.svg)
Az elmúlt évtizedek erdélyi magyar kulturális élete egészen más alakot lett volna ölteni kénytelen Takács Csaba áldozatos munkássága nélkül. Elnök úr, sokan szólították így, nem a titulus, de a tisztelet és szeretet okán. Elnök úr tragikus hirtelenséggel bekövetkezett halála felkészületlenül ért mindannyiunkat, olyan jeles személyiséget veszítettünk el, aki személyes jelenlétét minduntalan zárójelbe helyezni igyekezett, miközben épp jelenlétének, az egész erdélyi magyar kulturális életre figyelő tekintetének is köszönhető megmaradásunk, fejlődésünk.
Takács Csabának, az RMDSZ korábbi ügyvezető elnökének, a Communitas Alapítvány elnökének jóval többet köszönhet az erdélyi magyar kultúra, mint amennyi a hétköznapi beszéd tereiben erről tudható. Ez alól a Helikon sem kivétel.
A transzszilvanizmus eszmeiségének nem csupán továbbvivője, továbbgondolója, újrateremtője is volt, mert, ha kellett: kiáltó szó volt a pusztában, máskor építő, erősítő gondolat, szellemiség, alkotóerő, tettrekészség, szilajság. Nem volt író, mégis a Nagy Erdélyi Történetet írta elménkbe újra, hosszasan taglalva az egyes részleteket, mert a megoldást gyorsan találta meg, de tudta, a közösséghez, az emberi létmódhoz történetekre, időre van szükség.
Elnök úr, tőled ezzel a történettel búcsúzom:
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy Ember. Ez az ember olyan volt, hogy csak elindult, s amikor azt hitték, hogy még Vajdahunyadon van, rég Besztercén járt, s amikor úgy tudták, Máramarosban van, már Székelyföldön lépdelt. Amikor az idők meg voltak lassulva, ő akkor is gyorsan járt hegyen-völgyön, mert sosem lehetett tudni előre, hol kell várat, iskolát vagy tűzoltótornyot építeni éppen. Aztán ennek az embernek nem volt könnyű dolga, csak ezt nem árulta el senkinek, elrejtette a köpönyege belső zsebében vagy az automobilja kesztyűtartójában. Mind oda rakta a nem könnyű bánatait, s aztán csodálkozott, mitől kell olyan erősen tartani egyenesben a kormányt. De, mert erősen jó ember volt, erősen tartotta.
Minden csatározásból győztesen került ki, legalábbis ebben a mesében, tisztelte is mindenki, nem csak ebben a mesében. Az volt a kedvenc szórakozása, hogy kell egy Nagy Kaláka, itt bent Erdélyben, s a többi részeken, amik együvé tartoznak teljesen, főleg azóta, hogy az egyik királyfi nem figyelt oda, s a sárkány az országot alaposan átszabdalta. Persze ebben a Nagy Kalákában, hiába, hogy mesebeli kaláka volt, nem mindig mentek egyszerűen a dolgok, még tiszta szerencse, hogy jól értett az építéshez, a tető végül mindig a falak fölé került, nem a falak alá. Aztán a sok építés, járkálás és kalákázás közben hirtelen összébb húzta köpenyegét, tovatűnt.
Mi pedig itt maradtunk egy, a szelektől éppen csak rezdülő tó peremén. Ennek a tónak fájdalomból van a partja.
