Az emlékezés szigete – beszámoló Lászlóffy Csaba emléktáblájának felavatásáról

Augusztus 20-án a Bánffy Miklós operastúdió falai között idézték fel Lászlóffy Csaba alakját és életművét. A rendezvény hangulatát Horváth Zólyom Bence zongorajátéka alapozta meg, aki gyermeki tisztasággal, játékos dallamokkal teremtette meg a felidézés bensőséges terét. A beszélgetést Szántai János moderálta, aki humorral és könnyed anekdotával indította a beszélgetést, hogy aztán átadja a szót beszélgetőtársainak, Egyed Emesének és Korpa Tamásnak, valamint az ott jelenlévőknek, akik közelebbről ismerték az írót.

Egyed Emese Lászlóffy kitartását hozza szóba: olyan alkotó volt, aki a nehéz időkben sem tört meg, nem vált a rendszer áldozatává, és nem engedte, hogy a politikai nyomás határozza meg sorsát. Írásait mély olvasottság, finom irónia és a globalizációtól a nyelv válságáig terjedő gondolatiság jellemzi. Egyed személyes emléket is felidézett: egy könyvbemutatót, ahol sokan „utolsó találkozásra” készültek, de nem így lett, Lászlóffy rendíthetetlen szorgalmával és alkotóerejével még azután is tovább dolgozott. Bár betegsége fokozatosan elzárta a külvilágtól, kitartással szájról olvasott, és a hallás elvesztésében is új szellemi erőt talált – ahogy Homérosz a vakságban, fogalmazott Egyed Emese.

Korpa Tamás a rendszerváltás utáni időszakra helyezte a hangsúlyt. Egyfajta szigetként állt a világban: olyan alkotóként, akinek gazdag életműve sokakat érdekelhetett volna, mégis hosszú ideig háttérbe szorult. A fiatalabb nemzedék a rendszerváltás idején még nem fordult felé, sőt sokáig közömbös maradt vele szemben.

Az est egyik legszemélyesebb pillanata az volt, amikor Lászlóffy Enikő, az író felesége osztotta meg gondolatait. Felidézte, hogy férje életének szerves része volt a közösség: sokfelé hívták, terepmunkákon vett részt, segített családoknak, mindeközben a mindennapok nehézségei is végigkísérték. Továbbá hangsúlyozta, hogy férjét mindig áthatotta a cselekvésvágy, a felelősség, hogy a magyar intézmények fennmaradjanak, és írásaiban rendre megjelent a pszichológiai érzékenység, az emberi sorsok mélyebb megértésének vágya.

A beszélgetés résztvevői Lászlóffy sokrétű munkásságát emelték ki: érzékeny publicisztikáit, a Dolgozó nő című lapban megjelent cikkeket, amelyek a szocialista nőideáltól eltérő, atipikus nőalakokat mutattak be, valamint színházi kritikáit, amelyeket mindig empátia és finom irónia hatott át. Betegsége ellenére sem adta fel az alkotás örömét, írásaiban mindvégig jelen volt a játékos, mégis felelősségteljes hang.

Az esemény végén felolvasott versek – köztük az Apám a régi ember, a Nagyapa mesél és a Potyautas – újra megmutatták: Lászlóffy költészete egyszerre mélyen személyes és közösségi élmény egyben. A megemlékezés nem csupán tisztelgés volt egy kivételes író előtt, hanem figyelmeztetés is: irodalmi hagyatékunk alakjai csak akkor maradnak élők, ha újra és újra olvassuk, értelmezzük, és továbbadjuk műveiket. Lászlóffy életműve ma is szigetként áll előttünk: gazdag, sokszínű és felfedezésre hívó világ, amelyhez minden nemzedék visszatérhet.

‍