Ami a zenéből kilátszik

Lábjegyzetek egy meg nem írt szöveghez.
1 Már sokadik évtizede, hogy a mindig aktuális ifjú korosztályok megrökönyödnek vagy épp nyerítve vihogják szét magukat a komolyzene láttán. Hiszen a képernyőkből kifolyólag elkerülhetetlen, hogy a komolyzene olyanok számára is látható is legyen, akik koncertterembe még véres erőszak árán sem tennék be a lábukat. Ez utóbbiak a képernyőn – amíg csak sikerül sebesen elkapcsolniuk valami coolabbra – gömböly pofazacskójú hörcsögöket látnak csilivili rézfúvók mögött és előre-hátrahajladozó, izzadó nyirettyűsöket pingvinnek öltözve, középen meg egy kényszerzubbonyából szabadult őrült szeretné ledöfni hegyes pálcával az első sor hangszereseit, vagy épp szenved, de meghalni nem tud.
2 A látványipar már rég behódította magát a zenébe, a komolyzenei vagy annak perifériáján nagyot kaszálni akaró showbusiness pedig erősen aládolgozik ennek. [De most nem André Rieux virágfüzéres, fény- és csillogáshömpölybe mártózó gusztustalankodásáról szeretném meggondolatlan lábjegyzeteimet kifejteni, bár mi tagadás, ennek margóján is jól lehet gonoszkodni.]
3 Ha a tévékészüléket lenémítjuk, ez meglepően hatékony módszernek bizonyul a zenéből kilátszó lényegtelenség fókuszba állításához. Vegyünk egy példát. Adott egy világhírű amerikai zongorista – mindegy, hogy történetesen az egyik legismertebb jazz-zenész, hiszen Bachot, Mozartot vagy Bartókot épp úgy játszik, kérik vagy sem –, ez a muzsikus pediglen (ne feledjük: lenémított tévékészülékünk tanúsága szerint!) zongorája előtt hol ülve, hol állva küzsdölődik azon, hogy a rajta erőt vett hasmenés épp küszöbön álló rohamát visszafojtsa, toporog, kétrét görnyedve fintorog, csücsörít az igyekvéstől, a körkörös záróizmok fölötti kontroll megfeszített biztosítása folytán láthatólag minden más e- vagy külvilági valóságot kirekeszt magából. Aztán megjelenik a névfelirat a képernyőn: valami Keith Jarrett. Mindegy, a csávó tök gáz.
4 A koncerttermi zenére való idomítást természetesen nem lehet elég korán kezdeni. Ha a születés pillanata nem szabna alsó határt neki, azt kellene mondanunk, a komolyzenére nevelés kinél-kinél az emberiséggel egyidős, illetőleg már az ókori görögök is. De sajnos a zeneiskolás kis köcsögök csak öt-hatévesen kezdik, de már akkor is elég későn. Olyan ez, mint az angol meg a táblagép, de hálistennek csak a népesség töredékét érinti. Ezt az elkerülhetetlen kellemetlenséget leszámítva viszont ezeket az izé… komolyzenés kis takonypócokat idejekorán beoltják, hogy is kell igazán látszani. [E fésületlen lábjegyzetek szerzője sajátszeműleg látta az iskolai kotta fénymásolatát, amibe egy szépemlékű sztár-zongoratanár az utolsó ütemek fölé ceruzával bár, de szembeötlő, ló betűkkel írta oda tanonca figyelmeztetésére: GESZTIKA!!! Ami azt jelenti, hogy a kicsi Öcsinek itt nagyon meg kell mutatnia, mennyire átéli, amit egyébként meglehetősen un, minthogy a kielégíthetetlen étvággyal megkövetelt skálázás mellett nyolc hete csak ezt gyakorolják: hajladozzék jobbra-balra, görnyedjen a klaviatúra felé, mintha úgy jobban hallaná, amit mindjárt befejez. Fújtasson, hunyja le szenvedően vagy belenyugvóan szemét. Ha meg gyors és dinamikus a darab, az utolsó akkordnál tegyen úgy, mintha méh csípte volna, mert így hiteles az előadás.]
5 Az operaközvetítések kimeríthetetlen bőségben biztosítanak új és még újabb tapasztalatokat a zenélés láthatóságára nézve. Ebben a 100+ kilós Violetták, Donna Annák, Floria Toscák, Mimik, Chouchouk természetesen felülmúlhatatlan megfigyelési alkalmat kínálnak, de természetesen a fiatal tisztek, bárók, hódítók, bohémek, tenorok, baritonok és egyéb főszereplők is olyan teljesítményt tudnak nyújtani potrohosságuk, lefittyedt mellkasuk és tokájuk folytán, hogy leginkább azt mondhatnánk mindőjükre: basszus. Azon kevés zenenézők azonban, akik túl bírják tenni magukat a térfogati vonatkozásokon, a gesztus és mimika terén is bőséges lehetőségekre lelhetnek a komolyzene mint olyan megítéléséhez.
Kivált a színpadi mozgás néven elhíresült pankráció az, ami minden figyelmet megérdemel. Legjellemzőbb előfordulásában hősünk úgy áll meg a színpadon, mintha előrelépne, de súlypontját az első lábára engedi, egyik kezét a kardmarkolaton (feszületen, félig elkészült festményén stb.) nyugtatja, másik, nagyívű gesztusba meredt kezét bármely barokk oltárkép mellékszereplője megirigyelheti. Közben többnyire háttal, de semmi esetre sem frontálisan énekel búcsút a tébécé agóniájában vergődő nősnőnknek, akit persze semmi nem tarthat vissza attól, hogy utolsó, igaz, csak tizenöt perces nagyáriáját lenyomja, mielőtt tapsorkán közepette jobblétre szenderül.