Drezda. Homlokzatok

Utak és hitek

Drezda. Homlokzatok

1.

Wiener Platz és Prager Strasse, Bécs és Prága, ismerős, régi városok; a drezdai főpályaudvar melletti modern tér és a széles utca gyorsan beszippant. Hatalmas üveghomlokzatok, rengeteg üzlet és áru, érdekes kirakatok, angol, német, francia, kínai nevek és rövidítések, divatos, très chic márkák; illik ismerni őket, jó itt vásárolni az elegánsan Prager Carrée-nak nevezett bevásárlónegyedben, ahol akár néhány euróért szinte mindent megkapunk. Persze sokkal drágábban is, de a jólét egyik jele, hogy a „Final Sale”, a télvégi leárazás izgalmában válogathatunk az ingek, szalámik, telefonok, cipők, kabátok, borok, bútorok között – és a drágább nem biztos, hogy jobb az olcsóbbnál. Semmi egyedi sincs ebben, bárhol lehetnénk Európában, nyugaton vagy – már néhány évtizede – keleten is.

De ha benézünk egy-egy mellékutcába, barna-szürke panelházakat látunk, egy másik korszak nyomait. Egy üzlet mellett és egy söröspult mögött barna, fehér és fekete terméskövekből kirakott hosszú dombormű timpanonos házakat, díszes oszlopokat, barokk szökőkutakat idéz. A régi Drezdát. Mögötte nagyon hosszú, magas, egyforma erkélyes, dísztelen, lapos tetős homlokzat húzódik. Nagysága figyelemre méltó, formátlansága riasztó. Le Corbusier néhány nappal korábban látott házára gondolok, az „Unité d’habitation de Berlin”-re. „Wohnmaschine”, lakógép ez is, ahol több száz lakás osztozik egy tető alatt. A svájci építész egy rajzán szembeállítja alkotását a régi városok szűk utcáival, keskeny házainak tucatjaival. „Le Soleil et l’Ombre” – előbbi a fény, utóbbi az árnyék otthona, mondja. Ma inkább visszaborzadunk az ilyen lakógépektől, és régi városokba – meg a természetbe – vágyunk.

A majdnem kétszáz méter hosszú épület előtt az utca kőlapjaira húsz nevet véstek. 1989 szeptemberében és októberében – párhuzamosan a Német Demokratikus Köztársaság negyvenedik születésnapját ünneplő rendezvényekkel – többször tüntettek itt. A fehér sisakos, pajzsos rendőrök október 9-én körülvették a tüntetőket. „Wir sind das Volk!”, a nép mi vagyunk, kiabálták. Mindkét oldalon erőszaktól féltek. A nép államában a nép felkelt vezetői ellen.

2.

Le Peuple. Das Volk. A nép. A nép mi vagyunk – absztrakció ez, talán éppúgy, mint a kommunisták jelszavai, maroknyi tüntető jelszava, de őszintébb és tisztább, mint amit a korai marxista tüntetők skandáltak. Az intézményesített marxizmus kényszerű jelszavairól nem is beszélve. A nép nevében beszélt, küzdött, gyilkolt sok ideológus és forradalmár. A nép nevében kormányzott sok demokratikus és diktatórikus kormány. A nép absztrakciója a 20. század talán legfontosabb fenoménja. Egyszerű lenne hazugságnak minősíteni; megértése sokkal nehezebb. Az őszinte jobbító szándék érezhető – éppen ezért mondhatjuk a marxisták és leninisták szólamait féligazságnak: mert részben igaz, amit állítanak, részben igazak a céljaik. Csak éppen – büntetőjogi kifejezéssel – az indíték más. Az aljas cél, a hatalom megragadása.

Lenin német titkosszolgálati segítséggel utazott Szentpétervárra, hogy lángba borítsa a válságban lévő orosz államot. Feljegyzéseiből pontosan tudjuk, hogy machiavellibb volt Machiavellinél, és robespierre-ebb Robespierre-nél. Kegyetlenségében van valami félelmetesen modern, félelmetesen racionális – hasonló köszön vissza a náci és szovjet haláltáborok megszervezésében és fenntartásában. A keskeny mezsgye az igazságosság és a nép jobbításának célja meg a képmutató és tudatos kegyetlenség között végigkíséri a 20. századot. 1989 októberében Berlinben, aztán Drezdában ez a kegyetlenség már fáradt, megcsömörlött arcát mutatta. Ezúttal a bürokrata drezdai főpolgármester képében, aki tárgyalni kezdett a tüntetők képviselőivel.

