„Nincs kétféle identitásom” – interjú Mátyus Melinda íróval, református lelkésszel

Bár mindig is írónak készültél, szépirodalmi indulásod mégis későre tolódott. Valószínűleg a lelkészi hivatás is visszafogott ebben, hiszen – akárcsak az íróság – egész embert kíván. Miért lettél lelkész, és hogyan lettél író?

Hogy író lehetek, egyszer, valamikor – álomnak tűnt. Maradjunk annyiban, hogy írtam. Két opció vetődött fel bennem, a magyar szak és egy akármilyen mérnöki kar, ez utóbb viszont sok szorongással töltött el, ugyanis kevés gyakorlati érzék szorult belém. Ám aki ’90 előtt érettségizett, emlékezhet a beszűkült lehetőségekre, summa summárum: teológiára jelentkeztem, vagyis egy harmadik útra helyeztem magam, Isten jótékony közreműködésével. A családunk, különösen női vonalon, hívő református család volt, ezenkívül Járosi Margit személyében egy karizmatikus lelkésznő érkezett a szovátai gyülekezetbe, így világosodtam meg, hogy egyáltalán lehetséges és létezik a női lelkészség. Margit néni Járosi Andor kolozsvári evangélikus lelkész és teológus lánya volt, azé a Járosi Andoré, aki 1942-től következetesen szót emelt az egyre erősödő és gyakoribb gyűlöletbeszédek ellen, 1944-ben életeket mentett. Ő pedig, abszurd módon, egy szovjet internálótáborban hunyt el, testét tömegsírba temették. Margit néni férjét is börtönbe zárták, 1957-ben a hírhedt Bethánia-perben ítélték el. És mindezek ellenére Járosi Margit hálával és boldogan beszélt életének minden szakaszáról. Nagyon nagy hatást gyakorolt rám az önazonosságával, a szabadságával, szerénységével. Egy évig tartó belső készülődés, vajúdás (elhívás?) után jelentettem be a szüleimnek a választásomat.

Azonban az évek, évtizedek alatt, miközben gyülekezeti lelkészként szolgáltam, világossá vált, hogy az írás valahogy nem kopik ki az életemből, továbbra is írtam, csak annyi változott tizenéves koromhoz képes, hogy a vers átbillent valamiféle poétikus rövidprózába. Egyre feszültebbé tett, hogy nem elégít ki a lelkészi szolgálat, lelkiismeret-furdalással is járt. Mintha az én lelkemen és a testemen nem lennének olyan jótékony szelepek, amelyeken keresztül távozhatnak a nehezebb, szorongásos ügyek, vagy akár az örömökből származó feszültségek, mindenesetre úgy tűnik, számomra életbevágó, hogy megírjam, ami foglalkoztat.

Írtál tehát, csak a közlés késlekedett. De aztán felgyorsultak a dolgok.

Mivel Temesvárra kerültem, ráadásul visszahúzódó alkatú ember vagyok, valóban későn és nehezen indult ez az íróság. Az Irodalmi Jelenben néhány egészen rövid prózám jelent meg 2018-ban, ezen kívül színházi írásaim a Játéktérben, mígnem Visky András 2020-ban elküldte két novellámat a Látóba. Ez utóbbi megjelenés hitette el velem, hogy a szövegeim mások számára is érdekesek lehetnek. Hogy ezek az írások irodalmi szövegekként olvashatóak.

Nem sokkal később megjelent az első köteted: a tengerentúlon adták ki angolul és magyarul. Hogyan történt?

A Nagy-Britanniában élő Jozefina Komporaly lefordította több szövegemet angolra, többek között a Jelenkor folyóiratban megjelent Életeméséletem című hosszabb elbeszélést. A járvány első évében a New York-i Ugly Duckling Presse kiadó egy pályázatot hirdetett, amelyre angolra fordított műveket vártak, és Jozefinával beküldtük a szöveget. Hatezerötszáz szöveg közül a tíz nyertes művet kiadták, ebbe a tízbe bekerült a MyLifeandMyLife is. A megjelenés tehát a műfordító és az író közös története, akár fordítói díjként is felfogható.

Az elbeszélésben a kitartó-kitartott viszonyra és a szerelem eltűnésére világítasz rá. A kiszolgáltatottság érzésvilága igen poétikusan, ugyanakkor letaglózó erővel, ekként igen olvasmányosan jelenik meg benne. Tudom, hogy igen eltávolodtál már ettől az írásodtól, mégis szeretném, ha egy kicsit elidőznénk itt. Mi foglalkoztat benne, mi a története?

