„Azt érzem, hogy helyettem és nevemben cselekedtek”

„Igyekszem olyan arcot elképzelni magamnak, amilyennek én képzeltem a magyar írót. Egyébként minden jót kívánok az utókornak” – jelentette ki Illyés Gyula egy 1962-es interjúban.
Utókornak érezvén magunkat és fogékonyan az új olvasnivalók nyújtotta provokációra, emlékeztetünk arra, hogy Illyés Gyula kéziratos hagyatékát ma az MTA Könyvtára kézirattárában őrzik, s hogy naplói az író halála után jelentek meg nyolc kötetben Illyés Gyuláné sajtó alá rendezésében (1987–1995)… De csak idén adta közre Naplójegyzetek 1956–1957. Atlantisz sorsára jutottunk címmel a Magyar Szemle kiadó (a Magyar Művészeti Akadémia támogatásával) a költőnek a címben jelzett évekre vonatkozó, korábban nem publikált naplója szövegét, a korábbi kötetektől némileg eltérő szerkesztői koncepció szerint. A kiadvány az író családja és a történész együttműködésében valósult meg.
Illyés Gyula naplója ez, mégis határozottan többszerzős alkotás. A kötetcím: Atlantisz sorsára jutottunk, szerkesztői döntés eredménye (Illyés naplójából kiemelt mondat); a fülszöveg szerkesztői mondatokat hoz, a belső borítón vers gépiratának fényképe az író kéziratos változtatásaival (Illyés: Egy mondat a zsarnokságról, a szerző állítása szerint 1950–51); az előszó Illyés Máriától, az író lányától származik (neve a naplóbejegyzésekben: Ika, Ikus), maga a naplószöveg Illyés Gyuláé: Illyés Mária olvasata alapján; a szövegközi fényképek a család gyűjteményéből és az MTVA Archívumából származó kiegészítések; a nagyszámú − 500-nál is több −, terjedelmes lábjegyzet Horváth István munkája, akárcsak a Függelék összeállítása (26 tétel, 70 lapnyi). A Függelékben közölt röplapok Illyés Gyula barátjának, Wessely Lászlónak később az Illyés családhoz került hagyatékából származnak. Végül a szövegrészlet a hátsó borítón Illyés Gyula-idézet.
Az előszót jegyző Illyés Mária két magyarázattal is szolgál a naplószövegrész kései publikálására. Az egyik magyarázat az, hogy a naplók egyes köteteinek sajtó alá rendezője, Illyés Gyuláné elfelejthette, hova rejtették az ’56-os naplót. (Mondhatnók, a talált kézirat toposzával állunk szemben: „Apám 1956-os naplója néhány éve, a padláson tárolt más témájú könyvek és iratok közül került elő”…) A másik, igencsak hihető magyarázat, hogy 1989 előtt a cenzúra nem is tette volna lehetővé e szöveg megjelenését. (Az előszó szerint 1956. október 24-től 1957 januárjáig tartó naplóról van szó, a könyv első bejegyzésének keltezése azonban október 23.) „Remélem, hogy e napló személyes hitelével sikerül most első ízben belülről bemutatni az 1956-os forradalom és szabadságharc egyik vezérfonalát: az Írószövetség vezetőségének és a demokratikus erőknek összjátékát és vitáit a nemzet függetlenségének visszaszerzése érdekében, a vérontás elkerülésével. Majd az elhúzódó politikai utóvédharcot, hogy a forradalom vívmányait legalább részben megőrizhessük. Majd a tiltakozásokat és tárgyalásokat a letartóztatottak és deportáltak kiszabadítására. A kísérleteket a közvélemény mozgósítására” – írja Illyés Mária. Apja többszörös Baumgarten-díjas, emigráns évein túl, a kitűnő Puszták népe, verskötetek, drámák, publicisztikák alapján is neves és az irodalmi élet intézményi rendszerében egyre felelősebb pozíciókat betöltő ember volt. 1956-ban ötvennégy éves. Hat évvel később, Nemes Györgynek adott interjújában a következőképpen foglalta össze szerepét az 1956. októberi és az azt követő időszak magyarországi történéseiben: „Nem akarok sem valóságos, sem vélt forradalmi tevékenységgel kérkedni. (…) E pillanatban azonban úgy érzem: nincs a magyar írók között még egy, aki körül annyi félreértés támadt volna, mint körülöttem.”
