Nincs nyugalma (versek)

Nincs nyugalma

‍

nincs az alkonynak nyugalma

nem száll az esténkre béke

omlik a sötétség tornya

összezúz bús düledéke

testemet meglelik varjak

ellopják hályogos szemem

fészkükben ott ül a halál

elébe ejtik hogy egyen

az pedig tojásnak véli

ráül és kikelti álmom

szemgödre neki is üres

sírverem méretű lábnyom

nyáladzó szájában csattog

harminchat mélysárga lófog

kitörnek közülük zúgva

bőrömre vadászó drónok

sikoltó sziréna hangja

oszlatja lassan az álmot

ébredj és készülj fel drágám

kutyáinkat be kell zárnod

közel a terepszín konvoj

hagyd csak a nagykaput nyitva

színéről azonosított

szememet most hozzák vissza

nincs a reggelnek nyugalma

nem száll az ágyunkra béke

támláján strigulák égnek

életünk eltűnt négy éve

‍

Ivanov

‍

Ivanov a hóban mosakszik,

háta mögött kristályerdő,

a levegő vérszagú,

a keze is vérszagú,

párát ont egy medve

nyitott mellkasa.

Ivanov szakálla hófehér,

léket vág, bemegy a tóba,

jég alatt úszik,

halakba harap,

jég hátán sétál

anyaszült meztelen.

Ivanov imához térdel,

tenyerét jégcsappal sebzi,

léleknek gondolja

a felszálló hőt,

fél a tűztől, aki

bosszúálló isten.

Ivanov az éjjelt

medve testében tölti,

álmai rettentő szépek:

egy széles folyó

jégtábláin hever,

mellkasán heringraj vergődik.

Ivanov az első ember,

övé a megdermedt éden,

a tudásnak nincs itt fája,

az életnek sincsen fája,

nem is köszönt rá soha

bűnökből születő tavasz.

Amit megtalálok

‍

Amit kiások, nem a múlt darabja,

hanem testet öltött folyamatos jelen,

a bárgyúság vagy elsuvasztás rabja,

míg egy posztmodern gesztussal meglelem.

Potenciális mű egy érmealbum

(s az elektrolízis performansz lehet).

Intercorpusok közti intervallum,

áthallások közti hasznos átmenet.

A katarzis tárgyát ne sajnálják tőlem:

csillanó rögöt, reményt ásóm hegyén.

És azoktól sem, kikkel egy cipőben

járok erdőt, mezőt, s tépi bőröm ágbog.

Nem mondom, hogy amit megtalálok – enyém.

De az az enyém, amit megtalálok.