Elveszítve megtalálni

Két súlyos, szentenciaszerű kijelentés található Vida Gábor Ahol az ő lelke című regényének prológusában. Az idecitálás érdekében parafrazálni fogom őket. Mi magyarok, azért hagytuk elveszni Erdélyt, mert nem volt rá szükségünk. És azért nem kapjuk vissza soha többé, mert úgysem tudnánk mihez kezdeni vele.
Mintha a nemzeti önostorozás Ady-s hevülete íratta volna le a szerzővel ezt a két mondatot. Amelyeknek szinte hallani lehet a döndülését is. Mindenesetre, ezek a mondatok egyből beletalálnak a szokványos, a történelmi igazságtalanság és az áldozatiság köré épülő Erdély-történetekbe, amelyeket nem csak ez a két mondat, hanem, úgy érzem, Vida Gábor egész regénye megpróbál kikezdeni. Teszi mindezt úgy, hogy közben egyáltalán nem diszkreditálja a valahová tartozás kérdését, sőt a maga regényes módján meg is válaszolja, csak éppen a válasz lesz sokkal nehezebb, bonyolultabb a kitartásra, a helyben maradásra biztató szólamok evidenciajellegéhez képest. Mert hogyan is lelhetünk hazára egy olyan országban, amire nem volt szükségünk, amivel úgysem tudnánk mit kezdeni, ha visszakaphatnánk? Hogyan lelhetünk mi erdélyi magyarok otthonra a világban? S hol lehetne legpontosabban megtalálni ezekre a kérdésekre a választ, mint ahonnan az egész kérdésfelvetés eredeztethető, ahol minden egész eltörött, valahol az első világháború környékén.
Vida Gábornak sikerült egy olyan első világháborús regényt írnia, amiből − hangzódjék bármennyire különösen – magát az első világháborút hagyta ki. Noha a regény történései valamikor 1912 és 1923 között játszódnak, a regényből teljesen kimarad a háború eseményeinek a részletezése, sőt a regény főhőse, Werner Lukács, a kontinensről is eltűnik a háború idejére, Afrikából a ritkásan érkező újságokból próbálja kihüvelyezni, mitől őrült meg egy egész kontinens. Persze, ami tételesen nincs jelen, az következményeiben mindent meghatározhat. Ezért tudom egy olyan kozmoszhoz hasonlítani Vida Gábor regényét, aminek a középpontjában egy láthatatlan, de az egész univerzum működését befolyásoló fekete lyuk található. Azzal, hogy kihagyta a háborút a regényből, mintha azt akarta volna sugallni a szerző: a háborúk mind egyformák. Egyformán értelmetlenek, embertelenek. A kérdés az: mit kezdenek velünk? És mit kezdünk azzal, ami utánuk marad?
De mi található a regény kozmoszában?
Egy apa és a fia története, Werner Sándoré és Werner Lukácsé. Az ő szerelmeikből, helykereséseikből, utazásaikból szövődnek meg a regény eseményei. Mind a két szereplő nyugtalan, régiesen szólva „békétlen” a regény elején, nem találják a helyüket, a lelkük helyét, mindig valahová máshová készülnek. A regény ugyanis nem egy szűkös locus vonatkozásában veti fel a valahová tartozás kérdését, a perspektíva itt is Tamási Áron-os: az egész világ beletartozik. Az afrikai Mount Elgon lába és a romániai Galac képezi a két szélső pontját annak a távlatnak, amit bejárunk a regényben, kitüntetett pontokként pedig, a két szélső pontokat leszámítva, a Maros-völgyi Ratosnya, Kolozsvár, Nagyvárad, Budapest, Trieszt, Marosvásárhely szerepel. De főleg Kolozsvár és Budapest, ahogy Tompa Andrea Fejtől s lábtól című, szintén az első világháború környékén játszódó regényében is. Az erdélyi létezés, úgy tűnik, leginkább mindig e két központ köré volt berendeződve.
