Duplagránit (rövidprózák)

Duplagránit

Egy friss tavaszi napon váratlanul összefutottak a temetőben. Zsinett nem számított rá, mert az évek során kialakult egy láthatatlan órarend, amelyhez mindketten igazodtak, és amely szerint ő minden hónap utolsó péntekén, Matild minden hónap első péntekén látogatja meg szeretett Gusztijukat. A hosszú évek során kitapasztalták, hogy virágaik pontosan ennyi idő alatt hervadnak el, köszönhetően a sír északi tájolásának. Zsinett mindig a bal vázába helyezte el a csokrát, Matild a jobb oldaliba. Teljesen összezavarta a rendszert Matild váratlan megjelenése, Zsinett kezéből kiesett az öntözőkanna.

– Eltévesztetted a dátumot, vagy nem emlékszel már? Az eszedet és a botodat is otthon hagytad? – kérdezte Zsinett, mellőzve minden finomkodást.

– Már megbocsáss, Zsinettem, de azt hiszem, rosszul emlékszel: ma, március első péntekén az én időpontom van! Különben már régen megműttettem a csípőmet, meg tudom adni az orvosom telefonszámát neked is, aranykeze van! – szökellt vidáman Matild.

Matild valóban jobban nézett ki, mint ahogy Zsinett, a harminc évvel ezelőtti énjét magában megöregítette. Matild fiatal kora óta küszködött a csípőjével, néha bottal járt, ami Gusztit teljesen elvarázsolta. Harminc év után haját rézvörösre festette, szemöldököt tetováltatott, és Zsinettnek az a sejtése, hogy egy kis botox is érte az arcát.

– Új szeretőd van, Matild, ezért ez a hajcihő? Guszti forog a sírjában! Tudhatnád, hogy ez a hónap utolsó pénteke, de megnézhetjük a naptárban, akkor minden kiderül.

Zsinett már nyúlt volna a táskájába a határidőnaplóért – mostanában szeretett mindent felírni, nehogy elfelejtse –, de Matild leintette.
– Ne fáradj, Zsinettem, a naptár csak egy konvenció, ma biztosan a hónap első pénteki napján vagyunk, és én búcsúzni jöttem Gusztitól. Valójában örülök, hogy te tévesztetted el a dátumot, mert így tőled is el tudok búcsúzni, habár nem láttuk egymást már vagy harminc éve. Zsinett nem tudta levenni a szemét Matild égővörös ritkuló hajáról, felrajzolt szemében a szánalom szikráját vélte felfedezni, ez felgyújtotta benne a tüzet.

– Matild, nem gondolod, hogy a te korodban már ízléstelen párkapcsolatban élni? El tudom képzelni azt a szerencsétlen idiótát, akit befűztél, mint ahogy annak idején szegény Gusztimat is lépre csaltad, bár szerencsére nem volt akkora szerelem, hogy elváljon tőlem.

Matild közben csendesen elhelyezte virágait a jobb oldalon lévő vázába, ezt legalább nem tévesztette el – morgott magában Zsinett. Végül is mindkét oldalon lesz virág szimmetrikusan – gondolta Zsinett, és letörölt egy kis piszkot a bevésett G betűről.

Nem engedte, hogy Matild is locsoljon, annak ellenére, hogy Matild hiába bizonygatta, hogy többet nem fog jönni, mert egy otthonba költözik, eladta a házát is.

– Hagyd, Matild, én már mindent megcsináltam, induljunk inkább, mert már szürkülödik, tudod, milyen veszélyes hely a temető a magányos özvegyekre – és közben belekarolt Matild satnya karjába. Kifelé még beszélgettek egy kicsit a régi szép időkről, Pinciről, Nauszikáról és a többi barátnőről, a portás vidám mosollyal köszönt el tőlünk:

– Kisztihand, szép naccságák, örülök, hogy szerdán is láthattam magukat, akkor pénteken ki következik?

Pincinéni

Pincinéni megkötötte saját buborékját, ami leginkább egy kezeslábas, svédmintás szkafanderre hasonlított, azzal a kis képzavarral, hogy talán nincsenek is svéd űrhajósok. Pincinéni nem ismeri a Wikipédiát, így sejtése sincs, hogy Arne Christer Fuglesang egy svéd űrhajós, aki összesen 26 napot töltött az űrben, ebből 31 órát és néhány percet űrsétált. Könnyű neki ott, a súlytalanságban – gondolhatná Pinci, ha ismerné az internetet –, próbálná csak meg az idősotthon udvarán, a gesztenyefák gyökereitől feltüremkedett buckás sétányon. Szegény Matild is ott kóborolt utoljára, amikor megbotlott, de legalább arccal az ég felé, a szabad levegőn halt meg, magának se kívánhatna szebbet.

