Édentől Nyugatra

Fekete Zsolt - Iacob

John Taylor, eredeti nevén Szabó János, levelet kapott otthonról, a községközpont, Nagyalmás – Mereni Mare polgármesteri hivatala értesítette, hogy nagynénje, Béres Regina meghalt, ő volt a szomszédos kicsi falu, Kisalmás – Mereni Mic utolsó lakója, végrendeletét náluk helyezte letétbe, amit csak személyesen vehet át.
Különös álmokba zuhant John, amióta megérkezett a román nyelvű levél. Lefordíttatta egy irodában angolra, de három változat kavargott a fejében, a nem létező magyar szöveg is közbetolakodott, mert Regina nénje ezt az egy nyelvet beszélte, bizonyára a végrendeletét is így írta, de ő, John majdhogynem elfelejtett magyarul, ezért hiányzó vagy rosszul illesztett toldalékokkal jelent meg az agykéreg képernyőjén a rövid értesítés: „meghalni Béres Regina, végrendeletnek átveheti, volt ő utolsó faluból lakó.” Olyanok voltak az álmai, amilyen csonkák, nyomorékok a szavak, a mondattörmelékek, amelyek felbukkantak a kisgyerekkor mélyéről.
New Yorkból csak a Wall Streetet és környékét ismerte, ez volt az ő világa, élete, szenvedélye, a számok nem hazudnak, vallotta, a bank az ország szeme, anélkül vak koldus, tévelygő csavargó a nemzet. Itt, Dél-Manhattanben gondoskodnak gyémánt eszű emberek arról, hogy az USA acélkarjai átöleljék a világot, hogy repülőgép-anyahajók járják az óceánok vizét, hogy rakéták, űrhajók szakadjanak ki a gravitáció nyűgéből, hogy megvívja – természetesen igazságos – háborúit a világ különböző térségeiben. Pénz, pénz, pénz kell ehhez, dollár a fundamentuma mindennek, a forrás itt buzog a Wall Streeten, és a tőzsde gondoskodik arról, soha ne legyen zavaros, pállott, hínáros ez a forrás.
Van ennek az utcának egy állandó moraja, szebb az, mint a fenyves erdők zúgása, ami felderengett gyermekkorából, emberhangok ezrei, nyelvek bábeli zűrzavara, gépzaj, csilingelés, kiabálás, reklámözön.
Azt álmodta, hogy ő, John Taylor, ebben a sűrű embertömegben gyúródik előre, hirtelen szembejön vele Godzilla, feje a felhőkarcolók magasságában imbolyog, szórja a tüzet, fogalma nincs, hányszor nézte meg ezt a filmet, de az álom zavaros, a dinoszauruszfej átváltozott és kedvenc sztárhősének, Michael Douglasnek pengeéles arca jelent meg, a Tőzsdecápákban szeretett belé a színészbe, ez volt a másik film, amit nagyon szeretett, függőségben élt mindkettővel, összekötötték, pontosabban behelyezték, beillesztették New Yorkba, általuk vált tősgyökeres amerikaivá.
Imádta az erőt, a hatalmat, úgy érezte, ő is cápa, vagy talán Godzilla, pedig csak egyszerű bankhivatalnok egy üvegtorony 29. emeletén.
De volt még egy bálványa. Ha ideje engedte, ami ritkán történt meg, mert sokszor 24 órából huszonnégyet dolgozott, elzarándokolt a Broadway elején lévő Bowling Green Parkba, hogy megsimogassa a Charging Bull, a Támadó Bika fényesre sikált bronz tökét.
Nemcsak ő, hanem a sok százezer turista is hitte, hogy az szerencsét hoz, erővel tölti fel az embert. Az erőt úgy mutatta fel a szobrász, Arturo Di Modica, hogy a bika feje a föld szintjén szinte érinti a kövezetet, de a fara, a hátulja két nagy tökével, amit simogatni kell, magasabban áll, ez a pozíció előlegezi az erő robbanását, olyan a sziluettje, mint a szörnyű dübörgéssel fölszálló Gripen vadászgépeké.
