„Béke volt, és lám, megölték a békét”

Az, hogy az irodalomnak van-e konkrét, a társadalmi és történelmi folyamatokra hatást gyakorló, az egyéni, hedonisztikus műélvezeten túlmutató haszna, örök és el­dönt(het)et­len kérdés, mindenesetre az írástudók jelentős részében él a remény, hogy minden ellenkező jel dacára igen. Vannak persze ellenvélemények: a kortárs francia irodalom mémesedett „kiábrándult értelmiségije”, Michel Houellebecq az Intervenciók 2020 című kötetében megjelent egyik írásában határozottan állítja, hogy „az irodalom nem jó semmire”. Tételmondatát azzal példázza, hogy ha nem így lenne, akkor a huszadik század történelmét nagymértékben befolyásoló „baloldali csőcselék” nem is létezhetett volna, hiszen Dosztojevszkij az Ördögök című regényében időben bemutatja ideológiájuk torzulásait, illetve (várható) gaztetteiket. „Márpedig mennyiben befolyásolták Dosztojevszkij intuíciói a történelmi mozgásokat? Semennyiben” – így Houellebecq, és nehéz lenne vitatkozni vele. Mégis sokan ragaszkodunk az illúzióhoz, hogy egy irodalmi mű nemcsak megváltoztathatja az ember személyes éltét, hanem a világ megértésével kapcsolatos kérdéseire is képes válaszokat adni, ha mégoly nyugtalanítóakat is.

Vannak pillanatok, amikor egy könyv kiválaszt magának. Régóta áll a polcomon, jól látható helyen, Mihail Bulgakov első regénye, A fehér gárda, időnként szemeztem vele, leemeltem, belelapoztam, aztán visszatettem későbbi elolvasásra. Azon a napon, amikor Oroszország megtámadta Ukrajnát, és ezzel kitört a huszonegyedik század első háborúja Európa földjén, levettem a polcról, és azzal a csalfa reménnyel vágtam bele, hogy mire a végére érek, többet fogok tudni – nemcsak konkrét történelmi ismereteket tekintve, hanem a tudásnak egyfajta revelációszerű értelmében – arról a kataklizmáról, amely vérbe borította a valahai Kijevi Rusz históriai örökségén osztozó népeket és államokat. Mert a geo- és világpolitikai játszmákon túl, ez a gazdag és nyomasztó örökség és a minden oldalról (fél)igaz jogalap nem először fordítja egymással szembe a kései utódokat. „A keleti szláv népek közötti háborúskodás régi keletű, az erősebb mindig legyőzte a gyöngébbet, és uralkodott a »testvérnép« fölött, melytől éppúgy behódolást várt, mint tőle a tatár kánok. Az erő nyelve itt mindig egyértelmű volt. Amikor a Nyugat már körmönfont és kifinomult álarcok mögé rejtette kegyetlen hatalmi céljait, a Kelet még mindig a nyílt erő politikáját játszotta. Ez egyszerre volt őszinte és barbár, becsületes és kíméletlen” – írja Muszatics Péter az Orosz történetek című, alig négy éve megjelent kitűnő útikönyvében.

Valamivel több mint száz esztendeje a mostanihoz kísértetiesen hasonlító események történtek Ukrajna földjén – hogy „a történelem ismétli önmagát” klisével próbáljuk-e megfogalmazni ezt a hasonlatot, indokolt-indokolatlan analógiákat teremtve, ezúttal mellékes. A kísértetiesség mindenesetre már csak azért is adekvát fogalom, mert Mihail Afanaszjevics Bulgakovról beszélünk. Ő, mint köztudott, Kijevben született, sokáig ott is élt; a család egykori, Andrejev lejtőn található házában ma múzeum működik, előtte az író szobrával – csak remélni lehet, hogy emléke nem esik az „orosztalanítás” áldozatául. Ugyanaz a ház ez, amely A fehér gárdában a Turbin család lakhelye; és az életrajzi párhuzamok nem korlátozódnak erre az adalékra. A nagyobbik fiú, Alekszej például ugyanúgy katonaorvosként szolgált a fehérek mellett, mint maga a szerző.

