.svg)
Az ellenpólusok közötti távolság megfoghatósága nem csupán tér- és időbeli léptékben érhető tetten: a dichotómiák közötti átjárhatóság számtalanszor a beszélői perspektíva képlékenységére alapszik. Marcsák Gergely legfrissebb, Szégyenpiac nagycsütörtökön című, az Orpheusz Kiadó gondozásában megjelent verseskötete ezen távolság lebontásának, a centrum–perifériák újraírásának módszereit járja körül: a nézőpontok és fókuszok folyamatos váltakozása, a versformákkal való kísérletezés végigvezeti az olvasót a jól bejáratott végletek megismerésén. A három ciklusba rendezett, mintegy 33 vers az emberi és nem emberi kereszteződések kísérletezései, azonban teret enged az érintetlen környezet kiteljesedésének, sőt, törekszik a beavatkozó pozíció elkerülésére, így ő maga válik irányítottá.
Az Ároklét ciklus- és verscím periferikus előhangja beigazolódni látszik, ugyanis ez a kötet az impliciten beágyazódott és hagyományozódott problémák hordozója, amely felülemelkedik ezeknek felsorakoztatásán, olyan kelet-európai kiragadott pillanatokat vonultat fel, melyek társadalmi rétegtől függetlenül ismerős, ugyanakkor diszkomfortos helyzetbe kényszerítik az olvasót. A megszemélyesített természeti elemek, terek túlmutatnak azok emberi perspektívából történő megragadásán, nem humanizálódnak a cselekvésképességhez, hisz ez belső adottságuk, amelyet az ember csupán érzékel, közeledése révén pedig önmegértésének egyik eszközévé is válik. A néhol távolinak tűnő képek, túlkapások ugyancsak a nonhumán ágenciájának bizonyítékaiként is olvashatók, míg az emberi lét folyamatában, a jelen és jövő ismétlődő értelmezésében, gyakran kifeszített momentumokban kerül megragadásra, ezzel szemben a természeti képek megállíthatatlanságukban és metszeteikben jelennek meg. A három ciklusba rendezett versek látszólag a környezetbe való fokozatos bevezetés struktúráját követik: a versek kezdőmomentumai az említett perszonifikált elemek és terek megragadására és leírhatóságára építenek, amelyben megjelennek az én változatai is. Viszont a harmadik ciklus – melynek címe is új kontextust teremt – eltér az előzőektől.
A periferiális lét, a Szégyenpiac körforgásában megjelenő alakok kiszolgáltatottságában szétbomlanak a társadalmi rétegek, a szegmentált csoportok léte és kényszerűsége ugyanakkor kapcsolódik a kötet egyéb verseihez is: a mélyszegénység, a háborús pusztitás, a klímakatasztrófa mind feltűnnek a halmozott képek között. Marcsák szövegvilága nem csupán formailag kísérletező – a szabadvers és a négysorosok bújnak meg a standard szerkezet és ritmika között –, de tematikáiban is: az Állatvédő című vers mondhatni kilóg az egységek közül, mégis bekapcsolódik a korábban felvonultatott klímaválság és szegénység narratívába a passzivitás és látszatcselekvés momentumain keresztül. A Borús karácsonyban megjelenített képkockák felerősödnek a szoros versformában, a szerkezet és motívumrendszer egymás megtámasztását szolgálják, miközben a megszemélyesült tér egyszerre cselekvő és elszenvedő: „a békével várandós, vérző földanya / iszonyú kínok közt ismét elvetél” (15.). A gyakran felbukkanó énreprezentáció alakító erővel bír: az én bekerülése a perszonifikált terekbe mozgóképszerű montázst hoz létre, ugyanakkor fragmentált, a kitettség sokszor önreflexív, „van élet, s mégis egymagam vagyok” (51.).
Az Ároklét és Partok között szövegeiben létrejövő szerkezetet megbontja az utolsó, Tavaszváró ciklus, Ars poetica című kezdőverse a korábban kibontott önreflexió mintegy betetőzése: az emberi perspektíva számos szövegben reflektál önnön verslétére. Az előbbiek szövegei olykor explicit módon vonultatják fel a különböző perifériák embereit. A Szégyenpiac az olykor összemosódó és egymásra halmozott képei révén rajzolja ki a harmadik világbeli és kelet-európai nők helyzetét, „úgy érezzük, boldogok az özvegyek, / mert övék a feladás és az üresség / mindörökkön örökké” (9.).