A nép felkelt a kommunizmus és vezetői ellen. Akik egy nappal korábban a berlini tribünön fogadták a díszlépésben csattogó katonák és az odavezényelt csoportok üdvözletét. A legfőbb pártvezető, Erich Honecker arca éppúgy sokatmondó, mint a mellette álló Mihail Gorbacsové. Oroszország, akkor még a Szovjetunió maszkjában, már az összeomlás szélén volt. Beigazolódott Churchill 1946-os jóslata: az éhes farkas nem tudta megemészteni a bárányokat, öklendezett, és kis híján belepusztult a mértéktelen lakomába. Oroszország valószínűleg 1945-ben érte el legnagyobb kiterjedését, birtokolta Bécset, Berlint, Weimart, Drezdát.

A negyvenedik évfordulót ünneplő tribünön 1989-ben álló Mihail Gorbacsov mindezzel valószínűleg tisztában volt – ahogy Vlagyimir Putyin is hamarosan tisztában lett a távlatokkal. A „tolmácsnak” álcázott titkosszolgálati őrnagy akkor már négy éve élt és szolgált Drezdában. A pangó nyugalom gyorsan félbeszakadt. A dermedt évtizedek véget értek. Putyin és kollégái a Prager Strasse tüntetőit látva állítólag gyorsan a titkos és kellemetlen iratok égetésébe fogtak. A tüntetéssorozat könnyen átcsaphatott volna erőszakba, de a nép húsz képviselője – köztük két, hatásosan érvelő pap is – tárgyalt a harc helyett. A nép megpróbálta tisztára mosni az agyongyötört „nép” szót. Az országos és a világpolitikai helyzet pedig közben olyan gyorsan megváltozott, hogy két héttel később már Helmut Kohl nyugatnémet kancellár szónokolt Drezdában, felvázolva az egységes Németország vízióját.

Putyint, a magabiztos őrnagyot megérintette a bizonytalanság. Hazája és személye egyaránt elvesztette addigi határozottságát. Azon morfondírozott, hogy szülővárosába, Leningrádba hazatérve taxisofőrnek áll. Nem így történt, de az összeomlás drezdai megélése alapvetően meghatározta gondolkodásmódját. Oroszország sebeket kapott, összehúzódott, uralkodó eszméjéről kiderült, hogy használhatatlan kacat. Moszkva büszkeségét a porba taposták. A 2000-ben hivatalba lépő új elnök változtatni kívánt ezen.

Az orosz birodalmi struktúra összeomlása, az 1989–90-es változások gyorsan mentek végbe, talán túlságosan is gyorsan, és ez illúziókba ringatta a kortársakat. Egyikük nem átallotta újra elővenni „a történelem végéről” szőtt formulákat – de a józanul gondolkodókat is elfogta az optimizmus Oroszország és Németország között, azaz Közép-Európában, és persze az újraegyesült Németországban is.

3.

A Prager Strassén egy plakát közös virrasztásra hívja a drezdaiakat, „Gemeinsam wachsam”, írják; a város bombázása lassan száz éve volt, de a sebek láthatók és érezhetők, a tisztelet az áldozatoknak szól. 1945. február 13-tól 15-ig a brit és az amerikai légierő ezerkétszáz nehézbombázója négy hullámban több mint négyezer tonna bombát szórt a városra. Ezek a bombák később ható gyúanyagokat és mérges gázokat is tartalmaztak, amik a legóvatosabb becslések szerint is több tízezer drezdai polgárt öltek meg. Nagy részüket akkor, amikor az óvóhelyekről kimenekülve az utcákon elégtek a hőségben, az oxigénhiányban vagy a mérges gázok belélegzésekor.

Nemcsak drezdaiak voltak ott. A háború utolsó hónapjaiban a szovjet hadsereg elől több millió német menekült nyugat felé, közülük néhány százezren Drezdába és környékére. A német nagyvárosok megsemmisítése, a borzalmas, több évig tartó, de a háború utolsó hónapjaiban tetőző szőnyegbombázás-sorozat itt érte el csúcspontját. A belváros és lakóinak elégése szinte szimbolikus tett. Sokat vitáztak és vitáznak erről: a puszta bosszú aktusától racionális hadászati célokig sok mindennel magyarázzák azt, ami itt történt.

