Bűntudat

Befelé figyelt, nincs-e mozgás a szobában. Csend van. Akkor ezek szerint még olvashat egy kicsit. Sokat nem lehet, mert munka, tennivaló mindig van, ahogy az anyja szokta mondani: „megállásom nincs egész nap”.

Az egyedüllét ritka percei ezek. Közben megint csak rá kell gondolnia. Tegnap délután, ahogy ül az ágy szélén, és csak úgy önmagának beszél. Ezt is csak az anyjánál tapasztalta. Hogy nincs is szüksége arra, hogy egyenesen a másiknak mondjon valamit, akkor is beszél.

Valamit látott a tévében, mert a híradó ment éppen. Ez is az egyik elve, hogy minek a sok kitalált sületlenséget nézni, azt kell inkább, mi történik a nagyvilágban. A csinos, ízlésesen kisminkelt bemondónő épp a gyesről mondott valamit.

– „A mai világba’ mán könnyű. Csinálsz egy pulyát, oszt otthun ülsz három évig. Ezt próbálta vón meg valaki, amikor én szültem! Négy hónapot adtak, ha tetszik, jó, ha nem, le is út, fel is út. Hogy könyörögtem a gyárba’ annak a jómadár, kommunista Szucsunak, nem látja, hogy nincs ki a pulyával maradjon? Az uram is dógozik, éppen, mint én. Rázta a fejét, hogy fogadjak embert magam helyett, oszt akkor elenged. Anékül beírja a nemotiváltat.”

Ilyenkor már figyelni kell mégis, hiába nézi a könyvet, nem veszi ki az értelmét.

– „Pedig még maga a munka is nehéz vót. Nem labodáztunk ott egy nap se. A nagy kenderbálákat lefele emelni a remorkárul. Pedig szülés után mán nem vótam az, aki előtte. Mer’ későn jöttél meg, mán avval kezdődött. Mán elmúlt a kilenc hónap. A szomszédok mondták is, mire várok, belém sül az a pulya! Oszt amikor mégis előjött, nehezen bújt ki, mer’ azt mondták, nagy a feje. Meg is szakadt bennem valami akkor. A méhem is megsüllyedt, emelni se tudok, szakad le a derekam. Ha csak vízcsorgást hallok, nem állom meg, kell szaladjak rögtön. A doktor mondta is, az én koromba’ mán ez az egy is sok, ne legyen több gyerek. Nem is lett azontúl. Mer’ úgy alakult.”

Ez valahogy megfogta. Hogy nagy volt a feje, nehezen bújt ki. Eltűnődött rajta, nyugtalan lett tőle.

Anyja most már nekitüzesedve, hévvel beszél.

– „Piszok egy világ vót, nem olyan, mint manapság. Mindenki más zárta be az ajtót, húzta le a redőt, mik meg mentünk a zúzmarás ködben este, hogy a kezünk ráfagyott a biciklikormányra. Se karácsony, se húsvét. Télen is éccakai váltás. Oszt ott vót a pici pulya is rajtam. Hazajöttem, várt a rakás szennyes pelenka. Ha három órát tudtam aludni, az sok vót.”

Februárban már később jön az este, de már látszik, hogy mélyül a délután. A szomszéd házfalán sokáig elidőzik a nap, majd egyszer csak kihuny. Anyja bent a félhomályban az ágy szélén ül. Egész megtelik a szoba tőle.

– „Mer’ milyen a pulya, sír, ha kell, ha nem. Azt fel kell venni, meg kell nyugtatni. Mán éppen elaludtam nagy nehezen, hallom, hogy sír. Azt nem mondhattam, hogy aludni akarok, vagy löktelek vón az agyfőbe, ahogy Sánta Viorika az övét, ha sírt? Vagy pálinkával itatni? Majd’ kimeredt a pulyája, de látszik azon még meglett korára is!”

Ezen szinte megijed. Olyan élénken elképzeli az anyját, hogy nyúzottan, törődötten, ahelyett, hogy a maga jogos pihenését élvezte volna, vele foglalkozott. Hogy kellett erőt vegyen magán! Pedig biztosan vágyott volna sokszor egy kis saját időre, hogy csak a sarokban elbújjon egy könyvvel, bámészkodjon, hogy akkor keljen fel, amikor a teste kívánja!

Tudja magáról. Megcsinál ő mindent, nem kényeskedik, de már néhány óra teddide-teddoda után halálosan kifárad, alig várja, hogy egy kis kávét vagy teát megihasson magának. Hogy ledőljön egy kicsit szundikálni. És különösen, ha éjszaka nem hagyják aludni! Egyszer próbálta ő is az ilyet. Recepciós munkát ajánlottak neki próbaidőre. Nem volt mese, ki kellett ülni az éjszakát. Hiába próbált napközben aludni. Törődöttebben kelt fel, mint hogy lefeküdt, a szeme égett, a bőre összeesett, teste is elvékonyult. Valahogy jelentéktelenné vált. Valami köd fojtotta le teljesen, ami nem engedte, hogy önmaga legyen.

