Most már kihúzzuk ezt a nyarat

Nem lehet azt mondani az erdélyi emberről, hogy fukar lenne, mert nem. Megfontolt, óvatos, az igen, de az azért nem ugyanaz. Mondhatnánk azt is, hogy előrelátó, de Erdélyben történelmi hagyomány, hogy nem sok minden látható előre. Ezért egészen furcsa lenne előrelátónak nevezni az erdélyi embert, ha ezt mondanánk neki, kacagna az erdélyi ember, hogy naaztán! Őaztán! Az életben nem tekintett hosszú távra előre, mert nem lehetett kiszámítani soha, hogy mi lesz, csak azt, hogy valami lesz: egyedül ez volt egészen biztos. Persze a valami, az mégsem semmi, ezzel vigasztalja magát az erdélyi ember öröktől fogva. Minden más bizonytalan, a megélhetés, a fizetés, a munkahely, a haladás, egyszóval a jövő, úgy általában.

Abból a pénzből, amiből ma meg lehet venni valamit, holnap már nem lehet, vagy csak egy kisebb valamit, ami már nem olyan. Kicsit el is van szontyolodva ilyenkor az erdélyi ember, hogy megint halasztgatta a dolgot. Ott volt, pénze is lett volna, megvehette volna, de nem vette meg. S aztán mégis így lesz újra: valahogy mindig akad, ami fontosabb.

Vannak sürgős kiadások az életben, és vannak, amik várhatnak.

Nem úgy van, hogy kigondolunk valamit, s már vesszük is meg, főleg nem magunknak. Még a végén el találnánk kényelmesedni, megszoknánk a jót, s aztán még mennyit kellene szomorúan élni a rosszban. Jobb, ha az ember uralkodik magán. Kibírja, hogy egy kicsit kellemetlen így ahogy van, de eltelik. Mert avval vagy anélkül is ugyanúgy eltelik. S ha el lesz telve, akkor már egészen jó lesz. Ami el van telve, azon már nem kell gondolkozni. Ami el van telve, az már nincs hátra, nem igaz?

Tavaly augusztusban nézegette az erdélyi ember a szandálakciókat a boltokban és az interneten, mert már nagyon jó lett volna egy új lábbeli – ami van, az vagy nem kényelmes vagy nem ember elejébe való. Szinte meg vett is egyet, de éppen nem volt méretben akciósan – ez egy intő jel, gondolta, s elnapolta a vásárt. Jövőre. De jövőre már júniusban! Teljes áron, a legjobbat –  fogadkozott. Egészen jól eltelt az augusztus új szandál nélkül, erősen jólesett az erdélyi embernek, hogy nem költekezett, bár azt nem vette észre, hogy a pénze megmaradt volna. Na, de a pénznek mennyi helye van mindig, hát nem is kell ezt részletezni.

Aztán idén júniusban körülnézett a ismét, kicsit elhűlt az áraktól, mert ballagások, esküvők, nyári gumik, olajcsere, hát úgy döntött, rossz az idő is, kicsit még vár, nem kell a dolgot elsietni.

Bocsánatot kért az ötéves barna szandáltól, megállapította, hogy még egészen jól lehet járni benne.

Igaz, hogy voltak olyan napok, hetek már-már, amikor mégiscsak jobb lett volna az új, na, de az idő halad. Lassan lejár július, vége a nyárnak, ami még van belőle, egészen jól ki lehet húzni így is. Mindjárt menni kell nyaralni, oda nem is lehet új cipőben, mert mennyit kell gyalogolni nyaraláskor! Utána pedig egy pillanatra itt az ősz.

S akkor már őszi cipő kellene, megvenné azt a hatszáz lejes Adidast, amit a tavaly mégsem. S ha nem is azt, akkor valami jó téli kabátot, mert ebben már úgy összecsomosódott a töltelék a sok mosástól, hogy a hátán púpos volt a kabát, az oldalán pedig befújt az a vékonydongájú téli szél. De amikor már nagyon zavaróan fújt be, hogy az erdélyi ember is vacogott, pedig nem fázós, már szinte február volt, úgy döntött, kihúzza vele a telet. S el is telt a tél egészen jól. Nem az, hogy ne lett volna egy annyi pénze, hogy új télikabátot vegyen, mert éppen lett volna, de minek? Egyébként van másik téli kabátja is, hogyne lenne, de azt csak akkor veszi fel, ha nagyon muszáj, mert az valahogy nem olyan.