Azt is megtapasztalta, hogy az álmait ébren csak nehezen tudja felidézni, még nehezebben tudja azokat összerakni, a Godzilla-szörny, a színészarc és a bika hol együtt, egymásra tekeredve jelennek meg, mint Laokoón és gyermekei, hol külön-külön, egymás után.
S volt még egy alak, aki vagy ami a levél után kísérteni kezdte: a nagynénje arca és a fejkendős feje. Erősebb, élesebb és sokkolóbb volt az, mint a három másik, ezt már nemcsak álmodta, hanem fáradt, kábult, ébrenléti állapotában is látni vélte. Nyugtalanító, sőt sértő kihívás volt számára a román nyelven írott levél, úgy érezte, terrortámadás érte, egyszemélyre irányuló terrortámadás, ő, John Taylor öntudatos és büszke polgár ebben a hatalmas országban, nem kíván visszavedleni Szabó Jánosnak. Nincs már köze sem a faluhoz, sem a vidékhez, sem az országhoz, ahonnan eltávozott, habár, amikor a szüleit kiengedték, hogy a rokon nagy vagyonát megörököljék, őt, a hatéves gyereket túsznak otthon tartották, ő volt a garancia, hogy Szabóék a dollárszázezreket hazahozzák a román államnak. Nem lett ebből semmi, az apja New York legjobb ügyvédeit fogadta meg, volt miből, mert Szabó Mihálynak, az elhalt rokonnak három konzervgyára volt, s örököse Amerikában egy se. A háború emelte az egekig annak idején a konzervek árát, kellett a jól tárolt étel a katonáknak, a nagybácsi szerződést kötött a hadügyminisztériummal, hatalmas teherautók hordták a raktáraiból egyenesen a frontra a konzerveket, nem kellett piacra dobja azokat.
Az örökösödési perbe még az USA elnöke is beleavatkozott, s családegyesítés jogán – Románia is aláírta a genfi konvenciót – kétévi hercehurca, huzavona után Szabó Jancsikát kiengedték: egy ondolált hajú légikisasszony jött utána, s vitte az óceánon túli újvilágba.
Ez volt az a két év, hat éves korától nyolc éves koráig, amikor már-már elfeledte a szüleit, s összenőtt Béres Reginával, az anyja testvérével.
S mi áll a levélben? Az, hogy az ő nevelőanyja volt a faluban az utolsó. Hogyhogy az utolsó? Mit jelent az, hogy utolsó? Hogy lehet valaki utolsó a sorban? Azzal, mint bankhivatalnok, tisztában volt, hogy nincs olyan szám, amihez ne lehetne még egyet hozzáadni, vagy abból egyet kivonni. Nincs mese! A számok sora mindkét irányba végtelen! Egyedül csak a számok ismerik a végtelenséget.
– Regina néném megcáfolt volna egy ilyen szigorú törvényt? Képes lett volna a lehetetlenre? – töprengett.
Emlékezett az arcára. Napbarnított, barnás-piros volt a bőre, mert tavasztól őszig kinn dolgozott a mezőn, a haját és a fejét soha nem láthatta, mert mindig kendőt hordott, aminek két csücskét bogra kötötte az álla alatt, de világoskék szemének a ragyogása és az állandó mosoly megmaradt. Most ez bukkant fel álmában, a fejkendős, falusi asszony mosolygós arca, hol megelőzte Godzillát, Douglast, a Charging Bullt, hol utánuk következett, de olyan furcsának tűnt, s olyan távolinak, hogy az volt az érzése, talán nem is ezen a bolygón, nem a Földön élt Béres Regina, annyi legalábbis bizonyos, hogy a Wall Street, a Broad Street, de különösen a Broadway élőlényeitől teljesen elütött.
