Búcsúbeszéd

Mélyen tisztelt gyászoló család,

Végtiszteletre összegyűlt gyászoló közösség,

Hölgyeim és Uraim!

‍

Utolsó búcsúra összegyűlve állunk itt, Szilágyi Istvántól búcsúzunk. Családja Pistatájától, az Utunk volt főszerkesztő-helyettesétől, a Helikon alapító főszerkesztőjétől, az erdélyi irodalmi közélet csendes, de több évtizedes jelenlétével azt mindig építő, meghatározó bölcs férfijától, a monumentális prózaírótól, a fiatal írónemzedékek támogatójától, Pista bácsitól, tanító mesterünktől.

Lelkünk mélyén készülni próbáltunk erre a búcsúra, mert évek óta tudjuk, hogy Szilágyi Istvánt betegség gyötri. A szörnyű hír aztán mégis fölkészületlenül ért bennünket. Újra és újra rádöbbenünk, hogy lehet ugyan számolni a törvényszerűen bekövetkező bajjal, nevezzük nevén: a halállal, de felkészülni rá nem lehet. Vigasztalódást keresünk, vigasztaljuk egymást, érezzük a hiányt, a tátongó űrt, azt, hogy most a nincs vette át a van helyét. Szédítő mélység, felfoghatatlan dimenzió. Az egyik pillanatban még van, utána nincs.

Személyes élmények tárulnak elém. Azt a Szilágyi Istvánt látom, akit a Jelenlét megalapításának napjaiban ismertem meg személyesen, amikor meglátogattuk a Helikon szerkesztőségében. Kíváncsi volt ránk is, meg arra is, hogy mit akarunk. Akkor én csupán a Kő hull apadó kútba íróját láttam magam előtt, zavartan hebegtem-habogtam, mert egészen valószerűtlennek tűnt, hogy a történet mögül kilépett egy szimpatikus férfi, akiről tudtam, hogy van – de egy dolog tudni, hogy itt él közöttünk, és egészen más dolog ülni vele szemben. Látta zavaromat, hamiskásan mosolygott és megkérdezte, hogy mióta pipázom, merthogy a pipám minduntalan kialudt. Pontosan tudta, hogy kezdő vagyok. A zavarodottságomat olyan természetesen és minden mellékzörej nélkül oldotta meg azzal, hogy megmutatta hogyan kell tisztességen megtömni a pipát, mintha már régóta ismernénk egymást, és csak egy aprócska eligazítást tartana. Hosszú éveken keresztül baráti körben mindig azt mondtam, na jó, néha dicsekedtem azzal, hogy engem Szilágyi Pista tanított meg pipázni. A lapszerkesztést is tőle tanultuk, meg Kántortól meg Cseke Pétertől.

1990 tavaszán Kolozsváron elfogyott a papír. Rengeteg újság jelent meg nagy példányszámban, és a papírgyárak nem bírták biztosítani az igényelt mennyiséget! Ott álltunk a Jelenlét szerkesztőségében kész lappal, és nem jutottunk papírhoz. Elmentem Szilágyihoz, elmondtam, hogy bajban vagyunk, kilátástalan helyzetben. Meghallgatott és csak annyit mondott, hogy „nyugi, gyerekek”, majd elküldött Désre a papírgyárba. Adott egy nevet és azt mondta, az öreg úrnak majd mondjuk, hogy Szilágyi István küldött. Másnap a lap nyomdában volt. Igen, ilyen ember volt Szilágyi István. Nagyszívű, nagylelkű, tudtál számítani rá. Ahogy mondani szokás: vele nyugodtan elindulhattál a sötét erdőben is. Később, amikor a nemzedéki indulás, kirajzás feszegette szárnyainkat, a Helikon főszerkesztőjeként biztosított teret. A Helikon belső oldalain, szépen keretezve elindulhatott a Serény Múmia, ami ma már irodalomtörténeti kuriózum. Erről Fekete Vince tudna hosszasan mesélni.

Szilágyi István kinyitotta azt a kaput előttünk, amire minden fiatal írónak szüksége van, és a maga csendes, de tekintélyt parancsoló módján igazgatta az én nemzedékemnek is az első lépéseit.

Tisztelt gyászoló gyülekezet!

Kedves barátaim!

Szilágyi István rövid prózával indul egészen fiatalon, de a nagy epikában teljesedik ki. Ha szabad így mondani, a felkészülés időszaka az, amikor novellában, elbeszélésben, tárcában már megcsillantja azt a tudást, ami az első regényében megmutatja az utat, és a Kő hull apadó kútban, a második regényben immár teljes fegyverzetében a közönség elé állítja Szilágyi Istvánt.

