Életigenlő költészet a háború árnyékában – beszélgetés Marcsák Gergely kárpátaljai költővel

Első versesköteted, a Fekete-Tisza 2019-ben jelent meg az Előretolt Helyőrség Íróakadémia gondozásában, még ugyanebben az évben az Orpheusz Kiadónál a Pottó-panzió című gyerekversköteted, a következő évben pedig a Súlyos hagyomány című, előadásokat, cikkeket, recenziókat tartalmazó könyved az Intermix Kiadónál. Második versesköteted, a Szégyenpiac nagycsütörtökön a tavalyi év végén látott napvilágot az Orpheusznál. Mi történt azóta veled?

A Fekete-Tisza anyaga körülbelül öt év alatt állt össze, és a Szégyenpiac nagycsütörtökön versei is hasonló ütemben, 2020 és 2025 között születtek. Mi történt ez idő alatt? Ezek meglehetősen nehéz, problémás évek voltak. Talán említenem sem kell, hogy átsöpört rajtunk egy világjárvány, amelynek kezdetéről a kötet Stockholm című verse őriz benyomásokat. Ugyanis éppen Svédországban voltam Farkas Wellmann Endrével, ott adtuk elő irodalmi pódiumműsorunkat, amikor kitört az egész kontinenst megbénító pánik a koronavírus miatt. A tervezettnél korábban, „erőltetett menetben” jöttünk haza, Endre szinte megállás nélkül vezetett Dánián, Németországon és Ausztrián keresztül Budapestig, mindenhol a hátunk mögött zárultak le a határok. Ijesztő, kalandos és nagyon emlékezetes út volt ez, már csak azért is, mert akkor voltam másodszor nyugat-európai országban. Az első alkalmat egy potsdami író-olvasó találkozó jelentette az Előretolt Helyőrség Íróakadémia szervezésében. A hazatérés után két évig a szájmaszkról és a karanténról szólt a közbeszéd, ha tehettük, mi sem mozdultunk ki otthonról.

2022 februárjában pedig egy reggel arra ébredtünk, hogy egy sokkal veszélyesebb fertőzés, a háború őrülete szabadult el. A kislányunk még nem volt egyéves, és döntenünk kellett a menekülés és a kivárás között. Maradtunk tehát, és több mint négy éve várjuk, hogy ez a szörnyűség véget érjen. A sorozás elkerülése érdekében nagyon sokáig ki sem mozdultam a portánkról. A hivatalos helyzetem rendeződött, de azóta sem lépek ki szívesen az utcára, mert úton-útfélen igazoltatnak.

Hát ilyen „derűs” életkörülmények között születtek meg a Szégyenpiac nagycsütörtökön versei. Hatalmas segítséget jelentett ebben az időszakban a Magyar Művészeti Akadémia alkotói ösztöndíja. Nemcsak egzisztenciális értelemben húzott ki a bajból, de ösztönzést is adott az íráshoz, mert az egyik vállalásom egy kötetnyi vers megírása volt. A munkában mindig a határidők motiválnak legjobban.

Legutóbb Budapesten, a Kárpátaljai Szövetség irodalmi-zenés estjén találkoztunk, ahol bemutattad a Szégyenpiac nagycsütörtökönt. Beszéltél a kötet címéről is, ami eredetileg Szégyenpiac lett volna, ám 2024-ben ezen a címen jelent meg az Együtt folyóirat szerzőinek antológiája.

Igen, megtiszteltetés volt számomra, hogy az antológiát szerkesztő Vári Fábián László éppen az én versemet javasolta címadóul. Egy nagyon fontos gyűjteményről van szó, aminek már az alcíme is árulkodó: Tollal a békéért az orosz–ukrán háború árnyékában. A feleségemmel, Shrek Tímeával össze is állítottunk egy sokak szerint megrázó verses, zenés pódiumműsort e könyv darabjaiból. Ezután persze nem lett volna szerencsés ugyanilyen címmel kiadni a kötetemet, így a szégyenpiacról szóló versek másik darabja lett a címadó. Jól hangzik, további értelmezési tereket nyit meg, és a nagyhét baljóslatú hangulatát kölcsönzi a kötet egészének.