Az álomalakok belső tartalmukban is különböztek. A nagynénjéhez semmilyen érdek nem fűzte, nem kívánt erőt meríteni belőle, a céljaitól is távol állt, s ami különös, szokatlan volt, a szíve tájékán melegséget érzett, valamikor nagyon szerette a nevelőanyját. S abban is más volt Béres Regina, mint a Godzilla, Douglas vagy a Charging Bull, hogy ő az ég alatt tornyosuló fényes felhőkből tűnt elő, de csak az arca és a fejkendős feje, míg az álmok másik három alakja életnagyságban jelent meg, s mindig az ő kedves utcájában, a Wall Streeten.
Szenvedett, ami ismeretlen érzés volt számára mostanig. Csak a sikert ismerte. Miután megtanult angolul, úgy vetette bele magát ebbe a sűrű életbe, mint a rozmárok a tengerbe, mint a krokodilok a folyó vizébe. Percig sem gondolkodott, amikor pályát kellett választani, bankhivatalnok lesz, idővel talán bankár, ők, a pénz emberei állnak minden földi halandó fölött a piramis csúcsán, tőlük függ az ország, a világ sorsa.
S mi történt vele most? Egy három-négy soros levél, egy hivatalos értesítés ki tudta billenteni az egyensúlyából?
Akár egy tökéletes óraszerkezet, úgy működött az élete. Korán kelt, modern dzsessz, máskor rock and roll zenére tornászott, reggeli nélkül sietett a hivatalba, csak a tízórai szünetben ette meg a büfé meleg vagy hideg szendvicsét, ebédelni a barátnőjével szokott az étkezdében, s ha túlóráztak, ha még az éjfél is ott érte őket, akkor más szükségletüket is elvégezték, office love, irodaszerelem, ez volt a neve, százezrek gyakorolták, egy vékony szivacsszőnyeget tartott a szekrényében gondosan összecsavarva, azt tekerte ki, és simította a hosszú íróasztalra, Doris soha nem tiltakozott ez ellen a prakticizmus ellen, sőt azt mondta, ez a környezet tud valódi izgalmat kiváltani belőle, az ágyban csak aludni lehet, könnyedén dobálta le a ruháit, s feküdt hanyatt; igazi amerikai nő volt, itt született New Yorkban, okos, értelmes, lány, családot, gyereket persze ő sem akart, a munka, a mozi és egy-két könnyűzenekoncert elég volt a boldogságához. A nemzeti ünnepet és a karácsonyt együtt töltötték, pontosan beosztották és számon tartották, egyik évben Dorisnál, másik évben Johnnál. Abban is megegyeztek, soha nem költöznek össze, nem adják fel a szabadságukat, pompás, tiszta lakásukban már nem éreznék jól magukat, ha várni kellene egymásra a fürdőszoba ajtaja előtt, ha egyszerre nyúlnának a hűtőszekrény fogantyúja, a csésze, az ivópohár, a kenyérszeletelő után.
John Taylor nem jutott volna hozzá a Wall Streeten egy luxuslakáshoz, ha nem futotta volna arra is az örökségből, Szabó Mihály még igazi kivándorló volt, amerikás, az ország fellendülő szakaszában jött ide, amikor még a kétkezi munkás is meggazdagodhatott.
Johnnak a szülei vásárolták meg a háromszobás lakosztályt egy felhőkarcoló 12. emeletén, azt remélték, s mondták is, unokák fognak szembeugrálni velük, ha néha látogatóba jönnek. De porba hullott ez a régimódi, ósdi álom, nem jöttek az unokák, tönkretették volna a fiuk karrierjét, azzal a szomorúsággal költöztek át ebből az árnyékvilágból a másvilágra, hogy meg fog szakadni a híres Szabó-család magva, Jancsika – a háta mögött még mindig így nevezték – amúgy is már csak a Taylor nevet használja.
Urnájukat, egyiket a másik után, befalazták a köztemető végtelen hosszú falának ablakszerű mélyedésébe.
