Egy kedves „kismesterre” emlékezve

Simon Sándor: Párizs
Kazincbarcikának hívják ma, a 19. század elején azonban még Sajókazinc volt az a Borsod-Abaúj-Zemplén megyei falucska, ahol az 1810-es évek végén Galambos Benjámin zenélni kezdett tanulni a papájától, a helybeli református lelkipásztortól. Hat gyermek nyüzsgött a hűvös szobákban és az udvaron. Igen szerény körülmények között élt a lelkészi család, pedig Galambos Pál tiszteletesnek még egy hajdani dicsőbb időkre emlékeztető előneve is volt: Egressy. Benjámint a miskolci református gimnáziumba íratták, majd – okulásra igen alkalmas, szorgalmas papfiúként – a sárospataki kollégiumban hallgatott teológiát, hogy elörökölje, ha eljön az ideje, apja palástját.
De nem így lett. Galambos Benjámint ma Egressy Béni néven ismerjük, korántsem kiemelkedő, számunkra mégis kedves zeneszerzőként.
A sárospataki lelkésszé-tanulás megszakadt, mert Pál tiszteletes meghalt, az özvegy és a hátramaradt gyerekek pedig támasz nélkül maradtak. Béni ezért iskolamesterséget – vulgo: tanítói állást – vállalt Mezőcsáton, majd Szepsiben, Abaúj megyében lett segédtanító. Ekkoriban, 1833-ban egy alkalommal meglátogatta Egressy Gábort, a bátyját, aki a kassai színtársulat tagja volt. A vizit valóságos életfordulatot hozott: Béniből kardalnok (színpadi kórustag) lett, s 1834-ben már a kassai, majd a kolozsvári színtársulat kötelékében lépett színpadra. Egy évvel később a két Egressy-fivér a Budai Játékszíni Társaság tagja lett, ’37-ben viszont – mert micsoda fluktuáció volt akkor is! – az épp megnyílt Pesti Magyar Teátrumhoz, a későbbi Nemzeti Színházhoz szerződtek, ahol Béni a karéneklés mellett kisebb énekes és prózai szerepeket is játszott. De érezte, hogy sem a tudása, sem a gyakorlata nem elegendő. 1838-ban, mert milyen az énektechnikára szomjazó magyar?, elgyalogolt Milánóig, ahol az énekleckéken felül a lombardiai stílusú színjátszás mesterségét is tanulmányozta, nem mellékesen pedig tökéletesen megtanult olaszul. S még úti élmények lejegyzésére is tellett a türelméből. Ezeknek a Fiuméból, Triesztből, Velencéből, Padovából és persze Milánóból kelt leveleknek egy részét a korabeli magyar sajtó is közzétette.
Ívelten töretlennek tűnik ez a pályakép, ugye?, pedig Egressy sokáig csak hírből ismerte a „hangjegytant” s az elméletet, ezért itáliai hónapjai alatt igazán sok pótolnivalója volt. 1843-ban végre a pesti Nemzeti Színházban alkalmazták. A zeneszerzéssel azonban már 1840-től fogva kacérkodott, majd egyre bátrabban fogott bele kompozícióiba. Előtte még senki sem dallamosított meg Petőfi-verseket, és számos népies műdal szerzőjeként is egyre ismertebb lett a neve. A legnagyobb sikerét természetesen a Szózat című Vörösmarty-­vers megzenésítésével aratta, amelyet 1843 májusában mutattak be a Nemzeti Színházban. Alkotói személyiségében a zene és az irodalmi szöveg iránti egyensúlyos érdeklődés mutatkozik meg. Bár elsősorban zeneszerzőként emlékezünk rá, a két nagyszerű Erkel-operának, a Bánk bánnak és a Hunyadi Lászlónak egyaránt ő volt a szövegkönyvírója, s a Szózat dallama és harmóniái mellett a Klapka-induló is az ő zeneszerzőségét hirdeti, nem beszélve a mára alig ismert Hymnus-dallamról – amelyet természetesen az Erkel-­féle melódia előzött meg az 1844-es nemzeti himnuszpályázaton. Az Életképek korabeli beszámolója szerint „több tekintetnél fogva jelesbnek találtuk a’ 3. 6. és 13-ik számút. De kétségen túl legderekabb, legjelesebb ’s a’ többieken kiválókig felülemelkedett a’ pályanyertes… A’ közönség ezt élénk tapsokkal ’s általános elégedettséggel fogadá, ’s ismételtetni kiváná. Legvégül felbontatván az illető jeligés levélkék, kitűnt … hogy a’ pályanyertes Erkel Ferencz. A’ 3-ik számú mü szerzőjéül Egressy Béni, a’ 6-ik szerzőjéül Travnyik János bizonyult, ’s különösen e’ két név élénken megtapsoltatott a’ közönségtől, jeléül, hogy zeneszerzői pályán tett eddigi érdemeik általános méltánylást nyertek.”
A szabadságharc idején Egressy – akárcsak bátyja – beállt honvédnek. 1849 februárjában lábon lőtték, Egressy pedig a felépülés hetei alatt zsoltárokhoz írt zenét s orgonaátiratokat szerkesztett. Valószínűleg épp kegyes szövegekkel bíbelődött, amikor főhadnagyi kinevezése megérkezett. Komáromban Klapka György tábornok a II. hadtest zenekari főnökévé nevezte ki. Mi sem bizonyítja jobban Egressy Klapka-tiszteletét, mint a Klapka-induló néven ismert csatadal, a mindmáig egyik legnépszerűbb magyar katonai induló. A komáromi vár kapitulációja után Egressy menlevelet kapott, s visszatért a Nemzeti Színházhoz, ahol karigazgatóként működött tovább.
Pályája alkonyán megírta – és maga készítette zenei betétekkel látta el – a Két Sobri című népszínművét. A tüdőbaj, hát persze!, a 19. századi életek réme rajta is elhatalmasodott. 1850-ben Egressy átadta megőrzésre kéziratait a Nemzeti Múzeumnak, ahonnan ezek idővel az Országos Széchényi Könyvtárba kerültek. 1851. május 30-án még ott lehetett az általa fordított Verdi-opera, a Miller Lujza bemutatóján, de július 17-én – épp százhetven esztendeje – Pesten végleg abbahagyta a földi daljátékot.