Az 1956-os magyarországi történések kutatóinak, a publikált emlékezéseknek, vitáknak, művészi alkotásoknak köszönhetően a történelminek nevezhető következményekről sokat tudunk. A korabeli tanúságjelleg tagadhatatlan értéke e naplónak, de legalább ennyire jelentős a benne megragadható írói-emberi jelenlét: a nyelvben, a naplódiskurzusban. A francia kultúrát már mozgalmár fiatalként megismert Illyés Gyula leginkább a saját hang meglelését és az értő – nem csak magyar – olvasóközönség elérését remélte mindenkor az íróságtól, ez valamennyi naplójában megfigyelhető. Népi íróként lett ismert, drámaszerzői sikerekre is jutott (a Fáklyalángot 1953-ban, a Dózsát 1956-ban mutatták be), de leginkább költő és pontos műfordító kívánt lenni… Hol jelölhető tehát ki a napló-próza ebben az írói programban? Ezt is vizsgálhatjuk az 1956-os események évfordulójára időzített kiadású szövegben (magukban a naplójegyzetekben, mert a lábjegyzetek, képek, mellékletek némileg el is vonják a figyelmet az egyszavas mondatokból épülő, már-már rejtjelezetten szűkszavú Illyés-szövegről). A kiadványban a Függelék sok helyütt valóban kiegészíti a gyakran csak címszószerű Illyés-jegyzeteket az utalásaikban említett szövegek közlésével. Egy példa: az író két javítást tett a Tamási Áron fogalmazta Előterjesztésben, amelyet (1956 okt. 27-én) alá is írt 19 író- és művésztársával egyetemben (köztük Kodály Zoltánnal, Ferencsik Jánossal, Fischer Annie-val, Bernáth Auréllal, Csók Istvánnal), ebből a közleményből idézünk:
„Erkölcsi és hazafias kötelességünk azon gondolkozni, hogy az országunkban dúló véres békétlenséget miképpen lehetne olyan megoldás felé segíteni, amely hazánknak és a világnak egyaránt javára válnék... ” (25. és 192. lap)
Tiszteletre méltó szándékok és a cselekvési szabadság behatároltsága, a körülmények veszedelmessége érezhetők a naplóíró korabeli naplójegyzeteiből, e magatartást konfliktuskerülésként is megnevezhetjük. A ma a kapcsolathálózat-kutatásban jeleskedőknek kincsesbánya a napló (tihanyi nyaralójában vagy Budapesten a Józsefhegyi úton, az Írószövetség épületében, a Parlamentben, Tamási Áronnál, Szabó Lőrincnél és egyebütt kikkel találkozott az író, kinek telefonált, üzent)…
Másrészt e könyvbe merülés (napló–függelék–jegyzetek) olvasói engedelmessége is eredményt hoz, ha fájdalmasat is. Az ekkorra tekintélyes francia irodalmi kapcsolatokkal rendelkező szerzőtől mást várt el a szovjetpárti politikai vezetés és mást a Magyarország függetlenségében reménykedő körök. Ez utóbbiak azt várták el, hogy a külföldi közvélemény tájékoztatásával-mozgósításával járuljon hozzá a politikai visszaélések (a személyi szabadság és az emberélet elleni cselekedetek) megszüntetéséhez, legalább az írók szabadon bocsátását eszközölje ki. (Eredményesen járt közben például Kerecsényi Dezső irodalomtörténész özvegye, Mikola Emilia kiszabadulása érdekében.)
A könyvben helyet kapott – utal rá a napló – az a kiáltvány is, amelyet a külföldnek szánt Illyés (Csoóri Sándor közölte a Hitel 1991/23. számában, nem tartotta Illyés munkájának). A szöveg „túlélésének” körülményei is meglepőek: az eredeti francia nyelvű kiáltvány soha nem került elő, a naplóban említett és talán Mohos nevű személy által készített magyar fordítás viszont 33 évi lappangás után bukkant fel: „Illyés Gyula unokái, Kodolányi Bálint és Kodolányi Judit találták meg a tihanyi kert kőasztalának lábazatában egy üvegbe rejtve” − olvassuk a naplót kiegészítő szövegben. Horváth István szerint Illyés ezt be szerette volna olvasni a parlamentben, de Tildy Zoltán nem engedélyezte, „túl erős” tartalma miatt.
