Földrajz a Bodor utcában

Nekem tanították még a földrajzot, mert fontos volt. Leültem egy atlasz vagy egy térkép elé, hogy utazzak. Ha nagyon akart, az ember akkor is utazhatott, amikor én gyermek voltam. De én nem ilyen nagyon akarós utakra vágytam, nem akartam átúszni a Dunát Jugoszláviába, és még a magyar határ felé is csak egyszer indultam el ’88 őszén, ittunk, igen, azután kijózanodtunk, és visszafordultunk. Ma már világos, hogy nem akartam szökni, és nem akartam demonstrálni a szökéssel, később meg azt gondoltam, ma is azt gondolom, hogy én maradok itt, ahol élek, és hazavárom azokat, akik haza fognak jönni. Nyilván senki nem jön haza, mert annyira nem hülyék az emberek. Mégis mi van itt nálunk, Erdélyben meg Romániában, hogy haza kellene vagy volna érdemes jönni? A nagy büdös semmi. Persze a semmi az egy univerzális izé, az mindenütt van, ebben a mi hazánk és országunk meg szülőföldünk sem különb. És akkor mi van?  Frate, frate, dar brânza-i pe bani. Pedig engem nem a gazdasági földrajz érdekelt, hanem a természeti. A hegyek, a vizek, a dombok, a síkok, a nád, a tölgy, a bükk, a fenyő, a rhododendron, a moszat és a kő. A havasi bakszakáll. Vagy a farkas boroszlán és a fecsketárnics meg a terjőke kígyószisz. Vagy amikor a tíz darab megtermett kutya körülvesz. Lehet az húsz is, tulajdonképpen mindegy. Aki nem fél, az hülye, vagy semmit nem ért. Ha ketten vagyunk, akkor nincs olyan nagy baj, mint ha egyedül. Amikor az embert egyedül a húsz kutya körülveszi, a létezés értelmére vonatkozó kérdések felmerülnek, miként van fogalmazva, már nem is olyan fontos. Az élet nehéz, szokták mondani. Azután a kutyák elmennek vagy elmaradnak, az egyedül járó ember pedig azt gondolja, hogy mégiscsak van Isten, vagy volt és lehetne.

Nem kellene most elkalandoznom, mert Bodor Ádámról akarok írni, hogy van ez a magyar író, akit annyian szeretnek meg utánoznak, akiről már mindent megírtak és le, kutatják a módszerét és a technikáját, a narratíváit, és persze vannak epigonjai, akik jól vagy kevésbé jól utánozzák, mert olyan, mint a mágneshegy a mesében, magához vonz, és nem tudsz tőle szabadulni. Nekem is volt egy korszakom, amikor azt gondoltam, hogy mindent tudok Bodor Ádámról meg az ő világáról. Ha ez nem otthonos, akkor mi volna az? A hegyekben, ahol Bodor történetei játszódnak, én azelőtt jártam, hogy a Sinistra körzet megjelent volna. Topográfiai értelemben bemértem azt a tájat, vannak mai magyar írók, akiket elvittem oda, mutattam: itt van, nézzétek! Katonai térképész is voltam, ezt azoknak mondom, akik nem hiszik, hogy egy regényben minden a helyén kell legyen, a képzeletbeli földrajz és a mentális térkép nem sokban különbözhet a valóságostól, aki járt igazi erdőben, az tudja, hogy pár száz méteren az élete múlhat. Aki nem aludt még kint a hóban, amikor mínusz húsz fok volt, ne gondolja azt, hogy az irodalom csak játék. Nem mintha egy regényből vagy novellafüzérből meg lehetne tanulni a túlélés alapjait, de az elbeszélés legyen komoly, tudott erről sokat Jack London, Hemingway és Csehov.

Amikor 1990 őszén egy kis csapattal elindultunk a Vlegyásza felé – pontosan az a hegy, amelyik Mészöly Miklós Az atléta halála című regényében szerepel –, nem volt még sem GPS, sem pedig rendes térképünk, de valakitől a faluban megkérdeztük, hogy jó irányba megyünk-e, és azt mondta, hogy igen. Mentünk és mentünk, az eső esett, és amikor már nem tudtuk, hogy mi legyen, és már fáztunk nagyon, meg éhesek is voltunk, egy kifeszített ponyva alatt tüzet raktunk és szalonnát sütöttünk. Azután egy pillanatban megjelent egy férfi, gumicsizma volt a lábán és esernyőt tartott a feje fölé, biccentett, és elment a ködben. Közel volt már a menedékház, amint hamarosan kiderült, az életveszély elhárult, és volt rum és vodka meg sör. Az esernyős ember a tehenek meg a lovak után járt, hogy merre vannak, azért volt olyan fürge meg nyalka, mert nem kellett messzire mennie, mi voltunk csak kishitűek, mert nem tudtuk, hogy félóra járásra van a menedékház. Ha nem jelent volna meg a következő évben a Sinistra körzet című könyv, akkor nem volna semmi, az a kirándulás olyan lett volna, mint a többi, én mindig szerettem a hegyeket…

