.svg)
Néhány kép egy március végi estéről: újra gyermek vagyok – izgatott és türelmetlen–, pedig másnap töltöm a 21-et, gyomoridegem van, összemosódnak körülöttem az arcok és a hangok, folyamatosan az órát nézem... nem tudom, miért, az én valóságom úgyis egyfajta folyamatos múltra épül. A kifeszített pillanatok, órák, évek (?) között élve azt várnám el, hogy másoknak is megszűnjön az idő. Újabb kép: zöld táska, benne egy hanghordozó (bakelitlemez), 2004-ből (akkor születtem): Nightwish – Once; előttem a Form Space programja: Tarja Turunen és Marko Hietala, 2025. március 31., 19:00, „Együtt éljük meg az álmot”. Nem tudom, kiét, kislányos gondolatom az, hogy talán az enyémet és ez mind nekem szól, közben mögöttem vár még legalább 700 ember, magukkal hozták saját álmaikat... Mindenhol töredékes információk, zárójelek és megszakított gondolatok.
Nem emlékszem, mikor kezdődött igazán a koncert, ahogy letettem a kabátomat, végleg elszakadtam a valóságtól. Talán sosem lesz vége annak az estének – legalábbis tartja az illúziót az emlékképek örökös folyása. Romantikus vízióim vannak: álmaimban meglátogat egy magas, megtépázott szakállú, ősz férfi. Megfeszült izmokkal és könnyes szemmel nézem, ahogy súlyos léptekkel közelít a reflektorfény fele. Egyik kezében Warwick basszusgitár, a másikkal talpig feketébe öltözött északi istennőt vezet. Az istennő arca porcelánból van, törékeny testén feszülnek a szövetek. Ketten vannak egyedül, otthont keresnek egy világban, amely kivetette őket a meghozott döntések után, de valami mindig marad a múltból – minden csupa elfojtott indulat és elektromosság.
Do you know that my heart still holds the rage, no
And I’ve turned page after page
Előtörnek hirtelen a hangok, valahonnan, talán a csillagok közül, energiájuk megszűnteti a gravitációt, minden forró ködben és narancssárga porban kavarog.
I never chose to be an alien, no
I’m just looking for a home
Évek teltek el talán, pedig egy másodpercre hunytam le a szemem, amikor visszatértem, már nem ismertem a földi időszámítást. A varázsló és az istennő még a színpadon álltak, körbevettek a telefonok fényeivel megidézett csillagok. Belenéztem a varázsló hidegkék szemébe, megláttam alatta a barázdákat és duzzanatokat, eszembe jutott róluk a mélyben töltött ideje, amiről sosem kérdezhettem, mégis mindig mesélt – üres vodkásüvegek, gyógyszerek, álmatlanság, depresszió, harag, sárkányok és vérvörös rózsák... Rózsák a mélyből. Próbálok olvasni azóta is a zenében, a szövegekben, a fények játékában, de képtelen vagyok eldönteni, hogy megbirkózott vagy megbarátkozott a démonaival.
Egyben mégis biztos vagyok: nem csak a B-612-esen, a mélyben is nyílnak rózsák... talán az Északi-tenger fenekén is, a fjordok jégtábláin, a legsötétebb barlangok feltáratlan tárnáiban és a Marson is... csak oda kell képzelni őket. Mert van élet a Marson, és van élet a Nightwish után is, csak fantázia kell hozzá és elkötelezettség – a tragédiák velejárója a katarzis.
I know I’m better left on Mars