Nem volt más vágya, csak annyi, hogy aludjon.

És arra is emlékszik, igaz, halvány emlékek ezek, amikor az anyja a Tóbiás és Kelement olvasta neki. Még képek is bevillannak: a zöld kakastaréj biztosan. Fájó emlékek. De végig kell rajtuk menni, nem lehet kitérni előlük. Mert érdekelte vajon az anyját az a bugyuta verses mese?! Fáradtan, hajszoltan, kiürülve? Neki viszont varázsvilág volt, lám a zöld tarajra még most, harminc év távlatából is emlékszik! Mégis olvasta neki, félhomályban, füstölgő lámpa mellett. Olvasta neki, miközben tudta, hogy neki itt a lányával az élete véget ért, nem vár rá semmi, csak az öregség.

Emlékszik, egyszer látott egy filmet a zsidók deportálásáról. Abban volt az a jelenet. A halálosan elcsigázott foglyokat a náci tisztek arra kényszerítették, hogy varietét rögtönözzenek nekik zenével, tánccal. Nem volt elég mímelni a vidámságot, ők valódi vidámságot akartak. És a foglyok valóban kirobbanóan jókedvűnek tűntek, a náci tisztek valóban nevettek. Mindezt úgy, hogy a foglyok nem tudták, hogy a következő percben megölik őket vagy tovább élnek.

A Tóbiás és Kelemen szinte már himnikus verssé magasztosul számára. Szövege kifürkészhetetlen mélységű.

Hogy így belejött az emlékezésbe, már nem tud visszatérni a könyvhöz. Ilyen az, amikor az anyja beszél. De van úgy is, hogy nem beszél. Ez viszont rosszabb. Ha sokáig csendben van, mintha gondolkozna valamin. Egyszer csak ránéz, mintha akkor venné észre. És csak ennyit mond: – „Éva, Éva!” Félreérthetetlen hangsúllyal, közben fejét csóválva és szívszaggattóan sóhajtva hozzá. Aztán elhallgat. Ő is hallgat, megsemmisülten, arcul csapja a saját neve, a hangsúly, a sóhajtás. Mert ilyenkor, lám, ő maga is rádöbben, hogy ez az egész olvasás micsoda hazugság. Hiába fogja fel, mint egy gép, az apró sűrű betűk értelmét, mit ér az? Ő csak egy élveteg álmodozó. Itt ül a meleg szobában egy könyvvel a kezében, amivel csak kitér az élet valóban kemény feladatai elől. A könnyebb, a kerülő utat választja.

Éva, Éva – csak ezt ne hallaná, már akkor inkább beszéljen. De ha beszél, akkor mindig rá kell figyelni. Ha akar, ha nem. Hiába, már százszor-ezerszer hallotta. Ha belép a szobába, összerezzen tőle. Mintha rajtakapná valamin. A könyvet ijedten becsukja. Lábát leveszi a székről. Feszülten figyeli, most mit fog mondani. Ezért jobb, ha megelőz minden szót. Ha megkérdezi, nem éhes, nem szomjas? Ne főzzön egy teát?

Mert akkor innentől kezdve erről kell beszélni.

Van egy fegyvere, ami csak az övé. A lány fegyvere az anyja ellen. Hogy mindent jól kell csinálni. Azt gondolják sokan, ez nehéz, pedig nem nehéz. Persze ki kell ezt is tapasztalni, tilos utakon is átmenni, amíg rutinná válik. Például amikor megkapta első tanári fizetését, elkövette azt a hibát, hogy mindenféle tengeriikra-konzervet, csokoládédesszertet, addig sosem látott déligyümölcsöt összevásárolt neki. Anyja a gránátalmát (a legszebb, legérettebb volt a bolt polcán) aggodalmasan forgatta a kezében, hogy ezt most hogy kell megenni? Türelmesen megmutatta, de ettől sem volt elragadtatva. Szótlanul hümmögött, majd annyit mondott: pénzcsalás az egész. – „Van olyan jó az alma vagy a szőlő is, ami itt nálunk megterem” – tette hozzá.

Anyja a húslevest szereti. Jó forrón, sok tésztával. Abból kell sokat főzni, vigyázva, hogy elég tésztát merjen a tányérba. Mert ha nincs elég, akkor azt mondja: „ebben csak úszkál a tészta, mi az, tán sajnálod tűlem?” Ekkor ő megmerevedik, és nem tud mit mondani. Azt nem mondhatja, hogy nem sajnálom, mert annyira nem igaz, hogy még tagadni sem lehet.

Kiteszi a húslevest, tészta is van benne elegendő. Fújni kell, de úgy a jó, ha fújni kell. Csendben vannak. Anyja végül csak megszólal. Hogy meddig akar ez a szél fújni? Meg hogy be kéne eccer dugni azt a szelelőlyukját.

Hogy az időjárásról van szó, lánya megkönnyebbül. Igen, az időjárásról már beszélhet.

‍