Pincinéni már annyiszor hallotta a rádióban, hogy véleménybuborék így, véleménybuborék úgy, gondolta, legjobb, ha előveszi a régi fonalait, kötőtűit, és megköti a sajátját. Lesznek rajta olyan helyes piros tüskék is, mint azokon a gombócokon, amelyek a háttérben úszkálnak minden nap a bemondó feje felett a híradóban, tehát elég divatos minta lehet. Forráshasználata végül is tükrözte személyes meggyőződését, miszerint abból gazdálkodj, amid van, jelesül a fonalaskosárból. A valóságot az idősek otthonának sajátos hálózatából filterezte Pinci immár tizedik éve, amióta Gusztikája hosszan tartó, méltósággal viselt betegség után eltávozott.

Az otthon véleményközössége kellemes és kellő mértékben ignorálta vagy átalakította a külvilágból érkező kényelmetlen híreket, Évike fodrász heti beosztása természetesen ez alól kivétel volt. Évike minden hónap első hetében hétfőn, szerdán és pénteken mosott-berakott, kedden és csütörtökön nyírt, merthogy férfiak is laktak a földszinti részben. Évike hordozható, egyben felfújható búrája alatt szépültek a bentlakók, ilyenkor a rózsaszín buborék alól finom samponillat áradt, ami aztán a gőzölgő fejeken a lakk illatával vegyült, amíg még éreztek szagokat. Rózsika néni nem fodrászoltatta a haját, de minden reggel gondosan megfésülte és befonta, takaros kontyba rendezte a tarkóján, majd kendőt kötött, magához vette az imádságos könyvét, és várta a fiát, aki hetente egyszer, míg el nem rendelték a teljes látogatási tilalmat, megérkezett. Rózsika a tyúkjait mind levágta, megkopasztotta, konyhakészre bontotta, ezt már a menye fogja elkészíteni, ő majd akkor mehet, ha nagyobb házat vesznek, csak addig kell kibírni. Hagyta magát rábeszélni, pedig ott kellett volna szépen meghalni az almafa alatt, ahogy az ura. Fekete bizonyossággal tudja, hogy az „akkor” soha nem jön el, mégis minden héten ünneplőben, karantén idején is várja.

Paula néni a kitelepítés komfortos érzetében vert tanyát végleg, Rózsika emlékszik még a fiatalasszonyra a kis gyémánt fülbevalóval, ahogy apró kezében a kapával imbolyog a földeken. Most is állandóan szédül, bizonytalanul jár a tavalyi szélütése után, egyetlen biztos pont a zongorája, amit már régen eladott. Rózsika ilyenkor gyengéden leülteti és elmormol egy rózsafüzért, ez láthatóan megnyugtatja Paulát is. Nem látogatja senki, de mindig örül a gyerekeknek, akik az önkéntes jótékonysági napon kivezényelve, évente egyszer meglátogatják. „Csendes, tiszta, még minden értelemben mozgékony, színházkedvelő hölgy keresi…” – özvegy Kicsy Gergelyné, Totyika soha nem adja fel. Fekete parókái (szám szerint öt) mindegyikén piros hajpánt. Azok a gyerekek, akik annak idején belealudtak a mesébe, és azóta se néztek utána a befejezésnek, megnyugodhatnak, hogy Hófehérke megmenekült és méltósággal nyugdíjba vonult.

A hálózat utolsó csomópontjaként, az emelet nyugati sarkában, hátul, ahol a főnyomócső is fut, Nauszika néni villan fel izgatottan, talpig tüllben: igazi neve, életkora ismeretlen. Talán elfelejtette, talán csak benne ragadt egyik híres szerepében, de csak erre a névre hajlandó reagálni. Nauszika néni egy titkos rajongójának köszönhette elhelyezését az otthonban, aki végrendeletileg hagyott rá egy kis pénzt, és akit mindig csak úgy emlegetett, hogy az ő Gusztikája az önkormányzattól. Guszti tulajdonjogán Pincivel rendszeresen hajba kaptak, de egy idő után már csak a néma és érthetetlen dac darabkáit morzsolgatták, hála a jótékony demenciának. Az agyuk már csak a név körül beégett ingerület biztos ösvényét ismerte fel, de szívük ádázul őrizte a vélt vagy valós féltékenység és fájdalom tüskéit, mintha csak egyetlen férfi viselné ezt a nevet a városban. Pinci ilyenkor a kötött rostélyán keresztül lőtt gyilkos pillantásokat Nauszika felé, amit a gyapjú azért jótékonyan megszűrt. „Te Pinci, megmutatnád majd azt a trükköt, amivel a sarkoknál sikerült legömbölyíteni a véleményizédet?” – kérdezi Nauszika, de Pinci mindig úgy tesz, mintha nem hallaná, hiszen a hallása is sokat romlott.

