A tenger vázlata

Wojciech Szybist: Átváltozás

I. Só

A szárazon látszanak a víz viszonyai.

A sziklákon, ahol sikoly alakúra

csapódott ki a só.

Megértem, hogy ilyen partokon nem akarsz

fürödni: kilépve a vízből

téged is elborítanának a

félelem sóvirágai.

De egy tájba állva muszáj

kapcsolódni: a külső hullámok

felingerlik a belsőket,

és a kettő kiegyenlítődéséig

a rezonancia elviselhetetlen.

Olyan viszony is elképzelhető, amiből

kimarad a tenger: láblógatás, kényelmes nyugágyak.

Bokányira beleállva is megállapítható,

hogy itt csak napozni érdemes. Így

a part puszta kiterjedés, a karteziánus tér,

minden, ami kívül van. Elég a látvány is, biztonságos,

ütemes mozgás és a partvonal sima

görbéje: a sziklák hirtelenharagúságát, levágott

gesztusait a halak káoszának hagyni.

Hogy simogatása felesleges, a tenger bezárja magát.

A hullámok hordta sóból akadály épül

a part és a víz közé, a föveny pedig

tenger nélkül csak sivatag: itt minden

viszony szabadon alakítható,

és hogy már nincs hova kifutnia,

kaotikus rendszerként magában hullámzik tovább a víz.

Az itt maradás ezután nem jelenthet

mást, mint pótcselekvéseket: még dagálykor

kisodródott kagylók gyűjtögetését,

vagy a homokba fekve gyönyörködést

a belső csillagokban, míg közben a tér

– a partszakasz, a tenger, a bolygók –

a kétségbeesés alakját veszi fel.

II. Homok

Ez már nem a tenger,

csak az imitációja. Ugyanúgy

követi a szelet, hol kiemelkedik,

hol behorpad, elfed és feltár.

Mint a gesztusok:

a testhez tartoznak, de a lélek

meghosszabbításaként viselkednek:

a mentális okoknak

megfeleltethető fizikai események,

aki belefekszik, felületesen, de szenvedés

nélkül megértheti azt a szorongást,

ami egy hal számára azt jelenti:

úszóhólyagja egyetlen ponttá zsugorodik,

mintha csak a lelke lenne, és végleg

magára marad a mélyben,

az áramlatok eredőjében,

egy külső erők uralta testtel.

A nedves bőrre azonban rátapadnak a szemcsék,

a szárazat kidörzsöli és felforrósítja, ennyit nem

ér a part. A fövenyt

könnyű elhagyni:

nincs a mélyén semmi. Csak transzfer.

Ezt kihasználva bűntudat nélkül

elérhető a szárazföld, vagy

egy más, hegyek közötti

biztonságos víz:

kacsintásnyi tengerek.

Ha a vizet elzárta a só,

a part sivataggá válik, olyan

axiómák előtti tér lesz,

ahol semmilyen viszony nem köt,

de már nem tagadható le

valami nagy, első látásra sík,

csendjének elégedetlen hordalékát

a homokra terítő tömeg.

III. Tengerszem

Követve elhagyattatását, a tengerről levált, szorongássá

összehúzódott part pupillányi tóhoz érkezik.

Valaha ez is tenger volt, míg a belső vizek

egy szemgolyóba húzódtak vissza,

hátrahagyva a test többi részét:

kiszáradás, fehér sivatag, sópuszta.

Érintése olyan lehet, mint végigmenni

egy lebombázott falun: tudni,

hogy itt sikoltások és könyörgések hallatszódnak, de

a kíntól már az idetévedő számára nem érzékelhető hangtartományba emelkedtek.

Távol a tengertől a táj diktálta

nyomáskülönbség irányít, az úszóhólyag

is elveszti jelentőségét, és hosszas

itt tartózkodás esetén sorvadni kezd.

Feleslegessé válik az akarat, a magaslat

még legyőzhető, de a víz már megcsúfol:

tudva, hogy be akarom járni mészkőbarlangjai

rendszerét, átengedi sekély édesvizén

a tekintetet, de csak úgy, hogy mélységet

sejtető fenekét bárki számára láthatóvá tegye.

Így megközelíthetetlenné válik a hidegfényű tó.

Vize olyan kristálytiszta, mint egy

mondatszóba sűrített elutasítás,

ám ezt csak hozzám veri így vissza a fény,

amikor a tagbaszakadt, erős hegyek körbeveszik

fekvő alakját, minden hullámveréssel igent

mond nekik. Előlem visszahúzódnak

a belső vizei, ezért hiábavaló minden

közelítés, a homok kötött, nincsenek

gesztusok, csak a fehér lankák és a hegyek közönye.

Csak figyelhetlek, tüntetően felidézve a

part elutasítását, a bezárult, és levált tengert.

Ilyenkor a szem túlságosan el van foglalva a külvilággal,

ezért nem engedi a könnyeket át,

azt a testnek hagyja: ez az izzadtság,

a belső vizek felszínre kerülése, mindent,

amit képtelen vagyok elmondani, megemlít

a kicsapódott só és a homok, kipréselődik

a tenger, és ahogy a ruhán átüt, hogy felfedje a szorongás térképét,

kialakulnak egy belső, feketén világító csillag napfoltjai.

Kiss Lóránt 1998-ban született Szegeden. Jelenleg az SZTE (valaha Ságvári Endre) Gyakorló Gimnáziumának végzős diákja. Leginkább verseket ír, 2016-ban Sárváron bronzéremmel, következő évben ezüstéremmel jutalmazták. 2017-ben a Málik Roland-díj nyertese.

‍