Kaleidoszkópikus világszemlélet – beszélgetés Fekete Vince költővel

A magyar költészet napját megelőző esten, április 10-én, a Kolozsvári Állami Magyar Színház teret adott a Szárnyvonal című beszélgetésnek, amely magába foglalta Fekete Vince József Attila-díjas és Magyarország Babérkoszorújával kitüntetett költő, szerkesztő verseit és gondolatait azok megszületésének folyamatáról. A költővel Tompa Gábor, a színház igazgatója beszélgetett. A költő műveiből Dimény Áron színművész olvasott fel.

Az esemény fő iránya a 2018-ban, a Magvető kiadónál megjelent Szárnyvonal című kötet volt, de emellett a Vargaváros és a Halálgyakorlatok, valamint a megjelenésre váró Gyönyörű apokalipszis kötetek egyvelegére reflektáltak a témák, amelyekről az est során szó esett.

‍

‍

A színház stúdióterme számos érdeklődőt fogadott. Az emlékek felidézésével indult és bontakozott ki az a gondolat, hogy akár a kard, a vers is könnyen sebezhet, „ha olyan a vers”. Ezt követte a költő életútja és annak fűződése köteteihez, amit ismerve fontos elem a haza, a származás és maga Kézdivásárhely és Kézdiszentkereszt, ahol minden elkezdődött. Mesélt a alkotófolyamatról, a felkészülésről és arról, hogy milyen különféle módszerekkel igyekezett átlátni és összeszerkeszteni verseit, amelyekből később könyvek születtek. Tompa Gábor szerint rétegekre épülnek a motívumok által a versek, akár egy hamleti kötetnek is nevezhető a Szárnyvonal. Fontos réteggé állnak össze a tájleírások, a földrajzi megnevezések, amelyek közelebb hozzák az olvasót a helyszínekhez. Az utóbbi három kötetet és a majd megjelenőt főleg az idő és a tér köti össze, amelyekben az otthon iránti mély szeretet mellett érezhető olykor irónia is, ezzel újraértékelve a székelység jegyeit.

A beszélgetés során kiderült, hogy a Szárnyvonal a repülésről, a szabadságról is szól, amelyet körbevesz az idő múlásának válságos állapota. A táj ugyanaz, de szubjektív módon az is változik. „Lapos volt és körkörös.” – ez a székelyföldi térség nem csak helyszín, hanem szereplője is a verseknek. Fekete Vince szerint a költő ugyanazt írja, csak mindig különböző megközelítésekből. Olyan, akár egy kaleidoszkóp, amikor az apró szemcséken keresztül ugyanaz a kép látható, csak mindig más mintázatokkal. Számára a Vargaváros megírása elengedhetetlen volt, úgy érezte, le kellett tennie az asztalra, egyfajta versekben írt „regény” az otthonához, otthonáért.

‍

‍

Ezután verseket hallhattunk Dimény Áron előadásában, amelyeket elemzés követett. Az elhangzott versekben megjelenik a Holdhoz hasonló fogyás és növekedés, a magashegyi búvárok, a földrajzi elemek. A költő úgy véli, a magashegyi búvárok akár titkos szeretők is lehetnek, felmennek többezer méter fölé, minden teherrel felgyalogolnak egy kietlen tájra, azért, hogy a tóban alámerüljenek. A költészetre is utalhat, ami bizonytalan, jó értelemben, mert nem mond ki mindent, a titok megmarad és a vers jelentése az lesz, amit az olvasó kiolvas belőle.

Majd újra a szavalás került a középpontba, amelyet követett az értelmezés és annak a tárgyalása, hogy a költő szereti feszegetni a határokat: meddig tud egy vers lírai maradni és mikor csúszik át prózába? Továbbá hamleti tükörszerkesztésű verseknek is nevezhetjük a Szárnyvonal darabjait, amelyek párban és külön-külön is megállják a helyüket. Az utolsó vers felszabadító, reményt közvetít, ahogy a közösség fogalma felerősödik, a hagyományok már nem merevek és nem mozdíthatatlanok, hanem minden nemzedék hozzáad valamit, ami az övé.

A beszélgetés utolsó részében az utoljára megjelent kötetről, a Halálgyakorlatokról beszélgettek, melyben a gyász megélése, amikor „a gyász gyászolni akar”, a méltó meghalás, a szellemi leépülés és ezek elfogadása és feldolgozása lett kiemelve. Egy költő életében a szavak és az ész elvesztése jelenti a halált. „Arra kérem az én jó Istenemet, hogy bármi legyen a nyelvemmel, a szavaimmal, csak az eszemet, a jó eszemet hagyja meg.” (Mindig). Ez a kötet is keretbezárt, jelzi a precizitást, a Dagályapály és Apálydagály című versek segítségével. Mintha ugyanaz a szereplő úszna a halál felé az elején, míg a végén a születésbe úszik egy boldog sikoly közepette. Az újjászületés, feltámadás erős képként jelenik meg és zárja a könyvet egy reményteljesebb hangvétellel.

Végezetül, a nemsokára megjelenő Gyönyörű apokalipszisről is esett pár szó, boncolgatva a lét kérdéseit. Egy igazán tartalmas beszélgetés volt, melyben megismerhettük Fekete Vince költészetét, gondolatait, meglátásait és egy olyan folyamatba is betekintést nyerhettünk, ami még nem záródott le, de garantáltan különleges alkotásokat fog hozni, amelyek kapcsolódni fognak az eddig megjelent versekhez és a jövőben megélendő érzelmekhez.

‍

‍