A tűzvihar, a teljes megsemmisítés éppen úgy megmagyarázhatatlan, mint Varsó lángszórókkal történő náci elpusztítása vagy az amerikai atombomba Hirosimára dobása – mindez alig egy éven belül, a háború legvégén. A kegyetlenség Auschwitzban is a legvégén tombolt a legerősebben. Négyszázezer magyar zsidót égettek el itt nagyjából ugyanekkor. A győztesek és a vesztesek egyaránt pusztítottak. Ezek a tények; mindezek morális megítélése azóta sem hagyja nyugodni az újabb és újabb generációkat.

A tény az égés, a megsemmisítés. Miféle tett ez? Stratégiai számítás? Statisztikai adat? Áldozat? Gesztus? Cél? Önmagában való dolog? Talán egyre megy. Benne ott a totális pusztítás lehetősége. Egy civilizáció fejlődésének egyik fokán. Ettől a foktól kezdve nemcsak az azt megalkotó civilizáció, hanem az egész emberiség képes önmaga elpusztítására. Hogy ez fejlődés-e a szó 19. századi nyugati értelmében, vagy éppen valami más, valami félelmetes előjele, majd csak utódaink tudják megmondani.

A brit és az amerikai bombázók után jöttek az orosz katonák. A realitás negyven évig az orosz uralom volt. Az orosz bábállam, a Német Demokratikus Köztársaság évtizedekig nem tudott mit kezdeni Drezdával. Először is bontottak. Néhány 1945-ben megsérült épület talán megmenthető lett volna – a Városházát meg is mentették, egyszerűsített formában –, viszont a Prager Strasse egykori óriási bérházai, áruházai, székházai mind megsemmisültek. A holtakat és a törmelékeket eltakarították.

A második világháború borzalmai után a békevágy elementáris volt. Aztán eltelt néhány évtized, és, talán természetesen, a háború vágya egyre erősödött. Emberi ez, szörnyen emberi? A háború ismét realitássá vált. Egy másik utcai plakát „Ukrainian Charm Night”-ot hirdet, persze egy szép nővel – és latin zene ígéretével.

4.

A Városháza tetején álló, bőségszarura támaszkodó Herkules jobb karjával a lábai alatt elterülő város szépségei felé mutat – aranyfigurája a 20. század eleji városatyák szándéka szerint a gyarapodást és a határok nélküli fejlődés lehetőségét jelképezi. Alatta a hatalmas kőszobrok az erényeket testesítik meg: az igazságot, a szeretetet, a reményt, az erőt, az áldozatot, a jámborságot, a hitet, a hűséget. Egy 1940-es festményen utóbbi karja a gazdagon szétterülő város felé mutat. Egy 1949-es fényképen a semmibe: a Városháza és a főpályaudvar közötti hatalmas terület, köztük a Wiener Platz és a Prager Strasse teljesen üres.

Az újjáépített Prager Strasse is a Városháza meg az Altmarkt és a Neumarkt felé vezet, a régi és az új piacterek felé. Európa egyik legszebb és leggazdagabb városából csonkok maradtak: a királyi palota, a Semperoper, a Frauenkirche évtizedekig romhalmaz volt. Nagyon sokáig néztem egy képet, az egykor óriási Frauenkirche, a Szűz Mária-templom talán kétemeletnyi szomorú mementóját az 1950-es évekből. Hatalmas, üres térség közepén emelkedett – a világ egyik legnagyobb homokkő épülete még csonkoltan is nagy volt –, körülötte birkák legeltek. Sokáig néztem a képet, és megérintett a pusztítás misztériuma. A tabula rasa lehetősége.

Európa egyik kulturális központjának helyén birkák legelnek. Betelt a sors? Valóban itt a sorstalanság ideje? Véget ért közös európai kalandunk? Néhány fotón aztán a templom- és palotaromok között kockaházak bukkantak fel. Játékkockáknak tűntek a romjaikban is masszív, méltóságteljes homlokzatmaradványok között. A panelházak szánalmasnak hatottak, a legelésző birkák a romos háttérrel pedig ókori görög és római épületek rajzaira emlékeztettek.

