A városi táj változókora

Előbb lesz a gondolatnak tárgya,

minthogy körvonalazódna maga

a gondolat. A városok is így

születnek, mielőtt elgondolnák,

aztán rámutatnának egy helyre:

itt lesz.

Az első vágás a földbe

szétűzi a megszelídítetlen

állatokat a négy égtáj felé.

A többi tornyoknak ás alapot,

tereket a fennsík nomádjai

számára. De a város nem akkor

és ott keletkezik: először a

kép jelenik meg a vizek felett,

ismeretlen arcok tükröződnek,

mielőtt hidak hajolnának át

és kötnék össze a szétágazó

partokat – a képből előhívott

gondolat, majd a vas, a kő, a víz,

a villany veszi át a terepet.

Helyezzük ezt a várost egy síkság

közepére, körötte árvizek

sodornak mindenféle népeket

feléje, kitárt kapuk, tágra nyílt

bálnaszáj, feneketlen tengeri

gyomor emészti és öklendezi

vissza – megannyi sikátor-öböl.

Azután szokásos üzemmódra

kapcsol, polgárok a hivatalban,

kisasszonyok a korzón, a parkban

házimajmok ugrándoznak a fák

hegyén, behorpadt keménykalapot

sodor a szél a járdán. A polisz

kivár a déli apokalipszist

jelző harangszó előtt; nem tudja,

birodalmi ékkő vagy szakadár

városállam legyen. Az agorán

éppen ez a téma.

Valaki áll

egy tükörrel szemben, benne a kép,

amely túléli az alapító

gondolatot, nemcsak megelőzi:

a forma győz a valóság felett.

Elindul a kivezető úton,

az árokban megszelídítetlen

állatok lapulnak, szivárognak

vissza az elhódított mezőkre

– a városi táj változókora.

Még egyszer, utoljára, süllyedő

sziget, emelkedj tengerszint fölé!

‍