.svg)
Árkossy István: Arcimboldo
(Der alte Mann spricht mit seiner Seele)
–részletek–
Az Öregúr
elégedetten tanulmányozza
a gyászjelentéseket:
Hogyishívják vezérigazgató
elhunyt hatvanadik életévében.
Máris jobban érzi magát az ember,
egészségesebbnek, és szinte
boldognak. Akár a háborúban, ahol
jobbról és balról gránát
csapódott. Mindig
a másik embert éri találat. Hál’ Istennek,
én nem vagyok a másik.
Az Öregúr
a tükörben nézegeti
magát: milyen nyomorúságos,
milyen kínos! Ki zárt engem
ebbe a testbe, hogy
így gyűlöljem magam? Nem vagyok
azonos vele. Talán egykor
régen az lehettem, de időközben
a testem emancipálódott.
Láthatóan
saját érzékiségének útját
járta. Miközben én,
az öreg, ifjabb maradtam.
Nem fogadlak el téged, te
pocakos, te hájtömeg, te
felfújt léggömb, pliszírozott
képtelenség – tűnj
a szemem elől,
te augur.
Az Öregúr
a lábujjait nézegeti. Milyen gyorsan
nőnek a körmök. Szabályszerű
karmok. Beteges dolog ez,
vagy biológiai adottság? Ha
legalább hasonló történhetne
a hajával, már
sörénye lenne. Akár Beethovennek.
De akkor meg süket lenne!
Ergo: inkább a körmök.
Az Öregúr
a telefonkönyvét lapozza.
Halottak számai. Hogyan
érhetnélek el benneteket, barátaim?
A drótokat elvágták,
a koporsófedeleket lepecsételték. Hangom
nem hatol
az örök békébe. Válaszra
már nem számítok.
Fényképeitek kedvesen hallgatnak.
Árnyékként ismét találkozunk
majd anélkül, hogy
lenne mit mondjunk egymásnak:
mintha a Hádészban is
oly elhagyatottnak éreznénk magunkat,
mint éltünk idején.
Az Öregúr
bekapcsolja a készüléket: a halál
a tévében körbejár. Fölhasznál
revolvert, autót,
repülőgép-zuhanást,
drámai dramaturgiát.
Sohasem jön lopakodva, lassan
és banálisan:
nincs ideje
fogkrémre és levesporra várni,
sietnie kell.
Akit nem az utcán
lőnek agyon,
az a semmibevevés ellen
panaszt tehet végrendeletében.
Az Öregúr
megkérdezi Istent: Hogyan lehetnék
újra fiatal? Isten hosszasan gondolkodik,
majd így válaszol:
Át kell változnod.
Az Öregúrban remény ébred:
És hogyan?
Halj meg és legyél
előbb kukac – aztán
a többit majd meglátjuk.
Az Öregúr
azon töpreng,
vásároljon-e magának egy nőt.
Egész Kelet-Európa egy
megvásárolható hárem.
Vagy talán egy ázsiai nőt,
aki nyelvekben nem jártas és néma?
Vagy inkább egy pudlit,
hogy a lábamat
kificamítsam? Az állat
szeretete és hűsége
kétségkívül rendíthetetlen.
Csak semmi kockázat.
Minden nő Medúzává lesz,
ha ránézel, és én már
jócskán elmeszesedtem.
Az Öregúr
elszundít a vonatfülkében.
Merre is visz az útja?
A célt már elfeledte.
Hiszen mindenhol
ugyanaz a nyomor fogad. Vagy talán
egyszer maga a Paradicsom?
Az Öregúr meztelen nőről
álmodik. A nő
üdvözlésképpen egy almát
nyújt neki. Köszönöm, Éva.
De hisz a fogsorom!
A fogorvos figyelmeztetett.
Így hát tartózkodnom kell
a bűntől. És
tovább
aludnom
a végállomásig.
Az Öregúr
bejárja a temetőt.
Némely sír előtt elidőz;
minden csak adat és név,
hang és füst csupán.
Egyetlen sors sincs
kifejtve.
Az Öregúr fontolgatja, mi
állhatna a sírkövén. De
semmi sem ötlik eszébe.
Csak ennyi: Volt egyszer… Milyen
semmitmondó ez, hiszen
mindannyian voltak egyszer. És ha
meg nem haltak volna, még ma is
élnének. Akárcsak a mesében,
amelyet senki sem mond tovább.
BENŐ ESZTER fordításai
Günter Kunert Németországban élő költő, író. Berlinben született 1929-ben. Rendkívül termékeny szerző: több mint félszáz verseskötete és számos prózakötete jelent meg. Festőként és grafikusként is ismert. Az itt közölt versek válogatások a Der alte Mann spricht mit seiner Seele(Az Öregúr beszélget a lelkével) című kötetéből. A szerző pszeudo-verseknek nevezte ezeket az önreflexiókat.
