Amikor bezavarnak a csillagok

Arcukon maszkot viselő emberekkel teli villamos döcög át a városon, a szűk térben összezsúfolt utasok próbálnak a lehető legtávolabb húzódni egymástól. Az utcán kevesen járnak, a boltok redőnye sok helyen lehúzva, de az élelmiszerbolt előtt hosszú sor kígyózik, az iskolák bezártak, a villanyoszlopokon plakátok hirdetik, hogy a hatóságok urai a helyzetnek, aki beteg, ne mozduljon ki otthonról, mindenki viseljen maszkot és gyakran mosson kezet! Nem, nem egy random nagyvárosban járunk 2020 tavaszán, hanem 1918-ban Dublinban.
Ha van irodalmi mű, amelynek piacra dobásához kifejezetten jól jött a koronavírus okozta világjárvány, úgy Emma Donoghue új regénye, a 2018-ban megírt A csillagok vonzása (The Pull of the Stars) kétségkívül szerencsés pillanatban került 2020 márciusában a kiadó asztalára. Az elzárkózás/bezártság, a láthatatlan ellenségtől való félelem, a járvány sújtotta világban való létezés közös élménye az olvasónak és a regény szereplőinek: színházi hasonlattal élve a közönség felé leomlott a negyedik fal, és mindaz, ami a regény lapjain történik, nagyon is aktuális egzisztenciális tapasztalatként jelentkezhet az olvasó mindennapjaiban.
A világszerte jellemző elnapolt, elhalasztott kiadások közt egy surranópályára tett, felgyorsított kiadás és az aktuális téma keltette érdeklődés kétségkívül szerencsés kontextust teremtett a regény számára, ám igazságtalanság volna Emma Donoghue regényét ebből a szempontból vizsgálni.
Hiszen ha csak a történelmi tényeket nézzük, a spanyolnátha sújtotta Dublinban egyszerre ismerjük fel saját, mai városaink, és látjuk a különbségeket. A regény cselekményének idején még javában zajlik az első világháború, alig másfél éve történt a mintegy félezer civil áldozattal járó, úgynevezett „Húsvéti felkelés”, melynek leverése során a városközpontot gyakorlatilag romhalmazzá lőtték az angolok, olyannyira, hogy egyes szemtanúk szerint a főutca leginkább az yperni csatatérre hasonlított. A csillagok vonzása így elsősorban háborús regény, még ha nem az első világháborús lövészárkokban zajlik is a cselekménye, hanem egy rettenetesen túlzsúfolt városi kórház raktárból kórteremmé alakított kis szobájában, ahol éppen csak hogy elfér három ágy, amelyeken olyan nők fekszenek, szenvednek, szülnek és többnyire halnak bele a szülésbe, akik terhességük utolsó időszakában kapták meg az influenzát, ezért el kellett őket különíteni a szülészet többi betegétől. Ebben a szűk, klausztrofób térben követjük végig a regény hősnőjének három napját. Julia Power képzett szülésznő, aki a kétségbeejtően túlzsúfolt, felszerelés- és szakemberhiánnyal küzdő kórházban (az orvosok többsége a fronton van) napról napra gyakorlatilag egyedül küzd páciensei és a megszülető csecsemők életéért. Mozgástere nem csak térben, lehetőségek szintjén is korlátozott (amíg egy orvos nem engedélyezi, hogy saját megítélése szerint bár enyhe fájdalomcsillapítót adjon a betegeknek), gyakorlatilag semmit nem tehet értük azon túl, hogy meleg limonádét és alkalmanként meleg viszkit itat velük, betakargatja őket, párnával megemeli a köhögéstől fuldokló testet, masszírozza a hosszú órák óta vajúdót. Vagyis ott van mellettük. A vajúdás-szülés folyamatában ennek a jelenlétnek akár életmentő szerepe is lehet, az influenzával szemben azonban tehetetlen, ahogy maguk az orvosok sem gyógyítanak, csupán „kísérik a folyamatot”.
Az apró gesztusok, a szenvedő testre irányított figyelem, a Julia által végzett munka a maga megannyi, hol triviális, hol hátborzongató részletével, ami az ágytálazástól és hőmérőzéstől kezdve olyan életmentő beavatkozásokig terjedhet, amelyek során csatatereket megszégyenítő mennyiségben ömlik a padlóra a vér, így egy roppant feszült, vihar előtti csendet és vihart váltogató ritmusú cselekménysorrá áll össze, ismét mintha háborús regényt vagy thrillert olvasnánk. Itt minden gesztus, a legapróbb is létfontosságúvá válhat.