A velünk élő dicső múlt, egy város évszázadok alatt kialakult szövete természetes nekünk. Természetes, hogy az őseink által épített utcákon sétálunk, az általuk épített házakba lépünk be. Használjuk ezeket, és közben, öntudatlanul vagy tudatosan, az általuk kialakított érintkezési formákat követjük. Ettől vagyunk drezdaiak, ettől vagyunk európaiak, egy jól körülhatárolható kultúra képviselői. Talán nagy szavak ezek, de 1945-ben éppen ez került veszélybe. Halálos veszélybe. Egy ideig úgy tűnt, hogy a borzalmas náci métely, a brit–amerikai pusztítás és a nem kevésbé borzalmas orosz kommunista uralom évtizedei valami teljesen újat hoznak.

Tabula rasát, ami után – kommunista szóhasználattal – felépítik majd a „modern nagyvárost”, Drezda lesz, mint egy emléktáblán az 1953-as alapkőletételre emlékezve írják, a „szocialista nagyipar, tudomány, technika, a szocialista művészet, kultúra, idegenforgalom” és általában a „boldog élet” helyszíne.

Ahol a távoli Szovjetunió a fő realitás; a ma is meglévő, Szentpétervárról, egykor Leningrádról elnevezett, a Prager Strasséval párhuzamosan futó főút és a nagy, Néváról elnevezett szálloda nemcsak az eszme, hanem Oroszország hatalmáról is szól. Meg a kommunizmus kísérletéről. Kertész Imre Gályanaplójában emlékezik az akkori Drezdára. A Sorstalanság szerzője a Hotel Newa 14. emeletén lakott, onnan nézett le a romokra és a panel játékkockákra. „Mintha az ősízléstelenség tárná fel hirtelen a máshol illedelmesen rejtegetett zsigereit” – jegyezte fel.

A mai Drezda közepén még mindig ott a Kulturpalast széles és lapos tömbje. Homlokzatán ott A vörös zászló útja című hatalmas, harmincszor tízméteres falikép. „A munkásosztályt csak a munkásosztály szabadíthatja fel”, írták rá, és: „Mindennek ellenére mi vagyunk a történelem győztesei!” A képpel – melynek közepén kitárt karú fiatal, kendős nő a vörös zászlót emeli a magasba – a Német Demokratikus Köztársaság fennállásának huszadik évfordulóját ünnepelték. Szinte napra pontosan még húsz évig állt fenn ez a bizarr államalakulat – és „szocialista életünk”. A hasonló címet viselő, negyvenöt méter hosszú fríz már az előcsarnokban, a nagyterem bejáratai fölött figyeli az elegáns koncertközönséget. A Staatskapelle Dresden és Sir Schiff András lépnek fel; a világ egyik legrégebbi és legjobb zenekara és a legendás zongoraművész Bachot és Mendelssohnt játszanak, megidézve és éltetve Szászország örökségét. Legalább ennyire érdekes a szünetben a közönség, a sok elegáns férfi és nő, akik ismét egy életformát éltetnek, amit negyven éven keresztül meg akartak semmisíteni. És már korábban, Hitler alatt is.

Véletlenül sétáltunk el a városi múzeum előtt, és talán unaloműzésképpen mentünk be, de aztán némelyik kiállított tárgy, festmény, fotó szinte katartikus volt. Például az 1937-es Gauforum, azaz a náci tartományi központ terve, amit ugyanúgy a belvárosba szántak, mint a Kulturpalastot, és ami meglepően hasonló lett volna kommunista társához. A kommunisták nyerték meg a háborút, több idejük volt; ilyen egyszerű lenne?

„Salus publica suprema lex”, a polgárok jóléte a legfőbb törvény. A díszes nyaklánc a felirattal és a város címerével középkori, de még 1905-ben, az új Városháza építésekor is követendőnek érezték a város vezetői. A piactartás jogát a középkorban kapta meg Drezda, egy templom és az Elba erődített hídja között ekkor alakult ki a polgárok városa. Kereskedők és kézművesek voltak, szigorú önkorlátozással éltek és dolgoztak, jogokat kaptak és kötelezettségeket vállaltak. Magántulajdonuk lehetett, örökölhettek, törvényt ülhettek, önmagukat igazgatták. Szabályoztak és ítélkeztek, ami néha biztosan kegyetlen volt, néha biztosan részrehajló. De az intézmények védték és biztosították a rendszer szilárdságát, viszonylagos méltányosságát. Évszázadokig éltek így. Azon gondolkodtam, miért nem ezekből a polgári, városi önkormányzati formákból alakult ki Európában a magasabb szintű önigazgatás?

