Silentium

Prága, 2025 augusztus 17. A Jazz republic nevű bárban üldögélünk. Kéthetes európai körutazásunk utolsó előtti állomása Prága.

Mikor megérkezünk, a bár csendes, csak a vendégek izgatott duruzsolása szállingózik finoman a termeken át. Amy Winehouse megy, megveszem a sörömet (amit később ott is hagyok), és kiszolgálom magam egy ingyenes poszterrel, amelynek nagy csodálatomra sikerült túlélnie a hazautat, és most – igaz, kicsit gyűrötten – ott lóg a szobám falán, ahogy belép az ember az ajtón, rögtön jobbra. Leülünk egy félreeső részen, ebben a pillanatban viszont megszólal a zene, én pedig át is futok a nagyterembe, sörömet, poszteremet, pénzemet és frissen turkált kabátomat otthagyva az asztalon.

‍

‍

A zenekar négy tagja – két kopasz és két kopaszodó –, úgy tűnik, a falak repedéseiből, az asztalok alól folyik ki, és pár pillanat alatt egy testté, egy alaktalan formává gyúródik. Kezdenek. Prága hangja kipattan a húrok közül, visszaugrik a dobok felszínéről, majd a szaxofonon át ránk veti magát, pirosas-narancssárgás fénybe burkolózva világítja be az egész termet. A közönség bőre alá férkőzik. Legalább ötven fátyolos tekintet mered a színpad irányába. Eleinte még látszik az emberek arcán a kétely – a családi nyaralás konfliktusai, az első randi izgalma –, pár perc elteltével viszont mind elrugaszkodunk a székeinktől, és a fénybe vetjük magunkat. Mindent elfelejtünk. Eddig nem is tudtam, milyen fontos az, hogy az ember néha megfeledkezzen magáról.

Semmit nem látok, csak azt a különös gömböt a fejünk fölött, amihez próbálok egyre közelebb kerülni. Érzem, ahogy test és lélek különválik egymástól, a test egyre csak előrébb és előrébb mozdul, helyet találva magának egy üres asztalnál az első sorban. Ott már ő is hátradől. A lélek úszik tovább. Valakik leülnek mellém, akikről később kiderül, hogy a barátaim, akkor viszont ezt nem veszem észre, csak két homályos absztrakció tűnik fel hirtelen a periférikus látókörömben. A test ül, a lélek lebeg. Hagyja, hogy Prága dala lemossa róla Európa összes mocskát. Észre sem veszem, hogy eltelik másfél óra.

A koncertnek vége. A kvartett úgy tűnik el, ahogy megjelent, szépen lassan visszafolyik a résekbe és repedésekbe. A lélek hirtelen (akarata ellenére ugyan) ismét a testben találja magát. Utóbbi jelzi, hogy fáradt. Felállok, és átmegyek a másik terembe, ahova még az elején lepakoltunk. A barátaim eltűntek, magányos asztalunk őrizetlenül áll minden értéktárgyunkkal együtt. Megfogom azt, amit az enyémnek gondolok, és kimászok a pincehelyiségből, ki a friss levegőre. Megtalálom a többieket, végre, és figyelmeztetem őket, hogy záróra van, mire ők gyorsan kifújják a cigifüstöt, és fejvesztve buknak le a mélybe, csomagjaikért, még egyszer és utoljára. Ismét egyedül maradok. A Károly-híd irányába fordulok – nem lehet olyan messze, hiszen onnan jöttünk –, s bár most nem látszik az épületektől, elképzelem, ahogy az a bizonyos fénygolyó a koncert végén az első távozó vendég mellett kiosont a pincéből, és az óváros felé vette az irányt, bevilágítva az utakat, épületeket és az alvó helyieket.

‍

‍

A szállás nincs közel. A hazavezető úton csapatom jókedvű kurjongatásait hallgatva megfogalmazódik bennem, hogy ez tényleg csak másfél óra volt egy valójában szörnyen hosszú életben. Egy életben, amit ismerek, ahol a test és a lélek többé kevésbé együttműködik, és ahol igenis jelen vannak a kételyek, a félelmek, az izgalmak. Egy olyan életben, ahol nem lehet csak úgy továbbállni néhány nap után, ahol nem lehet csak úgy életre szóló barátságokat kötni olyan emberekkel, akiket eddig soha nem is láttunk, legalábbis ha lehet, nincs hozzá bátorságunk. Az embert eltompítja a kényelem. Három nap múlva hazaérünk. Megijeszt a gondolat, nem csak engem, hanem mindannyiunkat. A kérdés úgy lebeg fölöttünk, mint Damoklész kardja. Mi van, ha otthon csend lesz?

A hazatérés elkerülhetetlen, de szerencsére nincs csend, Kolozsvár hangos és pezseg, épp zajlanak a Magyar Napok. Első dolgom beállni a zuhany alá, és a testről is lemosni Európa minden mocskát és szépségét. Pár nappal később, miután már legalább húsz embernek elmeséltem utunk minden apró részletét, és miután legalább feleannyi inger ért itthon is, mint az elmúlt két hétben, elkapok egy jazzkoncertet a Bánffy-udvarban. És ahogy ott ülünk Sára barátnőmmel a fűben, két történet között eszembe jut Prága dala és az este a föld alatti jazzklubban. Elmosolyodok, és fölnézek a Szent Mihály-templom tornyának csúcsára, de azonnal el is kapom a fejem, mert vállon bök egy ismerős. Aznap éjjel a taxit várva ismét felnézek a templomra (ezúttal az egészet látom, mert a főtéren állok), és hirtelen iszonyatosan hálás vagyok azért, hogy hazajöttünk. Nem is olyan rossz ez a város, gondolom. Mégiscsak otthon van az otthon.

Azt persze még nem tudom, hogy a nyár mögött ott ólálkodik a csend, amitől annyira féltünk. Rám zúdul a buli- és az utazás utáni depresszió, és vár még rám egy családi nyaralás, amitől lényegesen elszoktam az utóbbi időben. A sort pedig egy ijesztő és ismeretlen utolsó iskolai tanév zárja, azt tervezgetve, hogy a legváratlanabb pillanatban elengedi a kezem, és kárörvendő mosollyal nézi, ahogy kapálózva zuhanok a nagybetűs Élet felé.