„(nov. 3. szombat): F(lórával) parlamenthez. Kérek egy külön szobát írni.
Mikor kész, ott ült egy nő, rögtön lediktáltam neki. (Később már mint hivatalnoknő jött be.) –
Mohos (?) – várj rám, lefordíthatod.
Rosszul tud. Márta ott volt – értsd : Sárközy György özvegye, Márta –, tréfa: Gy (olvashatatlan)”
És itt a tihanyi asztallábból előkerült szöveg részlete is:
„A világ minden országának íróihoz és irodalmi szerveihez
Egy magyar író szól hozzátok a bekerített Budapestről. (...) Tízmillió magyar néz elszánt nyugalommal a maga halála, de akár nemzete kipusztulása elé, ha elkezdett szabadságharcát nem viheti győzelemre. (...) a vad, amelynek karmaiban vagyunk s amely – nem titok előttünk – ha akarja, minden pillanatban széttéphet bennünket, igazánból nem egy ország, nem is egy kormányzat, hanem egy félreértésekből és félremagyarázásból született szinte láthatatlan szörny, egy fantom .” (7. függelék)
Maga a naplóműfaj is elvi kérdéseket vet fel. Többször is definálni próbálja a szerző: „A napló a legbizalmasabb írásműnek látszik. A legmegbízhatatlanabb. Gyorsan írok, tehát pongyolán, hamis hatásoknak engedve, egyre többször érzem.” Aztán meg: „ilyen körülmények közt írni olyat, amiről félős, hogy mégiscsak ilyen állapotban kerül az olvasó elé! (…) De az író elrejtett (vagyis nyilvánosságra nem szánt) mondanivalója azért van rejtekben, mert az író maga sem érzi állítását véglegesnek. Az író tollából csak az a hiteles, ami nyomtatásban lát napvilágot. Hányszor még az sem!”
Évek múlva is foglalkoztatja a kérdés: „A nem író naplóírók oldalszámra fecsegnek. [Jules] Renard – a század nagy stilisztája – a naplójába szánt »anyagot« dolgozta meg a legjobban. Axiómákká, költői képekké kovácsolta”… Naplót írni is csak éppúgy belendülve, célt sejtetve és szerkezetet fürkészve lehet, akár regényt. Mi ma a regény? Egy lelkiállapot, egy igazság, egy korszak ábrázolása. Hitele: a „művészi teljesítmény”. Egy „belendülten” írt napló ugyanezt adhatja, magától értetődő (a műfajból származó) hitellel. A „művészi teljesítmény” helyett emberi közvetlenség emeli, írja 1959-es Naplójegyzeteiben.
A napló az Írószövetség feloszlatása (Illyés szavaival felfüggesztése) hónapjáról − 1957 januárjáról − még beszámol.
A most kiadott kötet naplószövege nem vetíti előre az író későbbi megkeseredettségét (gyakorta utalt kirekesztettség-élményére: például az Élet és Irodalomban közzétett öninterjújában: „a lírikus könnyeivel érveljen, s azzal, hogy milyen egyetlen hős és jellem ő, köztünk, halandó gyávák és brigantik közt” – Három hónap külföldön).
Hogyan is élte meg négy hónap sorsfordító idejét? A most publikált, 1956–57-es naplókötetben Zsögödi Nagy Imre grafikus − aki 1956-ban Tamásinál szállt meg és íróportrékat készített − tenyérből jósol Illyés Gyulának: „itt a háromszög, hogy védett vagy….” (Naplójegyzetek, 1956. november 20.) A napló utolsó szavai azonban nem ezek, hanem (1957. január 31.) Gellért Oszkárnak a „hallgatag magyar írókhoz” címzett felhívására a hallgatást a naplóban indoklók. Illyés Gyula nem publikált a következő három esztendőben; (a bebörtönzött írókat sorolja): „Hallgatunk (…), mert Zelké, Háyé, Eörsié a szó, és társaiké.”


Illyés Gyula: Naplójegyzetek. 1956–­1957. Atlantisz sorsára jutottunk. Szerkesztette Illyés Mária és Horváth István. Illyés Mária előszavával. Horváth István jegyzeteivel. A Magyar Szemle kiadása, h. n. (Budapest), 2016 .