A kiszolgáltatottság a nők világában mindig erősebb, szorongatóbb volt. Bár korunkban látszólag minden rendben van már, és valóban pozitív irányba mozdult el a nők helyzete sok tekintetben, a munka világában – különösen a hagyományosan férfiak számára fenntartott hivatásokban – és a családban úgyszintén a nők változatlanul kiszolgáltatottabbak a férfiaknál, a törékeny női test pláne. A férfiak hibáival szemben a társadalom megengedőbb, illetve az erő még mindig mindent visz. Erről írtam többek között ebben a szövegben. De a különböző korok érintkezése is foglalkoztatott, ugyanis manapság elég gyakori, hogy teljesen tradicionális, akár száz évvel korábbi állapotokat őrző társadalmakból emberek megérkeznek a felhőkarcolók világába, és ezzel kezdeniük kell valamit. A lélekben ez nagy felfordulásokhoz vezethet, felforgató élmény lehet ekkora távolságokat bejárni egyetlen életben. A modern/kortárs képzőművészet is megjelenik az Életeméséletemben, ezen belül az iskolázottság nélküli befogadhatóság. Gyakori tapasztalatunk, hogy észszerű magyarázatokat várunk olyan területeken, ahol éppen, hogy nem magyarázatra van szükség, a művészet pedig jellemzően ilyen terület. Itt érzetekre kell hagyatkoznunk, ráhangolódás, nyitottság, kíváncsiság mind-mind segíthetnek abban, hogy akár egy absztrakt műhöz kulcsot találjunk.

Szövegeid igen szikárak, koncentráltak, egyszerű, elharapott mondataid mögött mégis sok minden sejlik, megkerülhetetlenül ott van a ki nem mondott, amin tovább kell gondolkodni, sokfele ágazhat az értelmezés. Hogyan találtál rá erre a nagyon különleges írói hangra?

Csekély húsz év alatt alakult ki ez a poétikus, valóban szálkás és az olvasóra sokat bízó nyelv, nem tudatosan, tegyem hozzá. Vigyáznom is kell, hogy a szövegek ne váljanak modorossá, önismétlővé, ebbe a hibába sajnos gyakran belefutok.

Prózád, és főként a hat hosszabb, egymásba kapcsolódó, regényszerű szövegfolyammá alakuló novellát tartalmazó Inkább az enyém című, tavaly megjelent köteted új nézőpontot hoz: a fókusz a test, a testiség felé fordul szakrális környezetben.

Nem a test a fókusz – éppenséggel a test és lélek egybeolvasása, azt hiszem. Beszédes viszont, hogy így olvasták le, hiszen a testet az egyházi közegekben, a nyelvben is tehát, elhallgatjuk, gondosan kikerüljük. Mivel lelkész vagyok, és jómagam is nehezen találom az eszközöket a test lélekhez ragasztásához/csatolásához, prédikáló lelkészként vagy családokat látogató lelkészként akár, úgy gondoltam, az irodalom nyelvén mindenképpen témává kell emelnem. Ezek a szövegek radikális nyelven és helyzetekben szólaltatják meg a (hívő) embert, nagyobb teret hagyva a szabálytalannak tartott helyzetek feldolgozásának.

A női test és a szentség megmutatkozási felületei foglalkoztatnak, így fogalmazol valahol. Miért?

Az egyházi közeg a szentség közege, ha nincs közünk a szentséghez, ha életünkben, közösségeinkben nem találkoztunk szentgyanús emberrel – akkor nagy baj van, és a szentet itt nyilván nem a tökéletesség szinonimájaként használom. Viszont a szentségbe az ember a testével érkezik, érkezhet meg. A férfitest is problémás, ám például a szószéken egy férfi automatikusan aszexuálissá válik. De mi a helyzet a női testtel? Azzal már elutasítóbbak vagyunk. És a szentségről vajon csak az aszkézis összefüggésében beszélhetünk? Ez is igen releváns kérdés ebben a közegben.

És hogyan vagyunk elutasítóbbak a női testtel, miben mutatkozik ez meg, miként érzékelhető női lelkészként?

Nem véletlen, hogy az egyházi közösségekben a nőket főként az anyatoposszal azonosítjuk, anyaszerepben számítunk rájuk, és erre is készítjük fel a nőt. Ha egy nő, valamilyen oknál fogva, nem válik anyává, nehezebben találja meg a helyét egy keresztény közösségben. A hagyományos anyaszereptől az egyház eltávolítja a (női) testet, a női test – egyedül a gyermeké. Lelkésznőként is nagyon óvatosan kell bánnod saját testeddel, annak felöltöztetésével, a szoknyát, a dekoltázst, mindent ki kell centizni. De elhanyagolt se légy. Körülbelül tíz éve jelent meg az egyházkerületben, nem emlékszem, milyen célból, egy füzetecske, amelyben a lelkész öltözetét is tárgyalják, ebben a fejezetben a szerző kifejti, a helyes öltözet: fekete öltöny és nyakkendő. Nem százéves iratról van szó.