Amikor a regény főhőse 1918. október 31-én kora reggel megérkezik a „kórházi osztállyá” avanzsált raktárszobába, rezignáltan veszi tudomásul, hogy az éj folyamán egyik páciense meghalt. A következő három nap során újabb három halál, egy halvaszülés, és két, komplikációk ellenére sikeresen végződő szülés zajlik le ugyanabban az aprócska szobában, ahol sem szenvedésben, sem örömben nincs tere az intimitásnak, és nem lehet elrejtőzni az állandó rohamban érkező megpróbáltatások elől. Julia és vele együtt az olvasó a rutinmozdulatokkal végzett munka nyugodt pillanataiban is mindvégig tudja: „a csontember bármikor beléphet a szobába”.
Ugyanakkor az is nyilvánvaló, hogy nem a vajúdás és a szülés kockázata és a vírus fenyegetése okozza a nehézségeket, hanem a nyomorban legyengült testek. Egyik páciense halálakor az iratok kitöltése közben Julia arra gondol, hogy igazság szerint azt kellene beírnia a halál okaként, hogy: „csontra száradt”. „Huszonnégy éves korára öt gyermek anyja, alultáplált nemzedékek alultáplált gyermeke […] Ezek a dublini anyák örökké talpon vannak, a tányérokon hagyott maradékon és gallonszám ivott gyenge teán élnek. A külvárosi nyomortanyák, ahol valahogy sikerült életben maradniuk, éppen olyan lényegesnek tűntek számomra, mint a pulzus vagy a légzésszám, de a beteglapra csak orvosi észrevételeket szabad feljegyeznem. Így aztán szegénység helyett azt írtam: alultápláltság vagy debilitás. A túl sok terhesség kódja az anémia lett vagy depresszió, esetleg sérültméhnyak vagy leszakadtméh.”
A születés és halál örök misztériuma hangsúlyozottan női világként jelenik meg a regényben, az ápolónő főhős és a betegek mellett három másik nő lép be csupán a szoba szűk terébe: az éjszakai felügyeletet ellátó merev, vallásos Luke nővér, a Sinn Féin-aktivista, forradalmár Kathleen Lynn doktornő (egyébként valós történelmi figura) és Bridie Sweeney, a Katolikus Egyház egyik árvaházában nevelt, szinte rabszolgaként élő fiatal nő, aki küldöncként dolgozik Julia mellett, míg harmadik nap őt magát is le nem veri a betegség. Férfi alig mozog a regény terében, ők valahol távol, Európában a fronton harcolnak, hajszolt orvosként betegtől betegig rohannak, amíg meg nem érkezik a behívójuk, harctéri traumáikban megtört, szólni sem tudó roncsként vegetálnak, mint Julia szelíd bátyja, vagy munkaképes hadirokkantként, végletekig megkeseredett-cinikus szívvel dudorásznak, miközben bicegve szállítják a betegeket és a halottakat a kórház folyosóin. A hősnő egyébként mindvégig józan-tárgyilagos beszámolója éppen egy ilyen betegszállítóval való összecsapásban vált egy rövid replika erejéig haragos-felháborodottá, mikor a betegszállító azzal érvel a nők szavazati joga ellen (a harmincadik évüket betöltött diplomás, önfenntartó nők ekkor már szavazhattak Dublinban), hogy ők nem fizetnek a katonákhoz hasonlóan vérrel a hazáért. „Nézzen csak körül. Ez az a hely, ahol a nemzet – a földön minden nép – először levegőt vesz. A nők az idők kezdete óta megfizetik a véradót!”
A cselekmény feszültsége alapvetően a három főszereplő nő közti interakcióból ered, akik konok és emberfeletti küzdelmet folytatnak mások életéért, ugyanakkor a maguk módján lázadnak a kor társadalmi erői, előítéletei ellen. Az ír függetlenségpárti, nagypolgári származású Lynn doktor jól képzett, tanult nő, a munkásmozgalom és a női emancipáció támogatója, akit az egyházi és laikus hatalom álszentsége egyaránt felháborít, legyen szó bár születésszabályozásról vagy arról, hogy a higiéniai szabályok betartását és távolságtartást kérnek számon olyanokon, akik embertelen körülmények közt kénytelenek élni, „mint a patkányok a zsákban”. Ezért csatlakozik a függetlenségpárti forradalmárokhoz, lehetőségei szerint cselekszik, kockáztatja vagyonát, akár életét is. A középosztálybeli származású Julia nem forradalmár, ő szabálykövető, a kórházi hierarchiát a lehetőségek szerint mindvégig tisztelő ember, érzékel ugyan sok mindent páciensei nyomorából, de a folyamatos abúzusok közt felnőtt, gyors eszű, pragmatikus Bridie észrevétele kell ahhoz, hogy tudomásul vegye, a szinte még gyermek kismama testén levő sérüléseknek nem az az oka, hogy „érzékeny a bőre”, hanem az, hogy otthon veri a férje.