John úgy határozott, egyelőre nem mondja meg Dorisnak, milyen álmok gyötrik, milyen nyugtalan órái vannak a levél miatt, főleg éjszaka. Nem értené meg a lány, talán ki is nevetné, mi köze neki egy olyan idős hölgy halálához s annak hóbortos végrendeletéhez, akiről azt sem lehet tudni pontosan, Kelet-Európa melyik tájékán élt, még az is lehet, a Balkánon, ott még a fővárosok neveit sem lehet megkülönböztetni egymástól, Bukarest, Budapest egyre megy.
Igen, ez igaz, csakhogy a két év emlékei kezdtek fölszakadozni. Túl nagy volt a sokk, amikor a szülei otthon hagyták, azt érezte, kifutott lába alól a föld, s ha nincs Regina nénje, beleugrott volna a falu csordakútjába. Többször elment a kút kávájáig, nézte a fekete vizet, és kívánta a halált. Nem állt jól az idegeivel, reszketett a keze, fejének is volt egy furcsa oldalmozgása, szempillái repeseltek, s éjszakánként alig aludt valamicskét.
Béres Reginát látó asszonynak tartották, messzi földről vándoroltak a csodadoktorhoz, és ő segített, akin csak tudott, nem kuruzslással, hanem – ahogy ő mondta – az Isten patikájával. Az unokaöccsét is kézen fogta, járták a réteket, domboldalakat, erdei tisztásokat, gyűjtötték a lapukat, bogyókat, gyökereket, gombákat, s azokból főzte a teát, készítette a lekvárhoz hasonlítható kotyvalékot, amelyektől lassan-lassan megnyugodott, a frissen fejt kecsketejtől olyan piros lett az arca, mint a bazsarózsa, aludni is tudott egy-két hónap után.De az ő emlékezetében nem ez maradt meg. Béres Regina volt a falu bábaasszonya, s ahányszor vajúdó asszonyhoz hívták, mindig vitte magával Jancsikát. Vagy az ereszben ültette le, vagy ha volt konyha, akkor a konyhában, egy percre sem hagyta a gyermeket otthon egyedül, s ő, ha nem is látott semmit, végighallgatta a szülő asszonyok ordítását, jajgatását, s a csecsemők éles sikoltását.
Az ilyesmit nem lehet elfelejteni. Még New Yorkban sem. A nagynénje nem tagadta, miért ordítanak úgy az asszonyok, s elmesélte pontosan, részletesen, hogy jön világra az ember.
– Téged is én fogtalak ki, Jancsika – mondta –, én vágtam el a köldököd zsinórját. Súlyos szülése volt anyádnak, mert nagy volt a fejed és széles volt a vállad.
Korán, hat-nyolc éves korában érték ezek a sokkhatások. Nem volt mellette az anyja, aki bizonyára megkímélte volna, így minden gond erre a puha mozgású asszonyra, a nagynénjére hárult, s neki az volt a véleménye, hogy a gyermeket semmitől sem szabad megkímélni, mert ha dédelgetik, babusgatják, élhetetlen lesz.
Hirtelen lett felnőtt Jancsikából, kimaradt a gyermekkora, nem bandázott, nem kóricált, nem hancúrozott, behúzódtak a kapun belül, enni adtak a kecskének, a malackának, a nyulaknak, ő is szórta a gabonát a majorságnak, még azt is szívesen vállalta, hogy kapáláskor összeszedi a gyérítést, és a nyúlsalátával, a szulákkal együtt szénahordó lepedőbe rakja, s a hátán hazacipeli. Ki sem látszott a nagy terű alól.
Amikor már minden házkörüli dolgukat elvégezték, leült Regina egy alacsony székre, ölébe vett egy nagy papundekli dobozt, s abból rendre szedte ki a régi, megsárgult fényképeket.
Ez volt az ő élete. A múltja. A szülők, a nagyszülők, rokonok, keresztapák, keresztanyák, sógorok, sógornők, koszorúslányok, vőfélyek sorakoztak, és ő gyér szavakkal magyarázta, ki hol élt, ki kinek a felesége, ki kinek a férje, ki hol halt meg, kik menetelnek a lakodalmas tömegben a templom felé, vagy kik állnak a koporsó mellett a temetésen.
