Erdély a sivatagban

A jelenlegi globális zajdulásban, amikor nem tudni, az összeomlóban lévő világrend szanaszét hulló darabjai kit és hol találnak el, szerényen bújt meg az információfolyamokban a hír, hogy elhunyt Bánffy Katalin grófnő. Elmúlt százéves, Marokkóban élt, egyik lánya Párizsban, a másik New Yorkban – micsoda életút, micsoda világot át- és felölelő sors! Ahogy a hírekben olvashattuk: „a grófnő a losonci Bánffy család grófi ága nevének utolsó viselője”. Van ebben a száraz tényközlésben valami felemelően szomorú, az elkerülhetetlen elmúlás magától értetődőségének melankóliája, amely mögött történelmi távlatok nyílnak. Egy név utolsó viselője. A név az édesapjának, Bánffy Miklósnak a neve is, akinek a világszerte való megismertetéséért – életművének gondozójaként, illetve az Erdélyi történet angolra fordítójaként – oly sokat tett.

De mi a világhír – egy magyar író vonatkozásában? A minap azon tanakodtunk néhányan, ismerünk-e nemzetközi hírű holland írót, és nagyon kellett törnünk a fejünket, ami bizonyára a mi műveltségdeficitünkről szól, nem a holland irodalom teljesítményéről. Egy holland ismer-e vajon világhírű magyar írót? Mit jelent világhírű magyar írónak lenni? Mondjuk világhírű magyar írónak számít, akit irodalmi Nobel-díjjal tüntettek ki. Akit ismernek és akinek szobrot emeltek Kínában. Aki rosszízű nyilatkozatokat tesz egy stockholmi magazinnak, és figyelnek is a szavaira. Akinek a műveit megfilmesítették Hollywoodban és ma is játsszák a Broadwayen. De mindez „lefordítható-e” olvasóra?

Azért kérdezem, mert van a világhírről egy álomszerű emlékek közé vesző, már-már valószínűtlen történetem. Beduin tábor a jordániai sivatagban, távol a lakott területektől, évekkel ezelőtt. A hőség csokoládészerű mintázatokat fest a gyűrött, rétegzett sziklafalakra, a homokdűnék sárgán, délibábosan villódznak a délutáni napsütésben. Ezekben a táborokban, amelyek légypiszokként pettyezik a vörösessárga végtelent, a legkülönbözőbb nációjú kalandvágyó turisták verődnek össze. Állunk a napon a feleségemmel, és odajön hozzánk egy idősödő házaspár, mintha szafaris filmekből léptek volna elő. Angolok, és hallották, hogy mi magyarok vagyunk, Transsylvaniából, aminek igencsak megörültek, mert nemrég olvasták Bánffy Miklós trilógiáját, és nagyszerűnek találták. El is határozták, hogy ellátogatnak Erdélybe. Mesélnünk kell nekik a szülőföldünkről: ott, a forró ázsiai sivatagban mi vagyunk számukra Erdély és mi vagyunk „a magyarok”. Azért, mert olvasták Bánffy Miklóst az anyanyelvükön. Mert ismerik a nevét. A nevet, amely elmerült és mégsem merül el abban a feneketlen kútban.

‍