A történelmi párhuzam pedig adott: kevés zavarosabb időszak volt az európai, s azon belül az ukrajnai történelemben, mint 1918 és ’19 fordulója: Kijevben – azaz a Városban, ahogyan a regényben említődik – egymást érik a különböző hadseregek, pogromok, vérontások, az ukrán főváros és környéke valóságos felvonulási terep a nagy háború után. Német okkupáció, a bolsevik forradalom árnyéka, a hetman országlása, az ukrán nacionalisták támadása, az orosz monarchisták megkésett védekezése. Mindeközben ugyanis Kijev a Moszkvából elmenekült cári tisztek, arisztokraták, tisztviselők és egyéb, a vöröshatalom számára nemkívánatos elemek menedékévé válik, ők pedig (a Turbinokkal együtt) kénytelen-kelletlen – hiszen a nagy orosz birodalom fenntartásának rendíthetetlen hívei – beállnak az elvileg a független Ukrajnát képviselő hetman hadseregébe, hogy megállítsák a vörösöket, majd a Szimon Petljura-féle ukrán nacionalistákat. Maga a káosz ez tehát: és ennek a káosznak a hidegrázós ábrázolása – és főként: érzékeltetése – Bulgakov egyik legfőbb regényírói erénye.

Pedig itt még nem A Mester és Margarita „démonológus” szerzőjéről beszélünk, A fehér gárda a klasszikus orosz nagyprózai hagyományokra, Tolsztoj regényírói tradíciójára támaszkodik. Vérbeli családregény, amelyben egyén és történelem „szembesülése” a fő eszmei mozgatórugó. A Turbin-házban gőzölög a szamovár, égnek a kandeláberek, izgága ifjak udvarolnak szemérmes lányoknak, és elhagyott úriasszonyok merengenek szomorúan, mint egy Csehov-darabban, a szűrt esti fényben: „Soha ne vegyétek le a lámpaernyőt! A lámpaernyő szent. Sohase fussatok patkányriadalommal idegenbe a veszély elől. Szunyókáljatok, olvassatok a lámpaernyő alatt – hadd üvöltsön a hóvihar –, és várjatok, míg jő valaki.”

Mégis, ebben a nagy orosz vigasztalanságban, túlmutatva egyfajta szatirikus realizmuson, már megjelennek a Bulgakovra később oly jellemző démonikus elemek és motívumok: a bolsevikok „pokolfajzatok”, Petljura kísérteties figura, akinek a létezésében is kételkednek, és akit nem lát senki, de a holttestek – például a meggyilkolt zsidók hullái – emlékeztetnek a valóságosságára; a mitikus helyszínként ábrázolt Városon eluralkodó káosz már-már metafizikai dimenziót nyer.

Különös sors úgy kezdeni egy regényírói pályát, hogy az első nagylélegzetű prózai művét az ember nem láthatja viszont nyomtatásban a saját hazájában: A fehér gárda teljes terjedelmében először Párizsban jelent meg a húszas évek végén, orosz kiadását az író már nem érte meg (bár a belőle készült színdarabot, A Turbin család napjai címmel színre vitték 1926-ban), de lehet, hogy nem is baj ez. A 60-as évektől megjelent Szovjetunió-beli kiadásokból ugyanis kicenzúrázták azokat a részeket, amelyek ellentétesek a szocialista internacionalizmus és a kommunista üdvtan eszmeiségével – a Turbinok nem szidhatták benne nyaklótlanul a bolsevikokat vagy az ukrán nyelvet és nacionalizmust.

Mert Bulgakov első regényét – még akkor is, ha tudjuk: a szerző személyét nem ajánlatos keverni a karakterekkel – áthatja az orosz birodalmi szemlélet – ugyanakkor a háború végzetes értelmetlenségének, a pusztításban magára hagyott ember elveszettségének, történelmi kiszolgáltatottságának tudata is, amely ellen hőseink hiába próbálnak, fogyatkozó reménnyel, küzdeni: „Majd szépen elolvad a hó, kizöldül az ukrán fű, beszövi szerte a földet… sűrű vetés sarjad… rekkenő hőség reszket a mezők fölött, s vérnek nyoma sem marad. Olcsó a vér a vörös mezőkön, nem fizet érte senki. Senki.”

Hát ennyivel (nem) lettünk okosabbak.

‍