Akkor némult meg, amikor egy keskeny arcú, fekete bajszú fiatalember képét rakta ki. Vőlegénye volt, s mielőtt összeházasodtak volna, elvitték a háborúba, ott fagyott meg, vagy lőtték agyon a Don-kanyarban.
Soha, még gondolatban sem tagadta meg az ő kedves Dénkóját. Örök hűséget fogadott annak, aki nem volt a férje, ezért lett bábaasszony, ezért segítette nagy buzgalommal világra az újszülötteket, ezért gyógyított, amit elrabolt tőle az élet, azt adta meg másoknak.
Jancsika tudta ezt. Amikor még otthon voltak a szülei, sokszor beszéltek erről a náluk összegyűlt asszonyok, mondták, jobban tenné Regina, ha férjhez menne, már úgysem támad föl Dénes, elporladt rég az orosz földben.
Mesét soha nem mondott Jancsikának. A Bibliát szerette, pedig – s ezért nagyon haragudott rá a falu papja – soha be nem tette a lábát a templomba, haragban volt az Úristennel, miért engedte olyan fiatalon elpusztulni az ő vőlegényét.
De a Szentírás minden történetét ismerte.
Úgy is volt, hogy nem gyújtott lámpást, először a félhomályban, aztán sötétben, máskor az ablakon besütő holdvilágban olvasta vagy inkább mondta csendes, békés hangján a pátriárkák, a királyok, az apostolok történeteit, ők ketten, az örök menyasszony és a világgal ezen a színes kaleidoszkópon keresztül ismerkedő gyermek elsüllyedt egy régi, talán soha nem létezett világban, amelyben az embersorsok úgy hömpölyögtek, mint hatalmas árvízben az elsodort tárgyak, egyesek lázadoztak Jahvé ellen, mások meghajtották a fejüket előtte, volt, akire rásújtott büntető kezével, volt, akit fölemelt, Regina mama – így szólította a nagynénjét – úgy kikerekítette a történeteket, hogy azok életre keltek a képzeletében, fogalma sem volt arról, mi történik a faluban, de azt tudta, miképpen esett bűnbe az első emberpár, hogy fakasztott vizet sziklából a próféta, hogy változott kígyóvá a bot, miképpen lett csipkebokor lakója az Úr, miért húzott kecskebőrt Jákob karjaira és nyakára Rebeka, mitől lettek tarkák Jákob bárányai, mi történt a kánai menyegzőn, hogy szaporította meg a kenyeret és a halat Krisztus, milyen volt színe változása a Táborhegyen, hogy volt képes vízen járni, hol gyűltek vércseppek a szenvedéstől a homlokára.
Az Édenkertet a folyókkal, a két almafával, Ádámmal, Évával és a kígyóval még le is rajzolta Regina – az első emberpárt természetesen fügefalevelek nélkül.
Emiatt inogott meg John Taylor alatt a szilárdnak hitt New York-i talapzat, emiatt lettek nyugtalanok az éjszakái, a mélyréteg úgy kezdett hánykolódni, mint a föld gyomra vulkánkitörés előtt, s ettől föltámadt gyermekkori betegsége, a neuraszténia.
Haza kell menni.
Át kell vegye Regina mama végrendeletét.
Meg kell tudja, mi volt az utolsó kívánsága.
Ő, John Taylor senkihez nem tartozott. Doris olyan, mint egy tiszta zsebkendő, nem több, mint egy megbízható programokkal feltöltött számítógép vagy tablet, de az a két év, amit gyermekkorában a nagynénjével eltöltött, az forró magma.
Haza kell menni.
Furcsa, nagyon furcsa, ő itt van itthon, ebben a csodálatos zajlásban, a fényreklámok, a csillogó üvegpaloták, a felhőkarcolók világában, mégis azt mondja, haza kell menni, egyszerűen azért, mert ezt nem lehet másképpen mondani, még ha hazugságot is takar a szó.
