Nagycsütörtök

Megjegyzést kellene írnom: nem magyaros a mondatszerkezet. Egyenesen magyartalan. Kinyújtom a lábam, majdnem elérem a szemközti ülést, de csak majdnem, combomon a laptop meleg és nehéz. Nem azon a helyen ülök, ahova a jegyem szól, annak az ülésnek a huzata foltos és morzsás volt, ez kevésbé tűnik piszkosnak, bár dőreség ilyesmit állítani. Nem vagyok a helyemen. A szó sincs a helyén. Pontosabban: A sincs szó a helyén.

Lassan begördülünk Kocsárdra, de hiába Dsida, Războieni-t írok arra a kérdésre, hogy hol vagyunk. Különben épp az előbb sztenderdizáltam egy nyelvjárási kifejezést a kritikában. Minden késés ellenére is legalább tíz percet áll itt a vonat, legalább egy cigiszünetnyi időt, kimehetnék kávét venni. Az automatás kávé olyan keserű, mint a páskavacsora marorja, vagy mondjuk egy ecetbe mártott szivacs, mégsem ez rettent vissza. Jobban félek attól a két kóbor kutyától, akik az állomáson laknak, miattuk nem szállok le soha. Pedig szeretném megnyomni a gombot, lépni hármat a vaslépcsőn, elengedni a fogantyút majd ugrani egyet a betontörmelékre, hadd szálljon fel a por, lepje be a bakancsom orrát, a farmer alját. Ragadjon valami rám ebből az átmenetiségből. Odamennék ahhoz a szürke kutyához, mint Saulus a szamárhoz: a szeméhez hajolni, de úgy, hogy szemgolyója érintse a szempillámat. A Teremtésnek csak másolata van, de meg lehet látni az eredetit a jobb szemében. Egy pillanatig azt hinni, megszólal, majd tétován hátrálni. Kihúzni a következő két mondatot, az egyiket félig visszaírni.

Várni valamire: a beteljesületlenség kockázata. A határidőn túl érkező szövegekre, közben magamnak is két nap haladékot kérni még. A kolozsvári Dacia buszmegállóban az oszlop mögötti ház fehér falára valaki nagy, gyöngybetűkkel írta fel, hogy aștepți degeaba. A 27-es ritkán jár, de ha elég bátor lennék, graffitivel szerkesztenék. Helyette delete, space, enter. Közben átcsatolják a vonatot, tolatunk, ugyanaz a bokor, ugyanaz a fa, ugyanaz a fejsze, ugyanaz az örökkévalóság, ugyanaz az iszonyat, ugyanaz a Tökéletes Bűntény, ugyanaz a szó. Egyedül a vér más, megalvadt. Szinonimát keresek, cserélem.

A másik sorban elalszik az egyik diáklány, barátja vállára hajtja a fejét. Újra Dsida, a helyesírási szótár mellé megnyitom az Arcanumot. Nincs hat óra késés, se fullatag sötét, de nagycsütörtök van, a füst nem denevérszárny, inkább pikkely, se lemosni, se lekaparni nem lehet. Nem Péter, nem Jakab, nem Máté. Még csak nem is János, a költő. Mária, Mária, Márta és Magdalai Mária. De ők talán nem aludtak volna el. Virrasztottak volna, mint a lázas gyermek felett, az ünnepi ebéd mellett, a kocsmából későn hazatérőt várva. Az ébren maradás művészet, külön írják, leellenőrzöm.

Nem hoztam magammal vizet, már egy órája fáj a fejem, kezdenek ritkulni a megjegyzéseim, nem tudom eldönteni, hogy azért, mert a szövegnek lett ritmusa, vagy mert kezdem elveszíteni a türelmem. Böjt nem bevenni az aspirint? Pont annyira, mint megkeresni a román vagonban a legtisztábbnak tűnő helyet. Szárazon amúgy sem tudom lenyelni. A fájdalom nyelv előtti és nyelven keresztül megoszthatatlan tapasztalat. Csak a fájdalomba zárt személy magányát lehet megosztani. Veronika miatt szinte sajnálom, hogy református vagyok. A compassio a másikkal való találkozás diszkomfortja. Egy szöveg a fájdalom és gondoskodás közös ideje. A vonat fékezni kezd, beér Vásárhelyre, még egy utolsó mondat és a nagymutató elhagyja a kicsit. Valahol egy keresztet ácsolnak, sortüzet nyitnak és bombáznak—nem tudom pontosan. Akkor megszólal a vasárnapi asztalra szánt kakas, és kezdetét veszi a világirodalom egyik legnagyobb lélektani drámája.