A tízparancsolat integritása

Farkas Wellmann Éva új kötete, a Parancsolatok olvasásakor érdemes néhány előfeltevésen gondolkodnunk. A tízparancsolat feldolgozása már önmagában rendhagyó vállalkozás, mivel lényegében tíz tételből építi ki szöveguniverzumát. Képes-e a kötet megteremteni a kapcsolatot a szövegtest múltja, illetőleg az átirat jelene között, vajon a versek beszélője nyitott-e arra a gondolatiságra, amit a téma megkíván? Ezekre a látszólag egyszerű kérdésekre talán akkor sem kapunk meggyőző választ, ha a kötetet sokadszorra forgatjuk, s éppen ez teszi a befogadását izgalmassá.
A szövegek elveszítik kapcsolatukat a jelennel, a törvények szabta feszültségben elliptikusan jelenhetnek meg az életszituációk, és arra sincs kellő rálátásunk, hogy milyen pozícióból beszél a „lírai én”. De nemcsak a versek beszélője rejtőzködő, a szövegvilág is háttérbe szorul, mintha meghagyná a parancsolatok primér szövegének járó tiszteletet. Ez nemcsak gondolatilag igazolható. A szövegek elrendezése azt mutatja, hogy először Mózes II. könyvének szövegrészeit kell újraolvasnunk, mint ahogy a szerző is teszi, s ezután rendelhetjük mellé a verseket (Ferencz Zoltán grafikái szintén az eredeti forráshoz társulnak). Noha tekintetünket először a vers ragadja meg, s a fehér háttéren megjelenő írás mint szövegtér odavonzza a tekintetet, észrevesszük a bal oldal felső sarkában elrejtett főszöveget, és ezzel kezdünk foglalkozni.
Aki azt reméli: a beszélő olvasata, átirata kulcsot ad a parancsolatokhoz, csalódni fog, minthogy az opus rejtett szándéka is ez: arra szólít fel, hogy mi magunk gondoljuk újra őket. Ezért lehet, hogy Farkas Wellmann Éva parancsolatai mintha célzottan kerülnék a nagy elbeszéléseket – éppen azért válnak a szövegek hitelessé, mert hiányzik ez a fajta reflexió. Nem vallomáslíra, minthogy a bibliai szövegrész sem az. A hiány megmarad, mintha az opusból kimaradt volna valami, noha érdekes a téma, amire reflektál (nagy befogadói szabadságot enged meg), különleges a tárgyválasztás. Nem újraírást tartunk a kezünkben, sőt, mintha a primér szövegforrásból is elhagyna valamit, mintha nem akarná etikailag megfogni a témát. Ha érteni véljük is a kötet ösztönző szándékát, nem biztos, hogy ki tudunk mozdulni a megszokott értelmezői paradigmáinkból; ehhez több elrugaszkodásra, a bűnök újfajta, jelenkori jelentéstartalmakkal való megközelítésére lett volna szükség. Mivel ezek sok esetben rejtve maradnak, a szöveg elbizonytalanít. Újra lehet-e, esetleg újra kell-e alapozni egyáltalán a parancsolatokat? Mert valójában mik is számunkra ezek: mondatok vagy üzenetek? Hogyan találkozunk ma a törvényekkel, és mit meríthetünk belőlük hétköznapjaink során? A megszólaló válaszai mellett Mózes, a közvetítő reflexióit is ismernünk kell, hogy láthassuk, ki az, aki ehelyütt a parancsolatokat közvetíti. Ebből a szempontból kétszeresen közvetett a kapcsolatunk, mert maguk a Parancsolatok is „átiratok”, így ha közelebb akarunk kerülni hozzájuk, legelőször Mózessel mint történelmi alakkal és mitikus figurával kapcsolatos olvasatokat, értelmezéseket kell áttekintenünk, majd a versek beszélőjének formátumait kell kódolnunk. A kettőség fenntartásának szükségességét a grafikák is alátámasztják: az előtérben egy férfialak, talán Mózes képi megjelenítése a szervező. Mellette, távolabb sejlik fel egy önazonos nőalak.
A vallásos tematikán belül a bűn mint tárgy Esterházy Péter – Szüts Miklós A bűnös című kötetében ölt hasonló alakot. A bűn alakváltozatainak számbavétele, a bűnösség tudata rokonítja a két művet, noha a Parancsolatokban a megszólaló kinyilatkoztató személy, akit a bűnök alapvetően „elkerülnek”. Borbély Szilárd poétikájára is emlékeztet, ezt a kapcsolódást a képi mellékletekre helyezett hangsúly mélyíti el. A Borbély-kötetnek és -költészetnek viszont erős jelenkori kötődése van. Itt a hit erőssége, a parancsolatok mindenhatósága kerül előtérbe, még akkor is, ha a beszélő hit iránti elköteleződése nem elég meggyőző: „De hiúság vagy magadnak és nekem:/hogy én lakhassak minden templomodban.” (Létezésben…)
Több médiumon keresztül nyomatékosítja a kötet a jelölt programot. A hangzó szóból (a kötethez CD-melléklet is társul) leírt szó lesz (miként a kőtábláknál). A hallás és a képiség együtthatása szintén a bibliai kontextusra utal vissza. A hang előjogot élvez a leírt szóval vagy a képpel szemben: „Én nem fakulnék, hogyha kérhetem/ csak ott lennék minden gondodnak alján.”