A szégyenpiacról¹ – ami egy létező hely Ungváron – három verset is írtál. Miért pont ez a rész fogott meg a városban? Ha egy kárpátaljai ember Ungvárra gondol, akkor nem feltétlen ez a hely jut róla eszébe először.

Attól függ, hol lakik az illető. Én Ungvár mellett nőttem fel, Kincseshomokon, és a családdal gyakori hétvégi programunk volt, hogy elmentünk a piacra bevásárolni. Az ottani élmények és az a semmihez sem hasonlítható bazári hangulat mély benyomást tettek rám. A szépíró számára a gyermekkor egyébként is egy gazdag spirituális tőke, de már huszonévesen szereztem ott olyan élményeket, amiket máig őrzök. Egyik érdekessége ennek a piacnak – ezt a szüleimtől tudom –, hogy eredetileg az Ungvárhoz közeli falvak lakói számára hozták létre, hogy a háztájiban megtermelt kis portékájukat eladhassák. Ekkor azonban a pénz szava közbeszólt, és a zöldségárusokat, a piacra tejet, túrót, tojást hordó falusiakat konkrétan a járdaszélre szorították a ruhaárusok. Valószínűleg ekkortól kezdték el ezek az emberek szégyenpiacnak hívni, hiszen a kiépített standok helyett a járdán kuporogni bizony szégyen volt számukra.

A borítóra Arisztarkh Lentulov egyik festménye került. Hogyan esett a választás rá?

Az első kötetem, a Fekete-Tisza borítóját tulajdonképp én terveztem, vagy legalábbis konkrét elképzelések alapján instruáltam a tervezőt. Az új kötet külsejét illetően nem volt tervem, de a kiadótól segítségül kaptam négy megoldást, és ezek közül a Lentulov-féle tetszett leginkább. A többi variánson túlságosan hangsúlyos volt a templom és a harangok motívuma. Ha jól megnézzük a borítót, ezek itt is kivehetők, de a festmény színekben gazdag kavalkádja bizonyos értelemben visszahozza a piaci forgatag képét, így esett erre a választásom. Egyébként megjegyezték már, hogy stílusa és színhasználata az ungvári származású, Kassán elhunyt Duncsák Attila képzőművész munkáira is emlékeztet.

Korábban beszélgettünk arról, hogy nem szándékosan akartál a címmel vagy a borítóval Jézusra és a feltámadásra utalni, de sok egybeesés történt. Például három versciklus a harmadnapi feltámadással…

Ráadásul Tavaszváró a harmadik ciklus címe, és az évszak a feltámadásnak, az élet újrakezdésének a szimbóluma. A versek száma pedig harminchárom, ami szintén a krisztusi kort juttathatja eszünkbe. Érdekes egybeesések ezek…

Mondhatjuk, hogy tudattalanul is az életigenlést üzened a kötettel?

Tudattalanul és tudatosan is, hiszen alapjában véve optimista és bizakodó ember vagyok. Vannak pillanatok, amikor a hitem megrendül és kétségbeesem – ez az utóbbi évek világeseményeit látva nem csoda –, de a remény a legtöbb versemből kiolvasható.

A Tavaszváró című ciklus kifejezetten kedélyes hangulatú verseket tartalmaz, ami a szerkesztői elképzelést jól tükrözi. A beosztás egyébként hasonlít a Fekete-Tiszáéra: az Ároklét, az első ciklus versei többségében társadalmi vagy történelmi problémákkal foglalkoznak. A második ciklusban több a személyes élmény. A Tavaszváró pedig a derűsebb versek ciklusa. Ez sem volt szándékos, csupán így alakult.

Amikor elkészültek a versek, kinyomtattam mindet, majd a nappali padlóján rendeztem őket sorrendbe és ciklusokba, nagyjából fél óra alatt. A szerkesztőm, Volford Éva is jónak látta ezt a megoldást, így gyorsan haladt a közös munka, hamar nyomdakész lett a kötet.

A Fekete-Tiszáról Mádi Gabriella az Együtt folyóiratban azt írta, „egyaránt tartalmaz közösségi témában született és személyes darabokat is, illetve a versek jelentős része ötvözi ezt a két témát”, és ezt a Szégyenpiac nagycsütörtökönben is folytatod.