Mert minden arra utal, hogy rend volt ebben a világban. „Boldog békeidők” − néhány kiüresedett szimbólumhoz kapcsolódva valamilyen keserédes nosztalgiával használjuk ma is ezt a kifejezést, anélkül hogy feltennénk magunknak a kérdést, hogy ez a boldogság és béke akkor hogyan is tudta magából az első, majd rá szinte logikusan következő második világháború rettenetét, pusztítását megszülni. Mindenesetre úgy tűnik ki a regényből, hogy akkora rend volt a világban, hogy még elvágyódni is lehetett belőle, nem kellett minden áron megmaradni benne magyarnak, románnak, nem ez volt az emberi létezés legfontosabb kérdése, mert valahol evidencia volt. Kellett a világfelfordulás, az átszabott határok, hogy ez megkérdőjeleződjön, hogy ezt tűzzel-vassal egymás ellenében be kelljen bizonyítani, hogy igazán fontos kérdéssé váljon, hol is van az ember lelke a világban. A világháború előtt még neki lehetett lódulni a világnak, az apa Amerikába, beváltani éveken keresztül magában dédelgetett üzleti tervét, a fiú pedig egy kósza ötlettől vezérelve Ugandába, ahová vadászni követte anyja volt szeretőjét.
A háború után Lukács visszaútja egy egészen más Európát tár fel, ahhoz képest, amit hátrahagyott. Egy olyan világot, ahol mindenki haza akar jutni, de mindenki egyszerre, saját tévképzeteiktől vezérelve egy képzeletbeli hazába, egymás hazájába, amitől hirtelen szűkös lett ez a kontinens. A regény igazi erénye, hogy ebben az összekuszálódott helyzetben sem esik egyetlen véglet csábításába sem, úgy marad mélyen erdélyinek, hogy közben a felelősség kérdését is végig ébren tartja. A regény igazi erdélyiségét nem felelőtlen szólamok hordozzák, hanem a regény egyáltalán nem hivalkodó tudása helyekről, hegyekről, emberi érzelmekről. Sok mindent tud ez a regény a hegyek hatalmáról, a szerelem reménytelenségéről, az emberi szív, a szenvedélyek természetéről, a helyek különös varázsáról, románokról, magyarokról. Sőt a kolozsvári Mátyás-szobor ábrázolása révén egy „Erdély-mítosz” is megképződik, középpontjában Mátyás ércszobrával, ami olykor leszáll a talapzatáról, hogy sétáljon egyet, vagy hogy beavatkozzon, ha kell.
Mert közben súlyos érzelmek közelében tartózkodunk mindvégig. Az érzések és a vágyak sokszor mintha egy két világháború között rendezett érzelgős filmből lennének kölcsönvéve. Nagy szerelem, nagy indulat, nagy elveszés − ez jellemzi a regény szereplőit, férfiakat és nőket egyaránt. Amitől ódon jelleg költözik a regénybe, lassúság, terjengősség. És hogy egy kis kritikát is megfogalmazzak: egy csipetnyi unalom is. De hiszen a huszadik század elején járunk. Maga a prózafolyam is lassú, hömpölygő, előre és hátra lépkedve halad a befejezés fele. Ahová megérkezve csak megtudunk valami lényegeset arról, hogy hol van a lelkük a regény főszereplőinek. Azt tudjuk meg, hogy ez nem tudás kérdése.
„Térkép csak annak kell, aki nem érzi az irányt” – hangzik el többször a regényben. Ebből pedig az is kihallatszik, hogy az irányt, a helyet nem lehet tudni, választani, valahová tartozni érzés dolga. Ezért kell válaszolnia többször is a „csak” szócska lakonikus tömörségével Lukácsnak arra kérdésre, hogy miért jött vissza Erdélybe. Nemcsak szelleme, hanem lelke is van a helyeknek. A valóban fontos kérdések nem nyelvi kérdések − állítja szintén Lukács. És erről is szól ez a „csak” szócska. Ezért jobb, ha Lukács válasza helyett a regény egészére figyelünk, ami világosan elárulja, hogy igazán csak akkor találjuk meg helyünket a világban, ha egyszer elveszítjük azt.
És azt is, hogy ez nem tanulság.


Vida Gábor:Ahol az ő lelke. Magvető, Budapest, 2013.