Mindeközben Matild békésen szemlélődik saját, modernül berendezett buborékjában, amin keresztül ő mindent, mások semmit nem látnak. Ilyen könnyedén sétálhatott az űrben az egyetlen svéd űrhajós is, ahogy Matild szökellt az újpesti lakótelep tízemeletes tömbházait használva elrugaszkodásra, de sajnos Fluglesang hiába ismerte az internetet, nem ismerheti az idősotthon hölgyeit. Matild szeretett arrafelé kóborolni, amerre utoljára, s bár az idő, mint olyan, már nem létezett számára, azért időnként benézett az otthon társalgójába, és szórt egy kis permetet a sarokban kornyadozó philodendronra. Ő pontosan tudta az érkezési sorrendet, és már alig várta, hogy lássa barátnői arcán a meglepetést, amint azok belibbennek a pompásan berendezett társalgóba, minden részletre ügyelt, hogy olyan legyen, mint amit megszoktak, de arra még várni kell egy kicsit. Addig is elfoglalja a helyét a számára üresen hagyott széken, ahonnan néha fellibben, hogy pontosan lássa a lapokat.
Paula, Rózsika, Totyika, talpigtüll Nauszika és végül Pinci megérkeztek az esti tarokkpartira, mindenki Pincire szegezte a tekintetét: „Te Pinci, mi ez a ronda, bolyhos, svédmintás kezeslábas rajtad?” – kérdezte megrökönyödve Nauszika. „A véleményem!” – vágta rá büszkén Pinci, és pödört egyet az egyik piros tüskén, ami éppen a keze ügyébe esett.

Valkűr

Zsinett sietve veszi fel a cipőjét, azt, amelyik a bütykét nyomja. Valójában minden cipő nyomja már a lábát. A bütyök néha beszél hozzá, ilyenkor volt férje hangján szokott szólni – Zsinett, hagyd már azt a szűk körömcipőt, jó lesz a lapossarkú is! A bütyök kemény, akár egy sírkőre koppanó friss gesztenye, valahogy belepréseli a magassarkúba. Az előadás délután négykor kezdődik, inkább taxival megy, gyalog nem bírná ki. Amióta a férje meghalt, egyedül jár a Wagner-ünnepre, a város krémje is ott verődik össze, mindenki ismer mindenkit, akár a sütemények egy cukrászda kirakatában. Gusztival sokat jártak hangversenyre, néha otthon is hallgattak operát. Az előadás előtt és a szünetekben mindenki vonul fel és alá, a város krémje pezsgővel üdíti magát, a kényszerű udvariassági körök tangenciális pontjához, a büféhez irányulva. Az előadás közeledtét jelző felszabadító kürtjelek megmentik a társalgást a mélyrepüléstől, a hömpölygő színes tömeg varázsütésre megáll, akár egy színes kendő a hirtelen támadt szélcsendben. A tubák, harsonák lassan kicammognak hátukon a zenészekkel, álmosan, kócos hangjegyekkel a fejükön beállnak az erkélyre, és aztán, saját magukat is felébresztve, kifésülik a mű vezérmotívumát. A tömeg elindul az ajtók felé, a puha padlószőnyeg enyhíti Zsinett lépteit, kicsit belesüpped a fájdalomba.

Alig várja, hogy a sötétben kibújjon a cipőjéből, megszabaduljon a medvecsapdától. Jobbról a hatodik sor közepén ül, ez volt a kedvenc helyük Gusztival. Amikor lehuppan végre a helyére, legszívesebben fel is állna. Szervusz, édesem, szervusz, édesem, ezeréve. Matildot évek óta nem látta, nem beszéltek, utoljára a temetőben találkoztak egy márciusi pénteken, hát ezek szerint mégsem költözött be az otthonba, onnan nem lehet csak úgy kijárkálni hangversenyre! Most a félhomályban is látta, hogy Matild azóta is vörösesbarnára festi a haját, de hiába minden erőlködése, úgysem tud olyan árnyalatot kikeverni, mint az övé. A cipő már nem volt a lábán, és véletlenül el is rúgta, de már bejött a karmester, ilyenkor már nem illik izegni-mozogni. Az első órában meg is feledkezett róla, hagyta, hogy sodorja a zene, a bütyök is mintha fütyörészett volna, bár a másik jelenléte néha beléhasított és olyan kellemetlen volt, mint egy ki nem kapcsolt telefon csengése a nagyária közben. Jövőre majd meghívja az unokahúgait, hogy jobbról és balról is fedezve legyen, bár ilyen véletlen még egyszer biztosan nem következik be. A második órában Zsinett már kezdett mocorogni, a szünetben felkapcsolják a lámpákat, és iszonyatosan kínos lesz a bütykös lábával csupaszon, a székek között hajolgatva. Hideg veríték folyik végig a háta közepén. A zárójelenet előtt, még a sötétben, Matild megérinti Zsinett karját, kezében Zsinett bal cipője, a tapsvihar védelmező sátra alatt átnyújtja neki. A bütyök vidáman csusszan bele a cipőbe, mintha egy kicsit lelohadt volna, talán a zene hat ilyen pozitívan a bőrkeményedésekre. A hetedik sorban, mögöttük egy kisfiú kimászik a székek alól, és az anyja karját ráncigálva kérdezi: mama, az a néni, akinek az előbb odaadtam a cipőjét, miért beszélt egy üres székhez?

‍