E tekintetben valóban nem hoz újat a kötet: az egyre nehezebb körülmények között élő, egyre borúsabb jövőképpel szembenéző nemzeti közösség nevében szólal meg gyakran a lírai én. Ha ez a közösség ebben a szerepemben elfogad, az megtisztelő számomra. A gyökereit nagyra becsülő embernek tartom magam, akinek a családfakutatás és a helytörténet az egyik kedvenc hobbija. Ha a szememre vetnék, hogy miért ragadtam le ennél a témánál, azt válaszolnám, amit Madách Lucifere: „Nem adhatok mást, csak mi lényegem.”

Az Ároklét ciklus a mélyből indít.

Az ároklét egy olyan költői kép, ami túlmutat önmagán. Utal arra a konkrét térségre, ahol élek. Itt, Beregszász külvárosában egy természethez közeli életteret fedeztünk fel annak idején a feleségemmel, ahol a házunkat kiszáradt, eltűnt tavak náddal borított medre veszi körül. Innen jött az árok motívuma. De tágabb értelmezésben a Kárpát-medencét, a Pannon-tenger egykori medrét és az itt élők sorsát is jelentheti. Ennek az ároknak mi ugyancsak a partvidékén élünk. És az egykorvolt partokról üzenem az Árokléttel: „…nem hiszem, hogy létezésünk meddő, / végomlás volna a ránk osztott szerep, / hisz ároklétünkről tud a teremtő, / s hozzá nem mindig a csúcs van közelebb.”

Melyiket tartod a legsúlyosabb versnek?

Talán a Víztükör és a Borús karácsony című verseket emelném ki, mert ezek a mostani háborús hétköznapok borzalmait idézik meg. Nem a megírásuk volt nehéz, hanem a tragédiába való szándékos belehelyezkedés a felzaklató. A túlélés törvénye megtiltja az átélést, a hétköznapokban próbálom kívül helyezni magam az eseményeken. A versírás viszont kegyetlen szembenézést követel. Ide sorolnám a Szégyenpiac és a Marhavagon a szégyenpiacon című munkáimat is. Hasonlóan felzaklató az Üres falak is, ami azokról a napokról szól, amikor kitört a háború, és az indulás vagy maradás dilemmájával kellett szembenéznünk.

Az Üres falak után következik a Somogyi Gábor hazatér című alkotásod, melyben a Holnap is élünk² regény főhősének a hazatéréséről olvashatunk. Utána pedig Kovács Vilmoshoz³ íródott versed következik.

Ilyen részleteket is figyelembe kell venni a szerkesztés során. Mikor a Somogyi Gábor hazatért írtam, sokat foglalkoztatott a gondolat, hogy aki egyszer hazajön, mit tapasztalhat itthon. Sajnos egyre távolabbinak tűnik még ez a lehetséges forgatókönyv. A Holnap is élünk című regény úgy ér véget, hogy Somogyi Gábor elindul az ­Uralba új életet kezdeni. Sokak szerint nincs lezárva ezzel a történet, ezért megkíséreltem hazahozni Gábort, és elképzelni, mi történne, milyen változásokat tapasztalna. Mert változik a környezet, a lakosság összetétele. Az ember természetéből fakadóan az állandósághoz ragaszkodik, ezért megrázkódtatás érheti, ha azt látja, hogy semmi nem maradt meg abból, amire emlékezett, amit egykor szeretett a szülőföldjében.

A Tavaszváróban, ahogy említetted, több kedélyes vers szerepel. Ilyen például az Ars poetica, ami a pusztulással teli indulása ellenére jó hangulattal ér véget.

Az Ars poetica azután született, hogy vesekővel kórházba kerültem. Akkor azt hittem, belepusztulok a görcsökbe. Nem véletlen, hogy később azt írtam ebben a versben, hogy „Testem pusztuló bordaketrec, korhadozó együléses gálya”. A hasonlat pedig arra épül, hogy a vers egy párlat, ami a rothadásból készül, ezért adta magát, hogy az a bizonyos gálya – talán maga a rimbaud-i részeg hajó – az „óceánnyi cefrén” lebegjen. A kórház önmagában sem volt szívderítő, sok romlás vett körül, amiben az olvasás jelentett vigaszt, hát nem is juthatott volna eszembe más.