Drezda, a hercegi és királyi székhely talán a barokk idején élte legboldogabb napjait. Aztán Európa megváltozott, középső, német területei – köztük a gazdag Szász Királyság és fővárosa is – új eszmékhez, új formákhoz kezdtek igazodni. A néhány ezres város néhány tízezres, aztán félmilliós lett, sokan jöttek, kényszerből és kíváncsiságból, a környező falvakból, a közeli Csehországból, a jobb élet reményében és a korszellemnek engedelmeskedve. Megváltoztak az együttélés szabályai is. Az új szelek főleg az új nyugati központokból fújtak. Egyre nagyobb és díszesebb épületekkel és egyre nagyobb gyárakkal kezdték körbeépíteni a polgárok régi városát. Az alkalmazkodás és a fejlődés sok lehetőséggel, de sok veszéllyel is járt.

A polgárból tőkés lett, a Bürgerből bourgeois. Burzsoá, vulgárisan burzsuj. És formálódott „a nép” ideája – mögöttük a heterogén tömeg, nevükben pedig az ideákat szövő új réteg, az értelmiség. Az értelmiség számos tagja polgári származású volt, de a leghangosabbak elvetették, utálatosnak tartották osztályuk értékeit. Azon is gondolkodtam, hogy miért akartak tabula rasát? Mi a polgári önutálat oka? Miért nem inkább arra törekedtek, hogy megreformálják, korrigálják a polgári közösségi formákat? Néhány szerencsés országban erre képesek voltak. Európa közepén és keleti szélén nem. Az ideákból engesztelhetetlen ideológiák lettek.

Ott volt a múzeumban egy szép arcú, fiatal nő kőfeje is. Valaha ő volt Germánia, még a 19. század végén, a nagy alapítások, a nagy fogadkozások, a határtalan optimizmus éveiben, amikor az egységesülő Német Császárság megállíthatatlannak tűnt, és Anglia és Franciaország is félt tőle, mint a jövő lehetséges világhatalmától. 1945-ben őt is lefejezték és múzeumba került. Egy elfüggönyözött terem előtt tábla figyelmeztet, a fotók döbbenetesek: a bombázások során megölt drezdaiak egymásra dobált holttestei sokáig kísértenek.

5.

A tény a pusztítás volt. Valaminek az elvesztése – nem csak fizikai síkon. A realitás 1945-től a sík mező volt a város közepén. Az üresség. A dermedtség. A többi – a túlélők magyarázkodása. Többnyire hangosan, ideológiai alapon. A kommunista propaganda azt hangsúlyozta, hogy az imperialisták – a britek és az amerikaiak – pusztították el a várost. A pusztítást valójában a kommunisták fejezték be a régi város, a régi utcaszerkezet eltörlésével. Drezda egyfajta kirakat lett, sok modern épülettel. De az összkép még negyven évvel a Német Demokratikus Köztársaság létrejötte után is sivár volt. Újjáalkották Gottfried Semper legendás operaházát és a Zwingert, de úgy tűnt, a Schloss, a királyi palota és a Frauenkirche örökké romos marad. „Mementó”, ahogy nevezték.

Az igazi építkezés a 20. század végén kezdődött. Volt, aki ellenezte, volt, aki támogatta. Erre is rátelepedtek az összetorlódott, lassan, a saját törvényeik szerint mozgó-töredező ideológiák. A támogatók voltak többen, néhányan egyletet alapítottak, és azért küzdöttek, hogy a belváros – különösen a templom körüli Neumarkt-negyed, az új piactér és a környező utcák – régi házai újra felépüljenek. Térképek alapján újra kijelölték az utcákat. Hosszú viták és egyeztetések után elkezdték visszaépíteni az épületeket. Mit szólna ehhez Le Corbusier? A fény és az árnyék 20. századi szembeállítása illúzió volt? Kompromisszum született: a régi homlokzatok között vannak újak is. A friss és a korábbi keveredik, mintha egy normális városban lennénk.

A múlt újjáalkotása mindig kockázatos. Könnyen giccsé változhat, valami vágyott, de elvesztett kétségbeesett újrateremtésévé. Hasonló folyamatok zajlottak le más német városokban is Potsdamtól Augsburgig, Mainztól Frankfurtig, ahol a szőnyegbombázások során és a tűzviharban elpusztított belvárosok történelmi házainak egy részét visszaépítették, gyakran több évtizeddel a pusztítás és az első, gyors, egyszerű újjáépítés után.