Dorist meghívta egy presszóba, kávét rendelt, s elkezdte az akadozó, fonák magyarázatot, amiből a lány egy szót sem értett. Azt mondta el, hogy ő valaha, nagyon rég, különös életközösségben élt a nagynénjével, még mindig érzi a ruhájának és a testének a szagát, érzi kérges kezének a simogatását, hallja mély, gordonka hangját, még a járását is utánozta akkor, történeteit megtanulta, most is tudja, csak zavarja az angol nyelv, összekeveredik a két szöveg. Elmondta a csordakutat is, a fekete vizet is, a halálvágyat is, emiatt kell útra kelni, az életét köszönheti ennek az asszonynak.
Doris hallgatott. Teljesen érthetetlen volt számára ez a misztikus, zavaros függőség, ez a buta, primitív történet, szerinte minden ember jól különhatárolható, szuverén, autonóm lény, nem függnek egymástól.
S amikor megszólalt, csak annyit mondott, nem biztos, hogy vállalni tudja Johnt egy ilyen utazás után, nem légi katasztrófára gondol, hanem a fertőzésre, ott, a Balkán térségében barbár középkor virágzik, az emberek gondolkodása, viselkedése még túl közel áll az állatokéhoz, és ő, Doris biztos abban, hogy a barátja súlyos betegen, személyiségzavarokkal fog visszatérni.
A repülőtérre sem kísérte ki, amikor felszállt a gép, John Taylor azt érezte, hogy életének friss, fiatal gyökere nagy roppanással megszakadt, s valamilyen atavizmus keríti hatalmába.
***
Átgondolt, precíz útitervet dolgozott ki, se időt, se kilométert nem veszíthet. Miután földet ért a gépe a megyeszékhely repülőterén, taxit és tolmácsot fogadott, velük érkezett Nagyalmás község központjába, ahonnan a levél jött. Jelentkezett az irodán, és a tolmács segítségével kérte a testamentumot.
A román polgármester kinyitotta a széfet, kivett abból egy barna színű borítékot, s átadta neki. Alá kellett írnia egy átvételi bizonylatot, s azzal az ügy hivatalos része véget ért.
Azonnal nem tudott visszaindulni, még nem ismerte a végrendelet tartalmát, s Kisalmásra, abba a kicsi, völgyzsák faluba is szeretett volna kimenni, ahol Regina mama élt, ahol a sírja van, s ahol gyermekkora két legsúlyosabb évét töltötte.
Elbocsájtotta a tolmácsot, kifizette a taxit, és szállást kért a polgármesteri hivatal vendégszobájában. Oda vonult be, magára zárta az ajtót, s reszkető kézzel nyitotta fel a borítékot, amelyben a végrendelet és egy területrajz volt.
Szép, kerek, gondosan rajzolt betűkkel írta a nagynénje a következőket:
Drága Jancsikám! Téged szólítalak meg, mielőtt elköltöznék ebből a földi világból. Nem hiszem azt, hogy ott túl is lenne élet, ezért nyomot akarok hagyni magam után itt, a földön. Te vagy az egyetlen ember a világon, akit, Dénkó mellé, befogadtam a szívembe. Te is a vőlegényem voltál, szent, szűz vőlegény, és – a Dénes neve előtt – a te nevedet akarom kiejteni utoljára a számon, ha majd eljön az óra. Az a végső kívánságom, hogy az egész kertemet magas kőfallal keríttesd be, ne tudjon kárt tenni abban se ember, se állat, s teremts a helyében Édent, ahová csak egy zárral, retesszel fölszerelt kapun lehet bejutni. Kihalt a falu, ahol te is születtél, én voltam az utolsó lakója, de ebbe nem lehet belenyugodni, ha elfordult tőlünk az Úristen, ha rosszul végezte a dolgát, elölről kell kezdeni a teremtést. Tisztában vagyok azzal, hogy nehéz feladatot bízok rád. Ezt te csak úgy tudod