A záróvers, az Egy gondolat bánt, macerál visszaránt a valóságba.

Tulajdonképp a békevágy fogalmazódik meg benne nagyon egyszerű módon, szó szerint kimondva. A keletkezéséről elárulhatom, hogy a KMI 12 nevet viselő program szerzőit kérték fel Petőfi-parafrázisok megírására. Ez az irodalom-népszerűsítő projekt a Petőfi Kulturális Ügynökség keretében jött létre 2020-ban.

Muszáj volt szembesülnöm vele, hogy az a küzdőszellem, a forradalom és harc iránti vágy, amit Petőfi költészetében annyira szeretünk, szöges ellentétben áll a világháborúk átörökölt tapasztalatait hordozó mai európaiak habitusával. Minden köntörfalazás nélkül leírtam, hogy szeretem az életet, és nem kívánok a Petőfi által remélt sorsban – „Ott essem el én, / A harc mezején…” – osztozni.

Úgy tudom, jelenleg egy fordításon dolgozol.

Marosi István atya⁴ keresett meg azzal a kéréssel, hogy fordítsak le egy Orosz Péter Pálról⁵ szóló verset. A beregszászi székhelyű Ortutay Elemér Görögkatolikus Központban komoly kutatómunka folyik, és a neves egyházi személyiségek emlékét egy-egy nagy formátumú emlékalbumban örökítik meg. Ilyen a Sztojka Sándorról⁶ szóló kötet is, amelybe bekerült egy eredetileg ruszin nyelvű, a püspököt köszöntő vers. Ennek a fordítására még tavaly vállalkoztam.

Korábban egy ukrán nyelvű háborús antológia verseit fordítottad magyarra.

Körülbelül harminc verset fordítottam le, de még nem vettem fel a kapcsolatot a szerzőkkel. A beleegyezésük nélkül természetesen nem akarom közölni őket. Tervezem majd kötetben is kiadni ezeket a fordításokat.

Van jelenleg rövid távú alkotói terved?

Jelenleg nincs. Még tart a kötet utáni „sokk”.

‍‍

Jegyzetek

¹                    A szégyenpiac vagy részegpiac (ukránul: п’яний базар) Kárpátalja megyeszékhelyén, Ungvár külvárosában található.

²            Kovács Vilmos 1965-ben megjelent regénye a kárpátaljai magyar irodalom kultikus alkotása, amely kritizálta a szovjet éra működését és vezetőit, valamint elsőként számolt be a má­len­kij robotról. Megjelenése után nem sokkal kivonták a forgalomból. A regényt teljes egészében 1989-ben, majd 2007-ben adták ki.

³            Kovács Vilmos (1927–1977) kárpátaljai magyar költő, író, a kor meghatározó alakja.

⁴            Marosi István (1974) görögkatolikus pap, kutató, a Beregszászi Görögkatolikus Egyházközség lelkésze, az Ortutay Elemér Görögkatolikus Központ igazgatója.

⁵            Orosz Péter Pál (1917–1953) mártírhalált halt kárpátaljai görögkatolikus pap, 2025-ben avatták boldoggá.

⁶            Sztojka Sándor (1890–1943) kárpátaljai görögkatolikus püspök.

‍

Marcsák Gergely

Költő, szerkesztő, verséneklő. 1990-ben született Kárpátalján, az ungvári járási Kincseshomokon. Első verseit 2010-ben publikálta. Fekete-Tisza című verseskötetével debütált 2019-ben, ugyanebben az évben jelent meg a Pottó-panzió című gyerekversfüzete. 2020-ban adta ki a Súlyos hagyomány című, előadásokat, cikkeket, recenziókat tartalmazó gyűjteményét. Legújabb verseskötete, a Szégyenpiac nagycsütörtökön 2025-ben jelent meg. Tagja a FISZ-nek és a Magyar PEN Clubnak. A Kovács Vilmos Irodalmi Társaság elnöke. Az Együtt folyóirat olvasószerkesztője és a Kárpátalja.ma hírportál szerkesztője. Feleségével, Shrek Tímea írónővel és kislányával Beregszászban él.

‍