A drezdaiak rövid időn belül másodszor mutattak példát. Előbb az 1989-ben választott, a hatalommal konstruktívan tárgyaló képviselőkkel. Aztán bebizonyították, hogy a múlt egy része helyreállítható. Valamit elvesztettünk az ideológiák tombolásában, és a töredékeket felhasználva megpróbálunk ebből valamennyit visszaépíteni. Fizikailag és szellemileg is: nemcsak az épületekkel, hanem a tudásunkkal is így vagyunk. És talán az emlékezetünkkel is. Van, aki el tudja viselni a hiányt, van, aki nem.

Újra felépítették a British Hotelt, az 1840-es írás szerint „brillant etablirt”, gyönyörűen kialakított egykori Anglish House-t. Régen sok angol vendége volt, most egy svájci szállodalánc működteti. Több tucat ház épült fel eredeti helyén, modern szerkezetben, régi homlokzattal: a Coselpalais, a Köhlersches, a Bürnersches, a Chiapponisches, a Triersches Haus régi neveket, régi családokat idéznek. A modern Kulturpalast épületkockája benyúlik a régi negyedbe. Az utcák és házak újjáépítésekor itt is kompromisszumot kötöttek a támogatók és ellenzők. Az épület körül néhány frissen felépített ház, amelyik a régi városszövetben itt állt, és most benyúlna a palotába, csupasz falakkal, néhol a tér íveit követve alkalmazkodik a modern épülethez.

Egy épülő háznál jól megfigyelhető a modern anyagok, a vas, a betontömbök és az elé épített-ragasztott régi-új homlokzatelemek kontrasztja. Façadisme-nak nevezik a homlokzatok újjáalkotását, homlokzatizmusnak; a csúfondáros szó mögött természetesen ideák és ideológiák harca van. A többségnek, az itt sétálóknak fel sem tűnik, hogy új-régi házak között járnak. Az egylet tagjainak pedig mindez a megvalósult álom.

A szász uralkodók palotáját szintén helyreállították. A kastélyudvarban Tábort idéző sgraffitók. És óriási freskók: Sába királynője bevonul Jeruzsálembe; a háromkirályok meglátogatják a gyermek Jézust; Szent Pál megtér. Középkori, mozgalmas színpompájuk vadonatúj. A Fürstenzug a közelben szintén hatásos: A vörös zászló útja alkotóinak talán ez lehetett a példakép. Az előkép, amit le kell győzni, túl kell szárnyalni, el kell törölni. De legalábbis hatástalanítani, relativizálni. A több tízezer meisseni csempén grófok, hercegek, királyok, tudósok, művészek vonulnak méltóságteljesen, százméteres menetük maga a szász történelem.

Mégis, az Elba és az Augustusbrücke felől nézve a paloták és a templomok komorak. Sötétbarnán, feketén emelkednek a folyóparton, közrefogva a világos panelházaktól. Ez is egy vízió – lassan száz évvel a háború után. Sziluettjük reményt keltőbb, mint a háború utáni fotók, de még mindig félelmetes. Azok az épületek is sötétek, amiket 1945 után építettek. Ezek nem a tűzviharban égtek meg – vajon mitől ilyen feketék a köveik?

6.

Az Elba túloldalán, egy tér közepén Erős Ágost aranyozott lovas szobra áll. Szinte a semmi közepén; környezete elüt csillogó monumentalitásától, egy másik korszak ethoszától. Az itt kezdődő Albertstrassén a panelházak kockái szinte barokkosan szabályosak. Mögöttük szerencsére megmaradt sok kis, szabálytalan utca. Olyasmi ez, mint a madridi Plaza Mayor szabályos homlokzattéglalapja, de kietlen és kisszerű módon, előregyártott, dísztelen anyagokból. Van, aki megőrizné ezt a banális összképet is. Van, aki azért küzd, hogy az óvároshoz hasonlóan – részben – visszaállítsák a tér és a főút régi képét.