Visszatérve kicsit még az Inkább az enyémre: igen erős nőalakok jelennek meg a könyvben, igen erős belső hanggal a küzdelmekről vallásossággal, szerelemmel, neveltetéssel, külsővel-megjelenéssel, családdal, idővel; a karakterek találkozásai a környező világgal, más generációkkal vagy akár a többnyelvűséggel is igen fontosak. Mi vezetett a karaktereid megalkotásakor?

A szövegek egy részét saját családom nőalakjai inspirálták, ezen belül elsősorban dédanyám, a Kibéden élő Dósa Lidia, aki a helyi bibliás női közösség egyik alaptagja volt, és az én félárva édesanyám nevelőanyja, hat éven keresztül. Őt is magával vitte ezekre az alkalmakra. Édesanyám pedig ezt a lelkiséget hagyományozta rám, amely ellen én kamaszkoromban erőteljesen fel is lázadtam. A másik hangot a felnőttkorom küzdelmei, a nőiségem kudarcai és örömei hozzák, nemkülönben a női lelkészség tapasztalatai. Ez egy maszkulin világ, annak ellenére, hogy egyre több lelkésznő szolgál már, a szabályokat, a nyelvet, gondolkozást a férfiak határozzák meg, mégpedig egy több száz éves hagyomány talaján. Nyilván nehéz nőként önazonosan megtalálni a hangot egy közösség felé, úgy éreztem, igenis téttel bír ez a téma.

A kötet szövegei gyakran inkább csak sejtetnek, elhallgatva mondanak ki és el dolgokat, szemérmesen érzékiek, de az összképet nézve mégis meglehetősen szókimondóak, és talán még erősebbnek tűnhetnek a lelkésznői nézőponttól. Milyen visszajelzéseket kaptál rájuk? A kritika nagyon pozitívan fogadta, de a családod? A gyülekezeted? És ami nagyon fontos: egyházi körökben kapott-e visszhangot, és ha igen, milyent?

A kötetről valóban rengeteg kritika jelent meg, és számomra fontos helyeken. Mindegyik kritika és recenzió megtisztelő, illetve minden egyes elolvasás. De ez egy szépirodalmi kötet, tehát a szépirodalom nyelvét használja, és ez a nyelv gyakran szubverzív. Ami pedig szubverzív, azzal küzdeni kell, jómagamnak is, a megírás folyamatában. Azt érzem, a kortárs szépirodalom, képzőművészet vagy színház irányába sovány az érdeklődésünk, és egyházi közegben ez még hatványozottabban igaz. Ha pedig valami tematikailag a hithez kapcsolódik, elvárásunk, hogy édes és problémamentes, simuló legyen. Szépirodalomban viszont nem a dogmatika nyelvén beszélünk. És érzésem szerint, és ezt félve mondom, vannak olyan pontok a Szentírás-értelmezésünkben, amelyektől elléphetnénk, kibillenthetőek, árnyalhatóak lehetnének, de az értelmezési hagyomány igen erős. A hívő emberek kortárs művészethez való viszonyulása, legyen ez szöveg, vizuális vagy színházi alkotás – jobbára kulturális kérdés, ezt érzem, és nem lelkiségi. A gyülekezetemből többen elolvasták a kötetemet, szerették, nem botránkoztak meg, a családból a leglelkesebb olvasóm a fiam, aki A szószék című írást atmoszférájában Cărtărescu Szolenoidjához hasonlította, ennél nagyobb dicséretet nem kaphattam volna. Édesanyám, aki olvasó ember volt, korából fakadóan körülbelül két éve elveszítette a fonalat, sajnos már képtelen követni a kötet életét.

Bánt, hogy református egyházi közösségekből kevesebb a megkeresés, a római katolikus egyházhoz tartozó kulturális közegből bizony bőven, hálás is vagyok ezért, de tegyük hozzá, hogy náluk létezik ilyen közeg: a Pannonhalmi Szemle és a Vigilia egyaránt érdeklődéssel fogadta a kötetet.

Miként élted meg az utóbbi közel egy év rád irányuló figyelmét? Jutott időd-energiád írni? Min dolgozol most?

Nem gondoltam, hogy ennyire nehéz lesz. Valóban, könyvbemutatóról könyvbemutatóra jártam, picit zavart is, hogy nem mindig a szövegek kerültek fókuszba, néha maga a jelenség, hogy valaki lelkész és szépíró. Nincsen kétféle identitásom, mégis, a lelkészi közösségben és gyülekezetben kizárólag lelkészként létezem, amikor pedig egy irodalmi eseményen veszek részt, észrevétlenül átáll az identitásom, a nyelvem.

Sajnos nem úgy alakult az utóbbi fél év, ahogy (írás szempontjából) elterveztem, a sok utazás mellett a gyülekezetem volt a prioritás, és erre szükségem is volt. Viszont igen jól jött, hogy a Litera éppen ebben az időszakban felkért egy tárcanovella-sorozat megírására, sokat tanultam e hat szöveg megírásán keresztül a készülő kötetemről.

‍