Anyám lámpái. Régi lámpák üvegét tisztogatva (Varga László fordítása)

Lămpile mamei. Curăţând sticlele lămpilor vechi

‍

Szertartásos mozdulatokkal vettem le könyvszekrényekről

az anyámtól maradt három régi petróleumlámpát,

két asztalit és egy mennyezetit, kerek bádogernyővel,

sorjában kivettem a törékeny üvegeket, és nekifogtam

megtisztítani őket a portól a tőle tanult türelmes gonddal,

ugyanazzal a puha, bolyhos lenronggyal, amit ő használt otthon;

igaz, nincs krepp-papírom, de a papírtörlő ugyanúgy

megteszi helyette, magába szívja a nedvességet, mint

napfényes reggelen tetőcserepekről a meleg nyári szellő;

emlékszem, ahogy meleget fújt beléjük, míg be nem párásodtak,

hogy könnyebben lejöjjön a vékony koromréteg,

kerekített szájjal mellből fújom a meleg levegőt én is,

majd a fény felé tartom őket, igen, bepárásodtak,

akár az ablakok reggelente a hideg napokon,

mozgatáskor a hajlatoknál szivárványfoszlányok képződnek;

a leginkább megfeketedett vagy légypiszokfoltos helyekre

anyám egy csöppnyi nyálat vett a nyelve hegyéről

univerzális mosószer gyanánt, őtőle tudom,

aki a szüleitől és a nagyszüleitől tudta – utólag Csehov úr is

megerősítette –, hogy az emberi nyál fényesre tisztítja

az üveget és a cipőmázzal bekent bőrcsizmákat,

nekem nem kell ehhez folyamodnom, a kémia tudománya

százszámra talált fel jobbnál jobb oldószereket,

sőt még nyomtalanul ható öblítőszereket is,

de a törlés gondja és öröme magasabb fokra emeli

a simogatásnak nevezett érintést;

féltő gonddal őrzöm őket arra az estére, amikor

meggyújtom majd a kígyóként tekeredő kanócot

az üveg kiöblösödő hasában, és felolvasok az unokáknak,

ahogy megígértem, egy mesét a lámpafénynél,

aztán elfújom a lángját, és mikor már nem csillognak

a szemek a hirtelen úrrá lett vaksötétben,

és a szemhéjak megnyugszanak, mint fáradt madár szárnyai

a fészekhez érve, ahol úgy érzi, istenek vigyáznak rá,

tapogatózva indulunk az előre megvetett ágyak felé,

motyogunk még néhány álomittas szót, és aztán ők

elszunnyadnak, mintha a mese kapuján kopogtatnának,

csak én virrasztok majd még egy kis ideig,

gondolatban visszatérve az estékhez, mikor a pislákoló

fénynél tanulva a betűk összekeveredtek a könyvben,

rájövök majd, hogy az emlékekben megpillantott

arcon a mosoly jelzi, hogy ő mindig a közelünkben van –

azt a legnehezebb tagadni, amiben egész lelkeddel

hiszel, a valóságba mélyen vésődő érzésekkel.

Anyám lámpái – idő és emlékek által megnemesülten.

VARGA LÁSZLÓ fordítása
1963, Nagyvárad. Csíkszeredában él.

‍