A kommunizmus sokkal jobban meghatározta az emberek mindennapi életét, mint a nácizmus. A kommunizmus életmód-változtatási kísérlet is volt. Valami új kezdetéből aztán valami kisszerű évtizedekig tartó folytatása lett. Intézményesítették a kisszerűséget. A porosz–szász és az orosz elemek korlátolt, kegyetlen keveréke, együgyűsége máig kísért. Létrejött egy emberfajta, amelyik ideig-óráig jól érezte magát a bőrében – mert talán az ember mindig jól akarja érezni magát a bőrében. Mert fiatal és öntudatlan, természetes neki, amit a kor ad, aztán, ahogy öregszik, szépnek látja a korlátokat is.

Kertész Imrére gondolok, meg a Gályanaplójában írtakra. Az élelmiszer-vásárlás, a sokórás drezdai sorban állás dermedt realitására, hogy „a sor végén a cekkerbe rakható a jutalom”, némi felvágott és kenyér. És rossz vicc „az otromba papírzacskón a »Freude am Einkauf« – »Öröm a bevásárlás«… Az asszonyok kihúzgálják lábukat a szandáljukból. Különben türelem, végtelen türelem (tűrhetetlen türelem) a megaláztatások közepette… A végeredmény pedig: a beszerzés, az életstandard fenntartása felőrli mindazt az energiát, amit az emberek egyéb céljaikra fordíthatnának.” A „tábor természetessége” – mindkét szó kulcsfontosságú – univerzális: mindenfajta modern, 20. századi tömegdiktatúrára igaz. Kertész nemcsak a holokauszt lényegét fogalmazta meg könyveiben, hanem azt az életérzést is, ami a nácizmusnak és a kommunizmusnak egyaránt sajátja. Talán a kommunizmusnak még inkább, mint a nácizmusnak. Talán a kommunizmus rigorózus német válfajára még inkább igaz, mint a magyar „gulyáskommunizmusra”.

A Wiener Platz és a Prager Strasse árubősége nemcsak a jelenről és a jólétről, hanem a választás szabadságáról is szól: többtucatnyi ing, szalámi, telefon, cipő, kabát, bor, bútor közül válogathatunk. Az ideákról és az ideológiákról nem is beszélve. Németország a náci múlttal szembenézett, de a kommunistával csak felemásan. Sok válságtünet erre vezethető vissza. „(...) az úgynevezett kommunizmus az őrület egy válfaja volt” – írja Kertész. Az ettől való megszabadulás, bármilyen furcsa, nem csak lehetőség, teher is a kommunizmus utáni nemzedékeknek. Ez is energiaráfordítással jár. A választás, meglehet, kényszer a sokféleképpen befolyásolt „népnek”. Az eredmények több évtizeddel a Német Demokratikus Köztársaság bukása után is felemásak.

Erős Ágost folyóparti aranyszobra a félig érthetetlen múlt felé tekint. A széles út végén kétoldalt két étterem, az egyiket az oroszlánhoz, a másikat a kapuhoz címezték. Az oroszlánost választjuk, csábító a saslik, a Würzfleisch és a lecsó, de szoljankát kérünk, sűrű orosz levest és Wurstgulascht Spirellivel, virslipörköltet spirál alakú tésztával. Az előbbi remek, teli zamattal, a hús, a szalonna és a benne főtt zöldségek, a savanyú uborka ízével, a második, tipikus keletnémet kreáció, iskolák, óvodák, nyári táborok étele olcsó alapanyagokkal, reszelt sajttal megszórva.

Beszélgetni kezdünk a magas, vékony, kopaszodó pincérrel; cserfes, vissza-visszajön hozzánk. Szóba kerül a Jagdschnitzel, ami húsvagdalékból, tojással, zsemlemorzsával készül. A hússzeletre és a vadászra való utalás kegyes – vagy kegyetlen – csalás, csupa élelmiszeripari melléktermék ez és mesterségesen előállított hozzávaló, némi keleti – balkáni, kaukázusi és főleg orosz – beütéssel. Még évtizedekkel a kommunizmus bukása után is népszerűek ezek az ételek, kérik, szeretik a vendégek, mondja a pincér, ő maga is szereti őket. A boltokban, magyarázza, még mindig lehet kapni a Német Demokratikus Köztársaság egykori élelmiszereit. Később meg is nézzük őket.

Egy ilyenre, a Tempoerbsenre sokat gondoltam később is. A gyorsborsóra, a konyhakész, előfőzött zöldborsóra. Időt akarunk nyerni, miközben mintha lelassultunk volna. Kizökkent az idő; ki és mi állítja majd helyre?

‍