A történetek, a történelmi korok csak a keretet adják, ürügyként szolgálnak. Az igazi erő Szilágyi István prózájában a láthatatlan történet. Az emberi természet ismerete, az emberi lélek és annak a legfinomabb rezgése, a szabadság, a szerelem, a halál és az élet igazán fontos kérdései. Szilágyi István a részletek nagy mestere. A részletekből építi fel az egészet, semmit sem nagyol el, nála mindennek pontosnak kell lennie, olyan, mint egy svájci órás. A kortárs magyar próza svájci órás-mestere. A végén pedig az egész egy teljességet nyújt, működik, pontosan jár, nincs benne semmi fölösleges. Hibátlan egység.

Az Agancsbozótot, ha valaki elolvassa, túl a regény fölrajzolta utópián, és azon az alapkérdésen is túltekintve, hogy szabadság nélkül és nők nélkül nem létezik élet, a kovácsmesterség csínját-bínját is megtanulhatja, rögtön nekiállhat jó minőségű kardot kovácsolni.

Szilágyi István a szerkezetépítés nagy mestere és az emberi természet kiváló ismerője. Bármelyik korba helyezi el szereplőit, azok soha nem lógnak ki a saját korukból. Aprólékosan, mint egy nyomozó vagy egy bíró, fölgöngyölít egy-egy cselekményt, kideríti a rejtélyt, feltár és megmagyaráz. S mint az igazi nagy tudású mesterek, a platóni párbeszéd eszközével él. Kérdez, a kérdésekkel rávezet a válaszra, odaterel minden erőfeszítés nélkül, ahol majd megtaláljuk a történethez szükséges írói igazság összes darabkáját, bár sohasem állítja, hogy a világnak csak egyetlen lehetséges értelmezése lenne.

Senki sem tud elszakadni saját korától. Még az író sem. A kérdés csupán az, hogy mit kezd vele. Szilágyi István ebből is csillagos tízesre vizsgázott prózában és a mindennapi életben.

Ha csak néhány szót kellene most mondanom, akkor azt mondanám, hogy bölcsesség, hatalmas tudás, tehetség, türelem és a szakma iránti végtelen alázat. Szerette magát öreg mamutként láttatni. De közben mindig fiatalabb volt, mint azok az öreg mamutok, akik magukat fiatalnak akarják láttatni. Szilágyi István mindent és mindenkit szemmel tartott. Ezt az állandó odafigyelést is olyan nemes egyszerűséggel művelte, hogy az embert mindig meglepte a tájékozottságával. A Korunk szerkesztőségéből néha átsétáltam a szomszédba, a Helikon szerkesztőségébe, és különösen kora délelőttönként, amikor még csend volt, Szilágyi Istvánnal beszélgettünk. Innen visszanézve írói szemináriumok voltak. Kíváncsi volt, mindig akarta hallani a másikat. Magunk között szólva: egy prózaíró legyen is kíváncsi.

Gyászoló gyülekezet!

Kedves barátaim!

A kilencvenes években három-négy alkalommal is együtt utaztunk az árkosi írótáborba. Igazából ő vitt magával, mi utaztunk vele: Fekete Vince, Sántha Attila, talán Nonó meg jómagam. Szilágyi volt a sofőrünk. Régi, szakállas viccel ugrattuk. Ha megállít a rendőr, mit gondolhat, kik a kis Golf utasai, ha Szilágyi István a sofőrjük? Kacagott egy Szilágyisat, majd hozzátette, hogy ,,nyugi, gyerekek’’. Egyszer valamit kérdeztem az autóról, és akkor Tordától Balavásárig olyan részletességgel magyarázott, mintha autóépítő mérnök lenne, vagy legalábbis ő rakta volna össze a Golfot. Mindent tudott az autóról. Úgy néztünk fel rá, mint a mindentudó atyai barátra. ,,Öregem’’, mondta, és jöttek a részletek.

Itt állunk letaglózva, eszünkbe jutnak történetek, könny van a szemünkben, a lelkünk összetörve. Szilágyi Istvántól búcsúzunk, ettől a nagyszerű embertől, remek írótól, és tudjuk, hogy most az égi Jajdonban, egy másik Katlanvárosban éppen berendezkedik, apró betűivel írja a sűrű sorokat, mert az író itt is, ott is író. Nincs mese! Addig, amíg majd az égi Golfba elindulunk egy újabb írótalálkozóra, őrizzük Szilágyi István emlékét, és arra biztatunk mindenkit, hogy olvassátok Szilágyi könyveit.

Vigasztalódást a családnak!

Nyugodj békében Pista bácsi!

‍