A kötet záróverse párbeszédbe lép a korábban az ajánlásban megidézett Vári Fábián Lászlóval és magával Petőfivel is, aki nem egyetlenként reprezentálja az írói, művészi, politikai szereplőket: az Egy gondolat bánt, macerál… című verstől eltérően, az „A mi üdvünk a változás…”-ban nem átiratszerű az Ady szöveguniverzumával létrejövő diskurzus, a költői lét reflexiója pedig előkészíti a későbbi explicit ars poetica terepét. A kitüntetett pozíció és perspektíva váltakoztatása ebben a szövegben is feltűnik, ahogy az Egy emlékműhöz megszemélyesített megismerésében interakció jön létre a tárgy és ember között: ezek narratívában való megképződése jól megfogható, bár a névmásokba való kapaszkodás néhol ellehetetlenül. A megjelenített valós és fiktív karakterek számos helyen név szerint, közvetlen módon kerülnek a szövegvilágba, amely képiségében szintén ezek megidézésére törekszik: Boksay József, Bubelényi László, Márton Béla festészete a letisztult leírásokban is tetten érhető.
A megfigyelő pozíció nem tud teljesen elkülönülni saját humán perspektívájától, ennek beismerése és a tudatosságra való szándéka az én és mi versekben válik leginkább tetten érhetővé: a belső ritmika változása rámutat a környezetmegközelítésnek nem emberi irányítottságára, a természeti elemek megszemélyesítő gesztusai megbuknak, elvesztik töltetüket, amennyiben megjelenik az emberi hasonmására való formálásának erőltetettsége. A belső világ közvetetten, a külső dinamikával való azonosulásában ragadható meg, azonban a kifejezetten megszólítottal operáló versek megteremtik a közeget ezek kibontakozására: „Várod talán, hogy kimondjam, indulunk, / s alátámasztom használható érvvel, / de a dobozaink színültig vannak, / szívem pedig már egyikben sem fér el” (38.). Az idősíkok értékítélete, valamint a létértelmezés több formája is megjelenik, ugyanakkor reflektált, tudatosan hoz játékba egyéb megközelítéseket is: ennek kísérlete a Petőfivel való párbeszéd, mely sajátos módon összekapcsolja a történelmi korok egymással való szembenállását és párhuzamát is. A ciklusokon átívelő háborús motívumok előkészítik e diskurzus terét. A perszonifikált terek kontextusteremtő erővel bírnak, nem csupán a versen belül, hanem a teljes ciklus, kötet egészére nézve, így többrétű értelmezést nyer a könyörgés: „Mielőtt lenyugszik napom, / élnél még, Uram, de nagyon. / Legyek mondjuk fa, termékeny és szikár. / Nyolcvan után majd szólíthatsz is akár, / s nem vagyok öntelt, ki alkudoz, tárgyal, / de tudd: nincs bajom párnával és ággyal” (54.).
A külső és belső világ leképezése és megismerése a közvetett és közvetlennel való kísérletezés által nem egy sajátos kozmosz megteremtésére irányul, többnyire a jelenvaló megértését célozza meg: „s érezzem, hogy mégsem értelmetlen / lebegni az óceánnyi cefrén” (43.). Marcsák lírája ugyanakkor nem sajátítja ki a periféria értelmezéseit, felajánlja önnön értelmezési struktúráit, a beszélő mintájára lehetőséget teremt „felismerni magam a riadt férfiben” (36.). A környezet képiségével és ágenciájával való egy időben történő zsonglőrködés olykor buktatóvá válik, amely ugyan nem áthidalhatatlan, nem tudatos többletjelentéseket és ellentéteket hoz létre, ezek szétszálazásában aktív szereppel ruházza fel az olvasót. A kötet címében is jelen lévő bibliai motívum nem egyedi, a szövegek mélyrétege létrehoz egy sajátos passiótörténetet, mely nem veszi át a vezérmotívum szerepét, és ennek újraértelmezése sem célja, de olykor megmutatkozik dekódolási lehetőségként.
Marcsák Gergely: Szégyenpiac nagycsütörtökön. Orpheusz Kiadó, Budapest, 2025.