Ma sem gondolom egész komolyan, hogy akkor, azon a ködös, esős délutánon a ponyva alól mi Borcan ezredes esernyőjét láttuk, és ha Bodor nem írta volna meg a könyvét, akkor egész biztos, hogy csak egy embert láttunk volna, aki a lovak és a marhák után indult, hogy lássa, merre vannak, és különben is, medve akkor még ott nem volt. De mivel az a könyv megjelent, most már egész biztosan tudom, hogy mi akkor Borcan ezredes esernyőjét láttuk, nem lehetett az senki másé, részünkről a szerencse, így emeli az irodalom a valóságot felfelé valami mássá. Nekem persze könnyű, mert nem azért járom ezeket a hegyeket, mert Bodor megírta – mit is írt meg? –, hanem ezeket a hegyeket mindig is szerettem, és Bodor is írt, amit éppen tudott, olyan az egész, mintha ő is tudna valamit, amit én is tudok, mintha volna közös tudásunk, mintha jártunk volna együtt a hegyekben, pedig nem. Csak hát ezek a hegyek így, magukban, velünk vagy nélkülünk, ezek nem sokat változnak, nélkülünk is annyi, nekik mi nem is kellünk, köszönik, jól, meg nem is köszönik, csak éppen vannak.

A földrajz is annyi, hogy amikor a Sinistra körzet megjelent, olyan otthonosságérzetem támadt, hogy én ott jártam. Ahogy a juhász kérdezi kint a hegyen, ahelyett, hogy ismerkednénk, melyik faluból vagyok, kinek a rokona vagy ismerőse, de hát én ott jártam, csillan meg a szeme, azelőtt, hogy azt mondanám, sem rokona, sem ismerőse nem vagyok ott senkinek. Tehát amikor az a regény megjelent, én pontosan tudtam, hogy hol van ott a micsoda, hiszen ott én, térkép a táj, és én jól tudok tájékozódni, csak amikor lelkesen mondtam Bodornak, hogy mit gondolok és mit tudok, hiszen ott jártam, azt mondta, hogy nem, az nem ott van, henem egészen másutt. És mivel ebben a beszélgetésben én vagyok az, aki tudja, hogy igen, és ő az, aki tudja, hogy nem, mert én még senkivel sem találkoztam, aki tudná, hogy igen-e vagy nem, hát Bodor Ádámmal ki is tudnánk egyezni, hogy vagy igen, vagy nem. Pontosan az a hegyvonulat, vagy éppen minden húsz centivel vagy mérfölddel arrébb. De hogy mekkora ennek az egésznek a kiterjedése, azt pontosan tudjuk mind a ketten, és ebből vitatkozás nem volt, nem is lesz sosem. Talán innen is van ennek a tájnak az otthonossága.

Soha nem fog az már velem előfordulni, hogy ha valahol a hegyekben járok, szemerkélni kezd az eső vagy hullni a hó, de olykor a nap is kisüthet, szóval a hegyekben mindig ott fog járni velem Borcan ezredes esernyője, mint akkor először, amikor a regény még nem is volt a standon vagy a ponyván, de mi ültünk és szipogtunk és láttuk, hogy egy fiatalember, gumicsizma, szövetnadrág, szvetter és esernyő a végtelennek tűnő fenyvesben, eltűnik vagy éppen elő. Szóval azokat a hegyeket, ahol eddig jártam, meg ahova ezután is még megyek, Bodor Ádám átsatírozta, mert ezek már csak olyan hegyek lehetnek, amelyek. Soha nem lehetnek már azok, amelyekben nem. ­Esernyő, gumicsizma, szövetnadrág, tudjuk, lovak, marhák, ezredesek.

Van a tájnak ez a mindenkori melankóliája, mutatta egyszer Bodor, hogy van egy ilyen utca, ott fent, azon a szürke és kedves hegyvidéken, nem róla nevezték el, ő csak megtalálta, mert az ember, a táj és a földrajz összetart, és nekem hiába is mondja, hogy amit ő írt és mesélt, az nem úgy van, az nem az, és nem is ott. Az író lelepleződött, mert tudom én, amit tudok.