Meg is nyugodott ebben az erdélyi ember, hogy Adidas vagy téli kabát, esetleg mindkettő, ha már úgysem szereltettek légkondit. Most már kibírják nélküle még ezt a nyarat. Tavaly szinte megpusztultak, csak pihegtek, ha otthon voltak, nem lehetett levegőt se venni rendesen a huszonkilenc fokban a blokkban, szenvedett mindenki a családban. El is döntötték, hogy ha esik, ha fúj, az idén akkor is felkerül a légkondi, környezetszennyező, drága, de nem lehet már nélküle létezni a negyedik emeleten.

Meg is van rá a pénz, de idén alig volt kánikula, s mindjárt július vége,

ha lesz is még nagymeleg, csak augusztus végéig lehet, addig meg most már minek. Egy hét nyaralás ugye, s utána egy kicsi meleget most már ki lehet bírni.

A majd húszéves hűtőt viszont most már csak ki kéne cserélni, legalább négy éve halasztgatják, mert menni még megy, csak rondán néz ki, rozsdás imitt-amott, folyik néha, s fagy fel mindegyre a fagyasztója, főleg nyáron. Az erdélyi embert állandóan odateszi a felesége hűtőt leolvasztani, egyik kezében a hajszárítóval melegíti, másik kezében a hosszú késsel feszegeti a jeget az erdélyi ember, mert nem lehet megvárni, amíg leolvad, megromolna minden.

Nem is lehet megérteni, miért kell ennyi mindent tartani a fagyasztóban, kieszik-e az emberek valaha a fagyasztóikat, vagy csak igyekeznek megóvni mindazt, ami ott van? És tudja-e valaki, hogy mi van ott? – morfondírozott magában a minap az erdélyi ember, miközben ismét készülődött az olvasztáshoz. Már nem lehet becsukni rendesen a fagyasztót a jégtől, ki kell pakolni, nincs mese. Így legalább látszik, hogy mi minden lapul odabenn, próbálta a dolgok jó oldalát nézni az erdélyi ember, közben egyre vörösebbek lettek az ujjai a sok fagyos csomagtól. Hirtelen eldöntötte: most már tényleg rendel egy új hűtőt, s ezt a régit jól elviteti.

Előkapta a telefonját, gondolta, megpillantja, hogy mennyibe kerül egy jobbacska hűtő. De a fagyos ujjaival nehezen görgetett, nem erőltette, félretette a telefont, és folytatta a munkát. Mennyi mindent kell venni mostanában – tűnődött. Nem is olyan rég még nem így volt, hogy állandóan venni kellett volna valamit. De most?

Mintha egyfolytában szükség volna valamire, mintha mindig hiányozna valami.

Az ember megvásárolja az egyiket, már gondolkozhat a következőn. Járhatja a boltokat, nézelődhet az interneten. Méricskélhet, próbálhat, tépelődhet, hogy mi legyen a régivel. Mennyi idő, mennyi pénz, mennyi vesződség újra és újra, végtelenül – dünnyögte maga elé az erdélyi ember, szerencsére nem vette észre a család, hogy egyedül beszél, mert ment a hajszárító. Jó lesz, ha meglesz az új hűtő, merengett, de végül is az sem volt rossz, hogy eddig halasztották a cserét.

Az erdélyi embernek valahogy nem jó érzés megválni a régitől, főleg ha az még szinte jó. És nem jó érzés neki kiadni a sok pénzt valamire, ami nem feltétlenül szükséges. Pénztárcájával együtt üresedik ki egy kicsit ilyenkor az erdélyi ember, valamiképpen tompává, erőtlenné, bizonytalanná válik. Mintha elveszítene egy kapaszkodót, mintha elsodorná valami, ami ettől a perctől már irányíthatatlan, mintha kicsit még jövőtlenebbé válna ezzel a már megszokott jövőtlenségben. Miközben jégdarabok koppantak az odakészített tálcán, és a hűtőszekrény előtt a pár éve lerakott járólapon a víztócsa egyre növekedett, az erdélyi ember arra jött rá: tulajdonképpen ő akkor is tud örülni, ha nem vesz meg valamit, nem csak akkor, ha megveszi.

‍