszlet: Luminaxis Studio. Jelmezek: Csegöldi Erika. Zene: Visky Péter. Ügyelő: Bálint Előd. Súgó: Czumbil Marika. Koreográfus: Szekrényes László.

Összes hónap szerzője
Legolvasottabb