Bármit mond a szenvtelen utókor (Versek)

Bármit mond a szenvtelen utókor

„A bánat? egy nagy oceán.

S az öröm?

Az oceán kis gyöngye. Talán,

Mire fölhozom, össze is töröm.”

1846.

Kit kurta lét óceánja sürget,

ugorhat is fejest ismeretlen

mélybe hatalmas lélegzettel

megélni huszonhat hullámhegy,

hullámvölgy háborgásait, rontó,

formáló tengermorajlást, sors-

szeszély bárkaszegélyén egyen-

súlyozhat aszódi évek elme-

míves kikötője és selmecbányai

bányavirágok fojtó légköre közt,

jómód után éhezés, hidegrázás

zátonyain szökdöshet színháztól

silbakig magasztos ábrándok

kellékese-, üdvözítő eszmék

súgójaként, sört, kolbászt, szín-

lapot hordhat Hamlet-kosztüm

helyett, katonaruhát, süröghet

debreceni telet lélekmelegítő

humorral fűteni, gyalogverssel

venni be szomszédvárak kánon-

bástyáit, hat nap alatt teremteni

eget, tüzesen sütő napsugarat,

kukoricaföld Ádám és Éváját,

hetediken keblére ölelni szülő-

haza borozgató estéjét, a világ

legjobb anyját aggodalmaival,

jobbján tűzokádóként feltűnt

barát, már húszon túli évforgatag,

baljós jövendő ködfátyola,

bánatszökőár, bordaroppantó

levegővétel a nép nevében, paloták

pellengérei megváltót küldő

szűk fedél fölött, egy nemzet, két

hon, jog asztalából burjánzó

buborékraj, keserű poharát sem

édesíti szerelem, ó, Nietzsche

meg is zenésít világfájdalmából,

óceáni emóció-mélybe merül

tán ezeréves páncélkagylóból

hozni föl, medúzák, véglények

honából a minek nevezzelek

igazgyöngyét, vigyázva, össze

ne törje, remény se kell több,

annyira boldog, szeptember

végén is nyílnak a völgyben

a kerti virágok, beszél a fákkal

a merengő sejtés, föltámad

a tenger, csatatért nyitó sors

szalagrózsáját tűzi ki menny-

dörgő szívére, oldalán kard,

négy nap dörög ágyú szörnyű

időtlen, a mindörökké had-

járatában száguldnak szabadság

elszórt csontjain fújó paripák,

sajátját kénytelen ütközet

előtt pénzzé tenni, s amije van,

vérpanorámától vértengerbe

süllyedésig huszonhat év sír

nélküli halhatatlanságán kívül,

bármit mond a szenvtelen busókor.

Mit írna Petőfi?

„Oh szabadság, hadd nézzünk szemedbe!

Oly sokáig vártunk rád epedve”

A Szabadsághoz, 1848.

Mit írna vajon Petőfi mostanság,

ha annyi ferdítés után e téma

trendi lehetne újra, és elit lap

ímélen ódát sürget tőle még ma,

hisz fogalomzavaros életünkben

a szabadság korrumpált kiskirály,

nincsen, ki érte ágyútűz elébe

harctérre zavartak közül kiáll…

Pedig címert, szokást, nevet is váltott,

tilos a normál, merénylet erény lett,

a királyi udvartartás miatt

torlódik való hallgatás hegyén feszt,

hol egy bólogat, másik kacarász,

a király tetőtől talpig pucér,

bár elszámolják a költségvetést

csillaguniós cicomás puccért…

netán programozott robotistenség,

egyént, kort átejtő, többség-, kisebbséget,

a láthatatlan háló elmén, szíven

öröklődő lenyomatot éget…

Vonulna-e halálos hév dekódolt

ideáért, ha entert nyomna mátok,

mely illúziót megszégyenítően

ezüstérmekért mutogathat rátok?

Eped-e poéta nációt, nemet

összekuszáló szatír szabadságért,

feljönne éjféltájt sírjából is, hogy

tücsökpörkölttel merjen tele tányért?

S ha súlyos karddal találkozna még

a modell modern utódaival,

kitér-e, hogyha lóerők csiszárja,

ki Aranyt sárral verte, rárivall?

‍