.svg)
Idén másodjára hirdettek alkotótábort fiatal erdélyi művészek számára a marosnémeti Gyulay-kastélyban. A kezdeményezés fő célja a közös, nyomás nélküli kísérletezés és egy összetartó fiatal erdélyi művészi közösség létrehozása. Divatos és hangzatos szó az interdiszciplinaritás, de kevés ahhoz, hogy leírja mindazt, ami augusztus 31. és szeptember 7. között zajlott a Déva melletti kis faluban.
Egy olyan táborban, ahol beatbox mesterkurzustól cianotípia workshopig bármit ki lehet próbálni, minden lötyög, sercen, maszatol, törik, csontpor és faforgács kavarog a levegőben, miért lenne érdekes egy felnyitott laptop vagy egy üres füzetlap? Az égetőgödörben agyagedények sorsa dől el, egyesek szétrobannak a hőtől, mások takaros kis használati tárgyakká sülnek; a kastélykert filagóriájában, az ideiglenes műhelyben állati maradványokkal, forró viasszal, betonkemény gyümölcsmagokkal hadakoznak – mindeközben az irodalom csak egy csendes sarokra vágyik, ahol meghúzhatja magát.
De miért nehéz megtalálnia a helyét ebben a kedves káoszban? Nincs színe, szaga, hangja, teljesen elvegyülhetne, mégis lábatlankodik, toporog és feltűnően antiszociális. Még képviselői is cserben hagyják: az irodalmi szekció tagjai szisztematikusan mindent elkövettek, hogy ne kelljen írással foglalkozniuk a tábor alatt, vagy legalábbis nagyon nehezükre esett bármit is papírra vetni. Volt szabadulószoba, táncmaraton, batikolás, előadás a szocreál és a szocmodern építészetről, dróthajlítás – érdekes módon mindenkinek sikerült jócskán haladnia az egyéni projektjével is, a bölcsészeket kivéve. Persze tudjuk jól, hogy a szomszéd fűje mindig zöldebb, s irigyeljük is a nemezelők kitartását, akik éjszaka fejlámpával vízpréselnek, miközben mi már réges-régen kiadtuk magunknak a vacsora utáni meghosszabbított szünetet. De tényleg olyan otrombák a szavak, hogy nem férnek el két szorosan egymásra helyezett üveglap közé? Nem fog rajtuk a fűrész, a faragókés és a csiszológép sem?
A kastély egyik teraszán ücsörgünk, kávénkban lassan megsavanyodik a tej – még mindig nem sikerült leírni egy szalonképes mondatot vagy egy félig közhelyes verssort sem. Mellettünk hirtelen felzúg egy tetoválógép. Egy óra múlva elégedetten pakolják el a reggeli jógához használt matracot, tűket, fertőtlenítőszert, de szöveg még sehol. És ez így megy a rá következő három-négy napban is. Valóban nagyobb tétje van egy eltalált mondatnak, mint egy olyan rajznak, amit haláláig a bőrén visel az ember? Ezt azért nem mondanánk így ki, mégis úgy viselkedünk.
A folyamatos időhúzás és kontraproduktív kételkedés mellett eszünkbe sem jut anélkül a gondolat nélkül írni, hogy ezt tálalni kell majd valakinek, lerakni elé, mint elejtett vadat egy nagy fehér porcelántányérban. A szavakhoz mindig befogadót képzelünk. Nem tudjuk elképzelni a másik nélkül, aki majd kézbe veszi, és biztos jól félreérti. Mi történt az alkotás örömével? Hova lett a nyelv mint játszótárs? Az írás fokozatosan a szorongás, a kényszer terepévé válik – ez vadkapitalizmus és nyomasztó önérzet. Persze, hogy az embernek így több kedve van gallyakat gyűjteni az esti tábortűzhöz vagy vízicsatázni.
