Dimény H. Árpád versei

Dacian Andoni: Multiplicity

a hiány anatómiája

nincs szükségem többé alvásra

mert minden álmom teljesült veled

ezt ismételgetem és mégis

feszíti valami a mellkasom

nem a hőség miatt van

bár az aszfalton tojást lehetne sütni

nyomot hagy benne az autók kereke

elered az orrom vére

előre hajolok

hogy ne a blúzomra

az aszfaltra csöpögjön

ideje levonni valamiféle következtetést ebből

mintha beragadtam volna két kezdeti

vagy talán két befejezési pont közé

az álmodozás vége

illetve az álmatlanság kezdete

vagy akár fordítva

nézem a vérem az aszfalton

és egy hangyát ami elveszettnek tűnik

bár magabiztosan futkos

mintha azt keresné honnan jött

fogalmam sincs mi lesz vele

ahogyan velem sem

de ha így maradok nem áll el a vérzés

ha felegyenesedem lehet hogy

végigfolyik a szakállamon

talán becsöpög a számba

és véres lesz a blúzom

viszont onnan már tudom

mit kell tennem

tiszta pólót venni

és be kell áztatni hideg vízbe

mert csak akkor jön ki a vér

már tudom mit kell tennem

valami biztonságos helyre kell érjek

aztán ott gondolhatok a dögmelegben

olvadó aszfaltra a vérző orromra

a kétségbeesettnek tűnő hangyára

újra és újra egészen addig

amíg végre te is hazaérsz

visszafordítva

Marin Mălaicu-Hondrarinak

akaratlanul is hozzáérsz a falhoz

amikor végigmész egy hosszú

folyosón a félhomályban

ez most pont olyan

nem tudom megállni

nem szabadna ezt írnom

de veled mindenem megvolt

írtam is egy üzenetet:

eszembe jutott miért hívtalak

kezdett lemaradozni egyikünk

és kíváncsivá tett hogy vajon

mindketten odaérünk-e

mint az a két őz

amelyik az erdő felé tartott

egy idő után már

csak bámultam a zöldbe forduló mezőt

álltam az ablaknál

miután letetted

elfelejtettem miért hívtalak

ez annyira nem vallott ránk

több mint egy órát

beszéltünk telefonon

jegyesség

májusi esküvőt szerettél volna,

az oltár az udvaron, a fák között,

zöld gyep fehérruhás koszorúslányokkal.

de én a leánykérést is elszúrtam.

csak a barna kordzakómra emlékszem,

az unokatesóm férjétől örököltem.

a szüleim boldognak tűntek,

a húgom inkább bizonytalannak,

mint aki nem tudja,

ilyenkor mit is kell tenni.

én sem nagyon tudtam,

csak a karikagyűrűkre gondoltam,

hogy a nagyanyámé volt,

és hogy ez mennyire hétköznapi,

mint a töltött tojás az asztalon

vagy a köménylikőr.

közben egy vers* járt az eszemben,

amit akkoriban olvastam,

és haragudtam rád a vers miatt,

hogy nem voltunk osztálytársak,

mert sokkal eredetibb lett volna,

mondjuk egy kémialaborban.

az ollót pengéinél fogva tartani

a borszeszégő táncoló lángja alatt,

majd a neveden szólni

olyan hangsúllyal ahogy

a templomban az oltár előtt szokás…

és ártatlannak tűnő szemeidbe fűzve

az akkor még ártatlan szemeimet,

átnyújtani neked az ollót, hogy

te gyanútlanul belecsúsztathasd

hüvelyk- és mutatóujjaid vöröslő gyűrűibe,

majd hatalmasat sikoltva megpróbáld

eldobni.

haragudtam rád hogy nem kérdezted,

amit én már akkor tudtam,

és el is mondtam volna, hogy nem lehet.

beleég a húsba, nyomot hagyva örökre,

ez lehetett volna a jegye az őrületnek,

amiben azóta is élünk

* Simon Armitage: I Am Very Bothered

egyszer csak egyikünk

reggelente kávét főzök

dupla adagot kettőnknek

hosszasan mosogatok

nem zárom el a csapot

bevásárlunk takarítok

pályázati elszámolást írsz

este meleget vacsorázunk

fogmosáskor pedig belépve

a tükör által kijelölt túlvilági térbe

visszanéznek a szemek

melyek naphosszat bámulják

a kobaltkék képernyőt

majd ugyanúgy a kinti eget

nézik amikor levetkőzöl

a sziluetted érett melleit

ahogy az ablakból becsorgó fény

végigfolyik derekadon csípődön

aztán egyszer csak egyikünk

összeroskad a tiritarka szőnyegen

vagy az elhasznált vánkosra zuhan

mely terítője alatt morzsák gyűlnek

esetleg a kertben ahol tojáshéjtörmelék

védi az epertöveket a csupasz csigáktól

a másikunk állva vagy ülve éli mindezt át

ő lesz az aki reggelente kávét főz

a megszokott adagot és hosszan mosogat

elzárva vagy sem a csapot bevásárol

takarít vacsorázik este fogat mos

és nem tudja hol van a szeme fénye

de nem kapcsol villanyt a fürdőben

bár a tükörben csak üres kagylóhéjat látna

melyet a sós víz kimosott a szempartra

‍