teljesíteni, ha legalább egy hétre kiköltözöl Kisalmásra, és úgy élsz, ahogy én éltem utolsó éveimben. Felejtsd el erre az egy hétre a te kővilágodat, járj mezítláb, hajadonfőtt, állj szóba virágokkal, fákkal, füvekkel, bogarakkal, állatokkal, s meg fogod látni, álmaidban meglátogat téged a föld szelleme. Ő fogja közölni veled, hogy az egész világ, benne a te híres városod, New York is a Kisalmás sorsára jut. Nincs sok hátra addig. Mert aminek valaha kezdete volt itt, a Földön, annak vége is kell legyen egyszer. Az életet nem a magasságos égből ajándékozta nekünk az Úristen, az életet a föld szülte meg, úgy, olyan fájdalmasan, ahogy az anyák megszülik a gyermekeiket, elégszer hallgattad a sikoltozásukat, amikor kicsi voltál. Halandónak születik mindenki, halandó az ember, halandó a Föld is, és halandó a világegyetem, amelyet ti, amerikaiak olyan buzgón lövöldöztök rakétákkal. A házam hátsó fele, ahol én laktam, még nem ázott be, azt az ágyneműt készítettem elő neked, amivel gyermekkorodban is betakargattalak. Lépj vissza az időben, Jancsikám, hogy lássad a jövőt! A világ tántorgó léptekkel halad egy ingovány felé, amelyikben Kisalmás már elsüllyedt, jobb, ha tudod, milyen sors vár a Földre. Valamikor sokat meséltem neked az Édenről, négy folyó, a Pison, a Gihon, a Hiddeket és az Eufrátesz vize táplálta azt. Feltétlenül gondoskodj erről, Jancsikám. A vízről. Víz nélkül nincs élet. Láthatod a rajzon, meghúztam kék vonallal, melyik dombtetőről kell bevezetni a forrást, s csepegtető csövekkel szétteríteni az ágyások között. Sokszor az utolsó falatot is megvontam a számtól, őrülten spóroltam, a bankban megtalálod a pénzt, annak is küldtem egy végrendeletet, bankár vagy, egyezkedjetek. A titkos jelszó: ÉDEN. Bizonyára az építkezések felére sem lesz elég az összeg, de számítottam a te anyagi segítségedre. El tudom képzelni, mekkora fizetése lehet Amerikában egy bankárnak, nyúlj jó mélyen a zsebedbe, Jancsikám, s fizess mindenkit bőkezűen, ne maradjon rossz emlék utánam. Rendelj ide munkásokat, ássanak árkot, fektessenek le csövet a föld alatt, s fusson be az én kertembe a Kék Forrás vize. És fogadj egy derék magyar asszonyt, mert még akad néhány Nagyalmáson, aki gondozza az Éden virágait. Legyen nála kulcs a kapuhoz, más gondja nem lesz, mint a gyomlálás, és tavasszal a magok elvetése. A bogarakon és az áldott madarakon kívül ne zavarja senki az Éden nyugalmát. Főleg ember ne! Ember nélküli Édent akarok! Összefogott kézzel imádkozom hozzád, Jancsikám, hogy teljesítsd a végakaratomat. Arra az esetre, ha nem tennéd meg, fölemelem a két kezem a fejem fölé, és megátkozlak. Balszerencse, nyomorúság, baj, kín, betegség szegődjön a nyomodba, ha nem kezded elölről az életet Kisalmáson. Nem vagyok elmeháborodott. Magam sem tudom, hány anyát, hány gyermeket segítettem a születés nehéz perceiben. Életet akarok ott, ahol megszűnt az élet. Egyik vőlegényem Keletre ment, elporladt az orosz síkság földjében, te, a másik vőlegényem Nyugat kőrengetegei közt tűntél el. Itt, az egykori Édentől nyugatra kezdődjön elölről az élet, de most már ember nélkül, mert az Úristen kontármunkát végzett, amikor megteremtette Ádámot és Évát. Isten téged úgy segéljen, ahogy cselekszel. Írtam tiszta értelemmel, én, alulírott: Béres Regina (Folytatása következő számunkban)