A gyerekként árván maradt Bridie viszont egész életét éhezés és bántalmazás közt töltötte olyan egyházi intézményekben, amelyekben a nyelv fordítottan működik, mint máshol: otthonnak nevezik őket, de inkább börtönök, a vér szerinti testvért nem lehet többé testvérnek szólítani, minden kegyetlenkedő felügyelő megszólítása viszont „nővér”.
E három nő, a húszas évei elején járó, oktatásban nem részesült, csak saját eszére alapozó Bridie, a szerényen élő, harmincas, jól képzett szülésznő Julia és a jelentős erőforrásokkal bíró és ezekhez mérten sokat kockáztató, tudós negyvenes doktor Lynn a maguk módján ugyanazért küzdenek: a gondjukra bízott anyák és gyerekek életéért. Bár eszközeik a vírussal való harchoz alig vannak, jobbára tehetetlenül követik, ahogy a levegőért küzdő páciens arcszíne változik (a piros-kék-barna-fekete fejezetcímként tagolják a regény idejét is) időnként mégis reménytelen helyzetekben is sikerrel járnak, mert felismerik egymásban azt a képességet, tudást, ami belőlük hiányzik, és együttműködve kiegészítik egymást. A tanulás nem hierarchikus, az orvostudományban képzettebb is tanulhat a képzetlenebbtől. Julia azonnal észreveszi, hogy Bridie barátságos, noha az egészségügyi protokollba nem illeszkedő viselkedése mennyivel könnyebbé teszi a betegekkel való együttműködést, ahogy Lynn doktor is belátja, hogy gyakran orvosként semmit nem tehet, a gondos, figyelmes ápolás az egyetlen, ami segítséget nyújt a láthatatlan ellenséggel küzdő testnek. Ennek a kollaborációnak szép példája az egyik „boldog” pillanata a regénynek, az egyetlen egészséges újszülött világra jötte.
Ugyancsak hármuk együttműködéséből fakad a regény címének értelmezése. Lynn doktor beszél arról Julia Powernek, hogy az influenza szó az olasz „Influenza delle stelle” kifejezésből ered, hiszen a régiek a csillagok hatásának (rossz együttállásának) tulajdonították a betegséget. Mikor a saját tehetetlenségétől frusztrált Julia ezt a magyarázatot továbbadja Bridie-nek, ő úgy értelmezi: „Tehát mikor eljön az időd, a csillagod ránt egyet rajtad!”
Emma Donoghue új regénye két korábbi Donoghue-regényhez is szorosan kötődik: a cselekmény terének leszűkítése egyetlen, klausztrofób kis térre s ezáltal a belső feszültség növelése az áttörést hozó 2010-es regényre, A szobára emlékeztet, míg a narrátori hang a 2016-os, ugyancsak ír témájú történelmi regény, A csoda szintén ápolónő hősnőjét idézi újra. Csakhogy Lib vallásos fanatizmust és babonát a tudomány nevében elítélő és lenéző magabiztosságát fél évszázaddal később egy láthatatlan pusztító erő által okozott betegséggel való küzdelemben felváltja a tehetetlenség, hiszen minden tudásuk és szakértelmük ellenére a regény hősnői nem tudnak többet és nem tehetnek többet, mint a csillagok állását okoló régiek. Nem az alkalmanként könyökig vérben való tocsogás, nem az éjjel-nappal szívósan végzett kimerítő munka avatja őket hőssé, hanem az, hogy annak ellenére végzik ezt el naponta, hogy pontosan felismerik és elfogadják saját nem tudásukat és tehetetlenségüket. A csillagok vonzásáról többnyire a világjárvány kontextusában adtak hírt a lapok, holott végső soron nem a spanyolnátha-járvány regénye, még csak nem is a háborús-társadalmi kontextusé, amely pedig valóban fontos szerepet kap a regény történéseinek hátterében. Sokkal inkább az emberi élet törékenységével józanon számot vető gondoskodás regénye, az orvosok, ápolók sokszor valóban hősies küzdelmének pátoszmentes megjelenítése.

Emma Donoghue: The Pull of the Stars. 2020.