A bölcsész mint probléma
Az irodalomtudomány – ahogy a neve is mutatja – tudomány, az irodalom művészet. Mi pedig a kettő között lebegünk. A tudomány és a művészet torzszülött gyermekei vagyunk, minotauruszok. Intravénásan csöpögtetik belénk az elméleti hátteret, hogy mindenről tudjuk, milyennek kéne lennie. Kritikai attitűdnek, egészséges szkepszisnek hívjuk, de ez valójában csak beszéddel leplezett idegbénulás, mozgásképtelenség. A mi labirintusunk a már tudott információk és az invenció kibékíthetetlensége. A kettő közé szorultunk, és nem jutott más, mint a tehetetlenség. Csakhogy erre már Newton talált megoldást a fizikában: ahhoz, hogy a tehetetlenségi állapotot legyőzzük, szükségünk van egy külső erőre, például egy beatboxtörténeti kitekintőre, kortárs táncra, éjszakai bőrvarrásra, egy tányér borsófőzelék vagy lecsó ellenállhatatlanságára; így tudhatjuk meg, hogy egy batikolásra váró fehér póló frusztrálóbb, mint egy üres lap, hogy milyen sok fa kell egy közepes tábortűzhöz, hogy elég 3 perc ahhoz, hogy valaki teleírjon egy lapot, és rappelve elő is adja a tábortűz körül – mi meg a térdünket csapkodva röfögjünk a sértőbbnél sértőbb sorokon.
Egy bölcsész nem mindig kellemes társaság. Legalattomosabb eszköze az önirónia. Öniróniával állít vagy kérdez, közhelyeket puffogtat, és öniróniával kezeli saját bölcsész mivoltát, mentesítve magát minden felelősség alól. Évekig tanul az irodalomról, hogy végül egy életet áldozzon arra, hogy valahogy elfelejtse. Az sem segít a mindenről markáns véleményt formáló, okoskodó bölcsész identitás levakarásán, hogy lépten-nyomon olyan kérdéseket szegeznek neki, mint a te bölcsészként mit gondolsz…? (Pedig mennyivel jobb lenne mások válaszait hallgatni, akik festőként, szobrászként, zenészként alkotnak, de őket ilyen formában vallatni valamiért nem divat). A pontok helyére pedig valami nagyon komplex témát képzeljünk és olyan kifejezéseket, mint globalizáció, kulturális imperializmus, narratíva, kollektív szorongások, késői kapitalizmus, transznacionális tevékenységek stb. A válasznak is illik legalább ennyire öltönyösnek lennie, és kész is van az ördögi kör.
Jogunkban áll hallgatni?
Szemétszobrokat készítünk. Valaki agyagszárnyat eszkabál kis figurájának, s bár a tákolmány alapból túl nagy és nehéz, kitartóan alakítgatja. Amint felemeli az asztalról, darabjaira szakad, a tobozpikkelyek sorra kihullanak belőle, újra kell kezdeni. Mintha nem lennének egyszerűen félrecsúszott mondatok, csak fejléctől lábjegyzetig borzalmas szövegek. Ezzel szemben egy szöveg nem tud ilyen látványosan összeomlani; egy félresikerült mondat utolsó pillanatig tagadja, hogy az lenne, s gazdája minden irányból tákolja, csinosítja, teszi-veszi, hátha mégis beilleszthetővé válik.
Ilyen egyszerű lenne az írás? Műhelyt tartunk egy 150 éves platánfa árnyékában. Az íráshoz szükséges eszközöket soroljuk: mindig kell egy füzet, amiben lakunk és egy írószer. Végül arra jutunk, hogy az írás olyan, mint a futás a sportok között. Ha úgy vesszük, nem kell hozzá semmi, csak te, és az, hogy minden nap kivonszold magad a széles, ijesztő utcára, parkba, semmibe, ahol kitartóan edzed magad. Vagy pont az a baj, hogy ilyen egyszerűnek hittük?
Amikor régebbi, félkész szövegeinket kellett újból kézbe vennünk, kész büntetésnek éreztük, mintha valaki sarokba állított volna. Ennyi inger között mégis miért lépnénk egy olyan novellába, versbe, drámába, amiben már órákat töltöttünk? Ez a tábor csak az alkotás anyaggyűjtő fázisa volt – mi otthon hagytuk a megmunkálandó alapanyagot, annak reményében, hogy majd a helyszínen találunk valami megírhatót; valamit, ami könyörög azért, hogy hazajöhessen a jegyzetfüzetünkben. Ez persze fáziseltolódás a többiekhez képest, de végül is rendben van. Rendben volt. Egy gondolatkísérlet is lehet alkotás, anélkül, hogy nyomot hagyna a papíron; és az sem baj, ha egy mondat sosincs kész, sosem áll meg a lábán úgy, mint egy kiégetett agyagedény, egy koncert utáni vastaps vagy egy kinyomtatott fotó, mert jövőre is lesz Marosnémeti Alkotótábor, ahol további mondatokat hagyhatunk félbe.