Az idézet azért is fontos, mert a gond, gondozás hangsúlyos elem a szövegekben, s miként a többi motívum, nem a hétköznapi relevanciája miatt lesz érdekes. (Ez alól egyik legfőbb kivétel az otthon, a lakozás motívuma, ami a kötetindító és a záró versben egyaránt feltűnik: „A szolgaságnak házából kihozlak” [Létezésben egyszer], majd az utolsó versben: „Ide siettél hát, ez az a fennsík” [Csak tiednek lássék].) A jelenvalóság, a mindennapiság kívül esik, csak villanásszerűen tűnnek fel a mindennapi problémák, így túlságosan plasztikus, szinte közhely például az iskolában feledett gyerek alakja. Ilyen értelemben a parancsolatok nem származtatott jelentésűek, inkább időtlen szövegek, mintha az egyetemesség felől közelítené meg a beszélő is a bűn, bűnösség stb. témakörét.
Nem feledhetjük el, hogy a versek valójában átiratok, s mint ilyenek, a főszöveg által határozhatják meg magukat. Alapvető különbség viszont, hogy a kötet ugyan a liturgikus-vallásos szövegek tematikáját idézi, ezekre reflektál, feltehetően világi embereknek szól. Talán ez a legfontosabb szempont, amivel a fenti regisztertől elkülönböződik. Nemcsak témájában, megjelenésében is kézikönyvre hasonlít, ezáltal önálló szövegtestként lép a befogadóval kapcsolatba. A beszédmód sok esetben alárendelődik a témának, ezért ezek a parancsolatok magukban hordozzák a kinyilatkoztatás igényét. A kötetindító versben megjelenő (Létezésben egyszer) vagyok ige nyomatékosítja a megszólaló státuszát, a jelenlétet, ami majd kiegészül a kérdéssel: mivé válunk. Erre játszik rá rögtön a második vers, ami a „Leszek neked” formulával egy ígéret, a mi lennék, ha… kérdésére adott válaszlehetőség. A parancsolatok helyét azonban egyre inkább a javaslatok, a lehetőségek veszik át. Ezért is hatnak kissé erőltetettnek a tiltó szavak, a művek az elbizonytalanodás megszólalói (példa rá a Nevem hiába című versben „Az én nevem ne vedd” felszólítás); több versben megtalálható a hiábavalóság gondolata: „Nevem a pórban is több értelmet nyer.” (uo.) A megszólaló azonosul valakivel, aki képes felmenteni a tévedések terhe alól. A tartalmi és retorikai váltást a Hogy megpihenjek című szövegben érzékeljük leginkább, ahol az Úr mint megszólaló helyét átveszi a beszélő. Ehelyütt a megbánás szerepe lényeges, a bennünk lakozó belső morális igény hatalmára, illetve az ebbe vetett feltétlen hitünkre ad rálátást: „Meg sem büntetnek majd ezért,/a lelkiismeret már lemért” (Hogy megpihenjek).
A további versekben az objektív hangnem szubjektívebbé válik. Így az És hosszan élhetsz című vers a Tiszteld atyádat és anyádat parancsra reflektál, de megjeleníti a hiányt, a parancsolathoz fűződő esetleges kettősséget: a feltétel nélküli tisztelet parancsát kikezdi az élet tapasztalata (pl. a szülők által ránk rótt terhek olykor keserű igenlést eredményeznek). A ne lopj átiratakor viszont kifejezetten hiányzik a lopás másfajta aspektusainak felmutatása, mintha ezt a hiábavalóságot támasztaná alá a következő állítás is: „Esetleges, ki merre, mit lép” (Amit embertársaidról szólnál).
A kötetzáró, Csak tiednek lássék című versben újra visszaköszön a birtoklás témaköre, megidéződik a „por és hamu vagyunk” tétel. Itt a meghatározó tapasztalat a hiány, a beszélő a rés pótlásának, kitömésének lehetőségeit keresi, a kinyilatkoztatás minden elemét szerepelteti. E hiánnyal kell megküzdenünk, amikor szembenézünk a bűnökkel. A vers mint az összegzés szöveghelye legalábbis ezt a belátást tükrözi. Egyrészt visszaköszön az előző versek motívumrendszere, logikája, hangja, az itt és az ide helyhatározók pedig azt a pontot jelölik, ahová a beszélő megérkezett – a megértés, belátás színterére, ahol a birtokolt dolgaink hordalékként ülepednek le a tájon, az emberen (és emberben), ahonnan visszatekintve már csak a megoldások látszanak, noha nagyot lehetett volna esni. Ugyanakkor a bizonyosság helye is ugyanez, mert már képes meglátni „a tükör színén a karcot”. A számvetésé, de nem a beteljesülésé. Valamiért azt érzed, hogy „éhes maradt a szád, torkod, szemed”.


Farkas Wellmann Éva: Parancsolatok. Előretolt Helyőrség Íróakadémia, Budapest, 2018.